Unottan ültem a televízió elé,
kezemben a távkapcsolóval, hogy tétlenséggel űzzem el a hajszolt nap fáradalmát.
Nyomkodtam a gombokat, oda se figyelve.
Hirtelen felélénkültem. Elém ugrott egy egész képernyőt betöltő ragyogó szerkezet, csillogó fém lapján rubinszemek, és ütemesen lépkedő, ismerős kis kampó, az a n k e r.
Fáradtságom és unalmam elszállt, gyönyörködtem a finom óraművekben, nem is érzékeltem a hidat, ami a dokumentumfilmtől a családi múltba vezetett.
Őseim — anyai ágról — több generáción keresztül művelték az órás és ékszerész szakmát.
A Bécsben élő Petrus Hohlfeld és Theresia Meckel házasságából négy fiú született.
Közülük egy forgalmista lett és szépen lépegetett fel a ranglétrán, végül Laxenburg vasútállomás főnökévé avanzsált, ahonnét csak az elpergett idő küldte nyugállományba.
Három fivére azonban az ékszerek, arany-ezüst tárgyak, és az órák világának kötelezte el magát. A másodszülött fiút igen magas, bizalmi pozícióig segítette a szakértelme mellé szegült szerencse. Jó híre megtisztelő ajánlatot eredményezett. Nem kisebbet, mint hogy élete végéig a bécsi, császári és királyi palota óráinak felügyelője, a Burg udvari órása lehetett.
A harmadik fiút az aranyozásnak szépsége ejtette rabul, ebben képezte tovább magát.
Rudolfból, a negyedik fiúból lett órás és ékszerész.
Előbb Ausztriában, majd — a kor szokása szerint — az aranyozó és az órás, ketten vándoroltak, több tudást, tapasztalatot gyűjteni a Monarchia távolabbi területein. Így került az osztrák testvérpár Magyarországra. Előbb a munka tartotta itt őket, de aztán családot is alapítottak, asszonyaik magyar anyanyelven dúdoltak altatót csemetéiknek és így magyarosodtak lassan, de biztosan.
Az aranyozó mester Dunaadonyban lelt élete párjára és otthonra.
Két, szépszál fiát bevonulásuk után kormányőrnek választották ki. További sorsukról semmit nem tudtam meg.
* * *
Vándorlása során Rudolf, a negyedik fiú Szakály-Hőgyészre érkezett, hogy a község beteg óráit rendbe tegye, aztán továbbálljon. Élt itt egy szemrevaló asszonyka, Deninger Ágota, aki a tehetős Voglsinger Ignác özvegyeként szép, még önmagánál is figyelemreméltóbb vagyonkával maradt magára. Azt nem lehet tudni, hogy a jeles hölgy, vagy hozománya volt-e nagyobb csábítás, de valamelyik (vagy mindkettő) elég nagynak bizonyult, mert az marasztalta, aztán végleg ott is tartotta az ifjú órást.
Így vert itt gyökeret, és 1879-ben, harminckét évesen feleségül vette Ágotát. Az immár családi vagyonná vált hozomány segítségével „Órajavító és Ékszerész” üzletet nyitott.
Cégtábláján és az anyakönyvekben a Hohlfeld név szerepelt.
Neje hamarosan ikergyermekeknek adott életet, akiket a plébános úr kissé koraszülöttnek titulált, mert a februári házasságkötést követő májusának 26. napján jöttek világra. Terézke még aznap meghalt, csak a kicsi Lénárd, az én leendő nagyapám maradt életben. Később Ferencke is megszületett, majd sorban a három kislány, Teruska, Mártuska és Bertuska érkezett.
Öt gyermekükből a két fiú folytatta apjuk szép szakmáját, sőt két húguk is dolgozott a műhelyben, csak Teruska maradt a fakanál és a mama mellet, ahogy az leginkább illett is abban a korban a hölgyekhez.
Szép forgalmat bonyolított a család úgy az arany- és ezüstékszerek, mint az órák kereskedésével is.
Ahogy Ferenc ifjú férfikorba lépett, apja megbízásából ő járt a bécsi nagykereskedőkhöz órákat, alkatrészeket és ékszerárut beszerezni.
Nem kis pénz, majd érték lapult a zsebében egy-egy ilyen oda-vissza úton.
Ám a Hohlfeldek arról is híresek voltak, hogy kiválóan zenéltek, kellemes házi koncertekkel szórakoztatták a családi és baráti összejövetelek vendégeit.
Ferenc már régen áhítozott egy jó minőségű gitárra, de a pénzt mindig vissza kellett forgatni a virágzó üzletbe. Épp’ attól virágzott.
Mondják: a zenélő emberek bohém emberek, könnyelműségre hajlóak.
No, hogy az én ősöm bohém volt-e, vagy egyszerűen csak könnyelmű, azt mindenki döntse el belátása szerint.
Szép összeggel és a gondosan összeállított vásárolnivalók jegyzékével indult Ferenc Bécsbe. A vonat első osztályán utazott és egy hozzá hasonló korú fiatalemberrel került egy fülkébe. Hamar beszédbe elegyedtek. Kiderült, a másik utas zenész. Méghozzá gitárművész, aki meglehetősen üres zsebekkel igyekszik valahová.
Ferenc fel is fedezett egy félreismerhetetlen alakú, zöldvászon huzatot a csomagtartóban, tartalmától duzzadva.
— Én és testvéreim is szívesen játszunk szabad estéinken, mert jólesik egy kis zenélés a hosszú órákig tartó órajavítás után.
— Maga órás? — kezdett érdeklődni az idegen.
— Apám és nagyapám is az volt már és most mindegyik testvérem, még három húgom közül is kettő. Éppen üzleti ügyben utazom…
— Üzletiben?
— Igen, én szoktam bevásárolni — közölte könnyelműen Ferenc.
A művész fészkelődni kezdett.
„No, ez az én emberem!” — gondolta. Leemelte a zöld csomagot, kihámozta hangszerét.
Az ifjú órás sóvár szeme azonnal felfedezte a gitár ékességeit, a sok, össze-vissza firkának látszó írást a hangszer hasán, oldalán.
— Látja, ezek az aláírások híres kollégáktól származnak, meg néhány neves embertől a rajongóim közül. Még Blaha Lujza énekét is kísérték ezen — tódította, megfelelő hatást remélve.
Ferenc nagyot nyelt, a művész pedig megpendítette, a már kellően dicsérgetett zeneszerszámot. Valóban páratlan, szép hang csábította az áhítozót… Más se kellett a jófülű órásnak. Le nem tagadhatta volna, mennyire érdekli ez a remek darab.
— Mivel egy vasam sincs, még a gitáromat is eladnám most, ha nem ez lenne az egyetlen kincsem. Így, inkább éhen halok…
„Ha ez tényleg éhezik — vette szemügyre Ferenc a szakadt külsejű embert — akkor nem kellene elszalasztanom ezt a soha vissza nem térő alkalmat…”
Fél óra sem telt el, Ferencünknek kiürült a zsebe, csupán annyi pénze maradt, amivel vissza, hazáig megválthatta vonatjegyét, no meg valahol éjszakára betérhetett.
Át sem lépte a határt, az odaátra, vásárolni indult órás.
Amíg az otthonához visszafelé közelített, lázasan próbált kigondolni — rémmeséktől, elkerülhetetlen végzetig — mindenféle magyarázatot. Végül mégis csak ennyit mondott:
— Még ha agyoncsaptok is, én megvettem magamnak életem gitárját.
Ferenc azért lelkiismeretes fiú volt ám! Az a fránya furdalás biztosan hozzáadta a magáét, amikor élete haladtával egyre furcsábban kezdett viselkedni. Még az sincs kizárva, hogy az a hirtelen gitárvásárlás már az első, intő jel volt, nem oka, hanem első állomása az elborulásnak.
Legkevésbé az órákkal törődött. A konyhán, a háztartáson is csak a háziasszony leleménye segített valamicskét, de az üzlet egyre kevésbé virágzott.
Végül egy napon elköszönt Ferenc kedves kis asszonykájától, el is ment, és soha többé nem látták élve, mert ahová igyekezett, onnét még senki sem tért vissza.
Fiából is órást faragtak, de a szerény örökséget nem tudta igazán felvirágoztatni, annál inkább virágzott bohém lelke. Csillagjegyek közt érezte jól magát, horoszkópokat készített és zenélt. Ama jeles gitár pengetését ő is jobban szerette a csavarhúzónál. Sietve zárta be üzletét, ha közeledett az este. Harmonikázott is, zártkörű rendezvények és szerényebb lakodalmak keresett, kitűnő mókamestere és zenésze vált belőle.
Azért közben, csak úgy mellesleg, de becsülettel javította Gyula az órákat is, nevelte és gitározni is megtanította fiát, akit aztán már egyáltalán nem csábított ez a szakma. Vele itt szakadt meg a családi hagyomány.
Lénárd ennél jóval józanabbul fogta fel az élet kötelezettségeit már fiatalon is. A zene szeretete nála pontosan az ellenkezőjére fordult, nem kívánkozott zajos helyekre. Inkább gitározott, harmonikázott családi körben húgaival, ám emellett céltudatosan képezte magát, és az édesapjukhoz hasonlóan — de Magyarország határain belül — vándorórásként kereste a helyet, ahol majd érdemes lesz önállósodni, családot alapítani.
Ezt a helyet Ozorán találta meg, ahol Kautz Juliska, a csodálatos fehérhímzések és a méret utáni, halcsontos míder-remekek készítője élt.
1905 tavaszán feleségül ment, a nála tíz évvel fiatalabb, komoly, ígéretes jövőjű fiatalemberhez.
Nemcsak a szakma öröklődik, de mennyi más is ismétlődik ebben a családban.
Az ifiasszony — kádár-mester édesapja után örökölt — kis vagyonkája segítette az ifjú férjet, az üzlete megalapozásában, amit hamarosan bővíteni is kellett.
Oltár elé még Hohlfeld névvel lépett Lénárd, azonban gyorsan terjedt a fiatal órás jó híre, ezért már Jenőfire magyarosított későbbi nagyapám, sőt — hogy biztosan megéljen —, még kerékpáralkatrészeket is árult.
Amikor az üzlet felvirágzott, arany-ezüst ékszerekkel is kereskedni kezdett. A leánykérés, jegyváltás egyik feltétele a „meggyűrűzés”, ezért az ő üzlete lett a fiatalok egybekeléséhez vezető út első állomása, mert a környéken egyedül nála szerezhették be a jegygyűrűt a házasulandók.
A vásárlást ünnepélyessé tudta tenni.
A legelső párocska a vasárnapi nagymise után tért be hozzá. Ez adta az ötletet, hogy a vőlegényjelöltekkel vagy hozzátartozójukkal előre megbeszélje az alkalmas időpontot, amikor úgy fogadhatja, a rendszerint bátortalan fiatalokat, hogy ne zavarja meg őket más kuncsaft. Ezt vasár- vagy ünnepnap délelőttjére tűzte ki, ezzel is ünnepivé téve az aktust, ami méltóan alapozta az eljegyzés majdani hangulatát.
Ha a készletben véletlenül nem találtak megfelelően passzoló gyűrűt, akkor „Lénárd bácsi” méretre is tudta igazítani a meglévőt.
Nagyobb haszon érdekében a vásárok voltak jó alkalmak a kirakodáshoz, több vevőhöz. Ehhez megszokott fuvaros szállította a speciális sátort, pultot, és — amikor már megnőttek —, valamelyiket a két lánya közül, hogy az eladásban és az áru őrzésében segédkezzen az édesapjának.
A hat évvel idősebbik Ilonka nem szerette ezt a feladatot, de Aranka annál szívesebben ült fel a ponyvás kocsira és állt aztán az eladópult mögé, nem riasztotta eső, szélvihar, perzselő napsugár, a csikorgó hideg vagy a kánikulai idő sem.
Őt tanította aztán nagyapám a szakma rejtelmeire is, de amikor komollyá fordult az apám udvarlása, Aranka már férjhez menni készült, nem érdekelte tovább az órák világa.
Lénárd nagyapám, ha a bohémiából nem is mindent örökölt, a derű olyan jellemző volt rá, mint tavaszra a melengető napsugár.
Szívesen szórakoztatta a családi összejövetelek társaságát, de ennél többre nem futotta drága idejéből. A vasárnapokat használta fel, hogy jegyző barátjával, hosszú biciklitúrákkal egyensúlyozzák ki a heti bezártságot. Ezekhez a kiruccanásokhoz később szintén szívesen csatlakozott Aranka, aki az én anyám lett. Sok kilométeres távolságokat kerekeztek be, jó hangulatú kirándulásokon. Abban az időben — az 1920-as, -30-as években — ritkaságszámba ment a női-vázas kerékpár és a kerékpározó nő. Aranka ezt sportból, szívesen űzte. Hosszú szoknyáját színes pamutháló védte a kerék sárhányójára szerelve.
Egy ilyen túrán erősen tűzött a Nap, a három biciklis vígan kerekezett az országúton. Elől tekert a jegyző, utána Aranka, amikor a sort záró Lénárd papa csilingelésére lett figyelmes. Le kellett szállnia a gépéről, mert apja is leszállt és úgy nevetett, hogy alig sikerült megállnia a lábán.
— Mi olyan mulatságos, édesapám? — kérdezte a lánya.
— Nézz oda! Virágzik a komám feje, mint a rohadt tök… — intett barátja felé, akinek kobakján rövidre nyírt gyér szálak közt épp a tolongó verejtékcseppeken csillant meg a napsugár. A hasonlat, ami a látványtól eszébe jutott, olyan találó volt, hogy nem csak akkor nevettek jót mindhárman, hanem ez bevonult a családi szótárba is. Ha verejtékes tevékenységre került sor, ezt emlegették és máris könnyebben ment a munka.
(folyt köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka
