Nagypapám is fontosnak tartotta, hogy szabadban levegőzzön egy jót, mert egyébként munkapultjánál görnyedve ült naphosszat. Benzinben áztatta, majd hosszú, keskeny és finom kefe segítségével, kézzel tisztította a darabjaira szétszedett kis és nagy szerkezeteket. Aki órát akart javíttatni, biztos lehetett abban, hogy mindig ott találja őt szolgálatkészen a magas asztala mögött. Csak akkor állt fel, ha új „beteget” hoztak vagy, ha étkezéshez hívta a nagyanyám. Estefelé pedig minden nap egy hosszú korzózást engedélyezett magának, válogatottan szép sétapálcái egyikével, és előtte vígan — mint egy fürge felderítő — szaladt Cuki kutyusa.
Ilyenkor betért vejének borbélyüzletébe is némi friss hírekért, mivel azokat ott biztosan hallhatott, sőt nyomban véleményt is cserélhetett a kuncsaftokkal, ami nem azt jelentette, hogy őt könnyen eltéríthették kialakult nézeteitől. Ha ismeretlent talált a várakozók között azonnal úgy ült le — huncut mosollyal a dús bajusza alatt —, hogy az idegen látókörében legyen.
Feltűnő mozdulatokkal gombolta ki zakóját, aztán a sokzsebes mellényéből egyenkint zseb- és karórákat húzott elő, komótosan és akkurátusan ellenőrizte, hogy az ezüstláncon rögzített — megbízhatóan pontos — saját zsebóráján mért idővel megegyező-e, amit mutatnak.
Az eltérő mutatóállást azonnal korrigálta, majd nyúlt a következő zsebéhez.
Ezzel a művelettel önmagának dupla munkát okozott, mert hazaérve nem biztos, hogy emlékezett az időmérők eltéréseire, amit annak mértékével egyenes arányban kellett a belső kis szabályozóval igazítani, aztán újra megfigyelni, amíg pontosan nem jártak.
(Ma már ehhez van megfelelő szabályozó készülék.)
Akkor azonban az őt jól ismerőknek — és önmagának — jó mulatságot szerzett az idegen csodálkozásával, akinek az első óra előhúzása még nem tűnt fel, a második talán igen, de a harmadik és a többi már biztosan ámulatot okozott.
Aztán gondosan begombolta kabátját, udvariasan összevágta sarkát, és bemutatkozott az ismeretlennek:
— Jenőfi Lénárd vagyok, a környék órás mestere.
Az esetek többségében a kor ilyetén reklámja nem maradt eredménytelen.
* * *
Amikor még szegényesen ment a nagyapám üzlete, egy mázolóval készíttette el az új firmatáblát, amire már a magyarosított Jenőfi név került.
A festő is szegény volt, nem talált elég nagy deszkát a jó nagy betűkkel olvasható névhez, ezért csak annyi fért rá, hogy ”Jenőfi L.”
Attól szokott dühbe jönni az újdonsült Jenőfi, hogy a falusiak azt egybeolvasva, őt sokáig Jenőfil úrnak szólították.
Nagypapa ismerte és felismerte a húsz-huszonöt kilométeres körzet minden fali- és ébresztőóráját, karóráját. Ha valaki a nagy melegben belement a Sióba fürödni, karján felejtve a ketyegő műszert, nem biztos, hogy még aznap elvitte az óráshoz, csak amikor a kezdődő vagy elhatalmasodó rozsda megállította a szegény kis kerekeket.
Az igazi órás nem a tulajdonost szereti, hanem az órát magát.
Dühösen kikelt magából:
— Hányszor kell elmondanom maguknak, hogy ezek érzékeny jószágok, ha víz éri őket, azt haladéktalanul ki kell takarítani belőlük, különben elpusztulnak!
Aztán — ha már menthetetlenné vált a szegény „jószág” — képes volt úgy sajnálni, mintha élőlényt veszített volna el.
Végtelenül tudott bosszankodni a bepetróleumozott időmérőkért is, de a falusiakat nem lehetett meggyőzni arról, hogy úgy nem csak a port tisztítja le, hanem a jótékony olajat is, ami nélkül csikorog és gyorsan kopik a tengely.
Ha jó szándékkal mégis alaposan megkenték, és a kencében úszó órát hozták, akkor így fordította humorosra mérgét:
— Amikor a kocsis azt mondja, hogy megkente a kocsit, akkor nem az ülésre, hanem a „tengőre gondul” (= tengelyre gondol) — idézte tájszólásban a művelet tárgyát.
Egy napon fejkendőbe bugyolált hosszú valamit tett le a pultra egy asszony.
Lénárd papa udvariasan felállt a magas munkaasztal mögül, az előrébb álló átvevőpulthoz lépett, és kíváncsian várt.
— Jenőfil úr kérem, eehoztam eztet, mer valami baja lett.
Az óvatosan bontogatott kendőből egy nagy ingaórának a sétálója került elő.
— És az órát miért nem hozta el?
— Ájnye, hászen annak semmi baja sinycsen, csak ez át meg, e!
Nagyon jól szórakozott azon az ártatlan tréfán is, amikor a betévedt kuncsafton sikerült kipróbálnia azt a trükköt, hogy a vékonyka zsinórral biztosított cvikkerét egy szemrándítással leejtette az orráról. A gyanútlan vendég rendszerint rémülten ugrott, és kapott a rövid pórázon libbenő szemüveg után.
Nagy bánatára gyermekei nem lettek órások.
Amikor idősebb lánya három fiúunokával ajándékozta meg, akkor még reménykedett. Csak azzal nem számolt, hogy a jólelkű Juliska mama árván hagyott helyét elfoglaló asszony szó szerint is mostoha nagyanyja lesz fiúknak.
Ki tudná azt megmagyarázni, miért hitte Róza mama, hogy a család tagjait ellenségeinek kell tekintenie? A legidősebb unoka két hétig bírta intrikáit; az üldözésnek is beillő bánásmódot. Hazamenekült és soha nem is lett belőle órás.
A dinasztia hagyományát a kisebbik lányának gyermeke — én, a Kisaranka — vittem tovább, de ahhoz, hogy átvegyem a stafétabotot nagyon keserves, hosszú utat kellett bejárnom, idegen mesterektől tanulnom. (Az egy másik történet.)
És velem — sajnos — végleg meg is szakadt családunkban ennek a szép szakmának művelése.
Lénárd papa az ötvenéves munkásságáért aranydiplomával kitüntetett órás, még hosszú évekig tudott dolgozni. Romlott ugyan a látása és hallása, ez utóbbival ment is orvoshoz:
— Doktor úr, nem hallom az órák ketyegését. Ha be akarok állítani egy faliórát, hogy ne sántítson, nem elég, ha a falon függőlegesen áll, ahhoz nekem hallanom is kellene a lépését.
— Jenőfi bácsi kérem, ez a halláskárosodás sajnos, már a korral jár.
Az akkor nyolcvannyolc éves nagyapám felháborodottan mesélte ezt otthon.
— Ilyent mondott nekem! Hát nem vagyok én még olyan öreg…
Azt is mondta egyszer sajnálkozva az idő múlásán és annak hasznos kihasználásáról elmélkedve, hogy „…mi az a semmi kis tizenkét év, ami még visszavan nekem!?”
Betervezte magának — magától értetődően — a száz évet.
Két hónap híján megérte a kilencvenet.
Én követtem tehát őt a szakmában, de nem az asztalánál adhatta át nekem a helyét.
Pár év kieséssel álltam csak munkába és két évtizeden át még javíthattam az eleven szerkezeteket. Úgy szerettem őket, mint Lénárd papa.
Napjainkban a közönséges használati óra már nem az apró fogaskerekeket, hajszálrugót rejtő és élénk ketyegést hallató, szinte élő, finom kis műremeket jelenti, amit javítani, tisztítani, időnkint felhúzni volt szükséges és ápolni, mint egy érző lényt.
Az azokat felváltó mai időmérő: apró elemmel működik és néma, halott tárgy. Elektronika…
Ha meghibásodik, új, egyre többet tudó műszaki cikket vásárol helyette a ma embere.
Legfeljebb ritka szobadíszként maradt néhány romantikus múltidéző, vagy gyűjtő lakásában egy-egy kulccsal felhúzható, zenélő vagy bim-bamozó gyönyörű, antik darab. Az elegáns urak-hölgyek, akik használati eszközeikre is igényesek, azok válogathatnak a drága ékszernek is beillő, kronométerminőségű karórák között. De az utca embere a most készülő, még középkategóriás mechanikus órákat is aligha tudja már megfizetni.
Így aztán a mi szakmánk is kihalófélben van.
Amikor először vettem át ozoraitól javítani való karórát, bizony reszketett kezemben a toknyitó kés. Büszke voltam rá, de sokáig kellett bizonyítanom, hogy méltó utód vagyok. Kis ideig még önmagam előtt is. Adott volt egy szint, ami alá nem mehettem.
Nagyapám nyomdokába léptem, aki több mint ötven évig a környék keresett, elismert órásmestereként dolgozott. Se a falu, se nagypapa, de elsősorban önmagam előtt nem éghettem le.
Elsők között hoztak olyan kézzel festett fa számlapos, láncos ingaórát, amilyent nem is láthattam a fővárosi tanműhelyben. Ráadásul csöpögött belőle a petróleum.
Természetesen megrémültem. Anyu mosolyogva nyugtatott meg:
— Itt sok ilyennel fogsz találkozni, nem küldheted el. Büdös, koszos lesz, de te ki fogod tisztítani, és majd megmutatom, mit kell vele kezdened. Én ilyeneken tanultam.
Ámulatomra emlékezett, el is tudta magyarázni a — nekem ismeretlen — fa csapágylemezű, pálcikás fogastengelyű „parasztóra” javítási titkait.
Aztán a vidáman lengő, kiszidolozott sétáló már engem is meggyőzött: nem csak a finom krómacél, rubinköves szerkezetek fognak sikerélményt hozni.
Az ilyen matuzsálemek kitisztításától, nem egyszer magamnak is alapos mosdásra volt szükségem, mielőtt javításába fogtam.
Egy emlékezetes esetből majdnem viccet csináltam, de időben jöttem rá, hogy ez egy más világ, amihez nekem kell alkalmazkodnom.
Nagyon idős bácsi kopogtatott és hozott egy csupa rozsdamarta „vas órát”, már forgalomban nem található, úgynevezett cilinderbillegő járattal.
— Azér akarom ezt megcsinyátatni, mer ez velem vót Doberdóná! — tette elém féltve.
— Tetszik tudni, ez egy nagyon szép emlék lehet, de javítani nem érdemes, alkatrészeket kapni ehhez már nem is lehet — hárítottam.
Türelmesen meg akartam magyarázni a bácsinak, de ő felcsattant:
— Aranyom, ne mongyon má nékem illent, a papája aszondta, amíg én élek, ez éngem kiszógál.
Akkor a nyelvem hegyén volt — szerencsére időben lenyelt — poénnak se rossz válasz: „de a nagyapám nem tudhatta, hogy ilyen sokáig él a bácsi!”
Helyette ezt mondtam:
— Sajnálom, ez mégsem javítható. Lehetetlen alkatrészt beszerezni a törött és a rozsdás helyett.
— A kedves nagypapa megcsinyáta bele azt, amit nem tudott hozzá kapnyi.
„Hű — gondoltam —, ha elküldöm, holnap elterjeszti rólam, hogy nem is tudok semmit.”
Mentő ötletem támadt: milyen sok zsebóra lapul az örökölt dobozokban…
— Na, jó, meglátom, mit lehet tenni. De a tok nagyon rozsdás, nehéz lesz azt is letisztítani.
Nagy sóhajjal néztem a dohogva kiballagó kuncsaft után…
Nekiláttam keresni egy hasonlóan kinéző, jó állapotú, régi zsebórát. Találtam is. Azt szépen rendbehoztam, az ócska holmit meg eltettem magamnak emlékbe.
— Na, ugyi… mégiscsak a Jenőfil úr unokája maga! Máskor ne kéresse magát! — dicsért meg a boldog óratulajdonos, és a kis kopott bukszából rakosgatta ki a kért javítási árat.
— Iszen szebb is lett, mind újkorán. Majd mondom az asszonynak, hozza el a vekkert is.
Én meg vegyes érzelmekkel maradtam ott a kegyes hazugságban… Becsaptam, de ő járt jól. Ami pedig még meg is mosolyogtatott, sőt meg is hatott, hogy Jenőfil-t mondott, mint a régi, „szép” időkben…
Nagypapa régen nem dolgozott már, amikor én berendezkedtem. Idősebbik lányánál élt egy éve, özvegyen és betegesen. Pár hónappal a hihetetlennek tűnő halála előtt meglátogatott. Elhozták az unokái, hogy láthassa az én műhelyemet. Csillogott a megfakult kék szeme, de már inkább a könnyektől, amit a büszke öröm csalt elő.
Az enyémbe pedig a következő jelenet:
— Tessék megnézni a fiókokat, minden itt sorakozik, amit nagypapától kaptam — hívtam közelebb. Ő akkor hátra, keresztbe tette két kezét.
— Inkább te mutasd meg.
Nem nyúlt semmihez…
— Nagyon szép rend van nálad — bólogatott.
Nekem az ő asztala jutott eszembe, ahol oda se nézve is megfogta a kinyújtott keze azt, ami épp’ kellett. Legfeljebb kotort egyet a halomba dobált szerszámok között.
Ekkor megsimogattam a meleg, puha kezét. Szólni nem volt erőm…
Amikor már több éve otthon javítottam az órákat, egy idős néni ébresztőórát hozott.
Amíg kinyitottam, beszélgetni akartam vele.
— Biztosan régen volt tisztítva, meg kopott is lehet egy kicsit…
— Fene ette! Ez csak ott áát a kászlin, aztán egyszerre csak gyütt felém, zörgött, mind az ördög, aztán má lenn is vót a fődön…
Apu a szobában ült egy fotel mélyén, a nyitott ajtón keresztül hallotta, amit beszélünk. Az újságja mögül kiszólt:
— Biztos a szellemek lökték azt le, Csöre néném.
Az asszony kicsit oldalt lépett, hogy belásson rá:
— Ászen má gyütt a verradat, régen eemút má éfél!
Nem értettem azonnal, csak lassan derengett; aha, a szellemek éjfélkor járhatnak…
Nagypapa egy éve porladt már, amikor apró női órát vettem át, és a szokásos kérdések közben kínáltam hellyel a középkorú tulajdonost.
— Volt már javítva?
— Régen. Azóta nem volt vele baj… de most, sajnos leejtettem.
A jól záródó krómacél hátlapot lepattintottam és automatikusan néztem meg, van-e bejegyzés a belső oldalon.
Szakoktatóm azt mondta tanuló koromban:
— Arankám, merje vállalni, amit csinált. Egy rendes órás mindig jelölje meg a kezéből kiadott munkát, mert az útmutatás lehet a továbbiakhoz. Apró jelzés kell, hogy ki, mikor végzett rajta és mekkora javítást.
A nagyítóval is nehezen kivehető karcolást látva szemem kissé elhomályosult. A jól záródó, kinyitott pici tokban ezt a bejegyzést találtam:
”JL-67”, azaz Jenőfi Lénárd — 1967, vagyis, amikor nagyapám már a nyolcvannyolcadik évét taposta… pedig abban a csillogó, kis szerkezetben a legnagyobb kerék átmérője hat milliméter!
És annak épp’ hét esztendeje… ha nem esik le, még vígan és ragyogó tisztán járhatott volna…
Boldog vagyok, hogy ennek a dinasztiának lehettem tagja, még így is, hogy velem aztán be is zárult az órások sora. Ez a szakma több, mint iparűzés.
Az addigi aprólékos, kopásokat kicsiszoló, tisztító, sőt hiányokat pótló, kétkezi munka után, előttem egy rendbe hozott, csillogó, hideg, fémalkatrész-halomból csaknem teljesen összeszerelt, de még mozdulatlanságba dermedt, kicsi gépezet áll… és akkor felemelem a még helyére kívánkozó csöpp hidat, amihez a rugó végét a tűhegynyi stifttel erősítettem, csapágyába illesztem a tengely csapját, és mintha varázspálcámmal érintettem volna: a billegő meglendül, a hajszálrugó előbb összehúzza magát, majd szétnyílik, nagy lendülettel lüktetni kezd, oda-vissza, mint egy parányi szív. A rideg szerkezet pedig életre kel, fogaskerekek és -tengelyek hozzák az éltető erőt, vidáman ketyegve veszi át az ankertől a billegő; az óra mutatóival üzeni, hol tart az örök idő.
Kicsit gyönyörködöm benne, majd felöltözetem tok-ruhájába, ami megvédi törékeny testét.
Hátam mögött — sok évig — a ”Javítások” feliratú szekrényekben az apróbb-nagyobb mérőműszerek élénk sustorgással, körben a falakon pedig különböző ütemben lengő ingájú, mindenféle faliórák lassú méltósággal kongatták, vagy csengő-bongó ütésekkel, zenéléssel köszönték meg, hogy még egy ideig tovább szolgálhatták az embert, figyelmeztethettek minket az élet mulandóságára.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka
