Anna a kihúzott szekrényfiók előtt térdelt, kislányai kinőtt ruháit válogatta, amikor meghallotta a közeledő kocsizörgést. Azonnal ugrott a kitárt ablakhoz. A falu felett rezzenéstelenül állt a por. „Por, por, mindenütt por!” — húzta össze homlokát miközben sietősen kicsukta a megvastagodott, fojtós levegőt, mielőtt megkavarják a kerekek és beáramolna. Pista jutott eszébe, a nem szeretett lakásaik, a régi nyarak, a hiábavaló zsörtölődése, hogy ne olyan eszeveszetten vágtasson be az udvarra a könnyű homokfutójával.
„Tényleg… még ma megnézem, mennyire ment tönkre a kocsi ott a ponyva alatt…”
Kis sóhajjal visszament a ruhásfiókhoz. Sajnálta pici lányát, hogy mindig Ancsúrkától örökölt szoknyácskákat hord. A saját ruhatárából és nagylányáéból összeválogatott egy öllel, hogy pár nap alatt majd átszabja-varrja mindet, rá se ismerjenek, mi volt azelőtt. Közeledett az iskolai évnyitó, a kicsi is elindul…
— Ó, de gyönyörű kis ruhák! Maga egy boszorkány, honnét vannak ezek az anyagok? — lepte meg Zsófia asszony.
— Régi ez mind, alakítás lesz, lassan annyi pénzem sincs, hogy kenyeret vegyek, nemhogy újruhára valót.
— Gondolkodott, mit tehetne még pénzzé?
— Nincs semmink, Zsófia drágám!
— Azért jöttem be, mert a fészerben lapátot kerestem és megláttam a parádés-kocsit a sarokban, a ponyva megvédte, rajta a féderes ülés is, amivel magát ide hozták. A Tsz-ben a vezetők még használnak ilyent, megérdeklődöm, megvennék-e.
— Érdekes, nekem is most jutott eszembe, hogy az is van. Létezik még olyan ember, aki felülne rá?
— Biztos vagyok benne! Az uraskodás az elvtársaknál is divat — hozta kuncogva enyhe hullámzásba kebleit Zsófia. — Az agronómusnak határt bejárni éppen megfelel a nehéz szekere helyett. Holnap besétálok az irodába, úgyis van egy kis dolgom az elnökkel… Megemlítem. Ha kell nekik, idehozom magának a könyvelőjét! — hunyorított titokzatosan a vendéglő egykori, sok fortélyban tapasztalt úrnője. — Előtte kicsit megpuhítom — helyezte kilátásba jól el is nevetve magát, amitől rengésbe jött minden tekintélyes idoma.
Pár nap múlva halkan kopogtatott a Tsz embere, de nem jött egyedül. Anna kezét nyújtotta a bemutatkozó idegen fiatalembernek, aztán zavartan álltak mindhárman. A jobb napokat látott könyvelő azért, mert ilyen félszegre nevelte az emberpróbáló kor, a másik kettő pedig a rájuk törő emlékekkel küzdve.
— Elkísértem az elvtársat, mert őt bízták meg a vétellel, de én értek jobban a kocsikhoz… — magyarázta hadarva János. Átható kék szemétől elszakítva tekintetét, inkább a hivatalnokra mosolygott az asszony.
— Jöjjenek, megmutatom. Régóta ki se volt takarva, de úgy gondoltam, kár volna az enyészetnek hagyni, inkább pénzzé tenném.
Összeszedve minden erejét, nyíltan szembenézett Jánossal.
Távozóban megállt előtte a férfi:
— Ha bármiben segíteni tudunk…
— Megoldom az életünket, de azért köszönöm — vágta el a további jótékonykodás lehetőségét az asszony, és úgy fogta a bejárati ajtót, hogy mozdulatába a kitessékelés is belefoglaltatott.
Bármilyen kínosan érintette Annát János megjelenése, annál inkább hasznosnak bizonyult. Tudta a férfi jól, hogy miért kell elkísérnie az „aktatáskás embert”. Alaposan felverte a kocsi árát, a könyvelőből kisajtolt 2000 Ft-ból Anna két hónapig is mehetett a piacra, vásárolni.
A kislányok csinos ruhái utcán, iskolában feltűnést keltettek, egyre többen keresték meg a kéréssel, előbb, hogy nekik is alakítson, aztán új anyagokból szabjon-varrjon. Felszabadult idejét eleinte jól fel is használta, de kilátástalanná vált a titkolózás miatt, egyre jobban félt a feljelentéstől. Nem mert sokat kérni a munkákért, pár forint mégis jött belőle a konyhára. Az anyagok pedig már halomban álltak az egy ideje semmire se jó konyhai heverőn.
— Annuska kérem, tessék csak rám bízni, amit nem győz, ha időben nem készül el ezekkel a ruhákkal, akkor lemondhat arról a kicsi kis pénzről is. Elpártolnak ám!
— Nem is tudom, Tera néni, nincs engedélyem, baj lesz ebből. Ki kellene váltanom a működési engedélyt, nem gondolja? Ahhoz azonban, hogy adót fizessek, nagyüzemnek kellene beindulni. Fogom én azt bírni?
— Má’ hogyne bírná, Annuska kérem! A kislányokér’, ha má’ magáér’ nem!
Sóhajtva fordult el, kedvetlenül vette elő a kis jegyzetfüzetét, amibe a méretvételek adatait beírta.
Olyan reménytelenül sivárnak látta az életét, mint ezt a makacs porfüggönyt kint, ami szürkévé tette a falut és minden fáját, házát, lakóját, beleértve önmagát is.
Óvatosan bánt a pénzzel, semmiből sem vett bőségesebben, mint ami a legszükségesebb, de arra vigyázott, hogy a lánykái minden nap igyanak tejet, olcsó, de tartalmas ebédeket főzött, legalább hét végén húst. A piaci árusok a legszebb termékeiket tették félre neki, ott is volt a megszokott termelők padjánál minden héten.
Az egyik pénteki piacon zöldséggel és gyümölccsel teli kosara a lábánál várt, ő a csirkék között válogatott, amikor a főúton megállt egy Danuvia kismotor. A fekete zakós, széles vállú férfi nem szállt le róla, egyik lábát a földre támasztotta, kutató szemmel pásztázta a nyüzsgő népséget, mint aki keres valakit. Anna különös vonzásnak engedelmeskedve feléje pillantott, aztán hajolt volna vissza a néni felé, hogy fizessen a pár csirkéért, amit kinézett magának. Keze megállt a levegőben. Egy láthatatlan erő kényszerítette újra az úton álló motor felé fordulni… mostmár figyelmesebben egyenesedett fel. Tekintetük találkozott. Odaadta a kialkudott pénzt a baromfit áruló asszonynak, átvette az összekötött lábú aprójószágot, felemelte a kosarat mindezt úgy, hogy közben szemét le sem vette a motorosról, és elindult feléje. Válla, kosara bele-beleütődött az útjába esőkbe, ment toronyiránt. A férfi lejjebb gurult az útról lejtő rézsúton, aztán leugrott a nyeregből és kitámasztotta a termetéhez mérten játékszernek tűnő járgányt. Bizonytalanul lépett egyet, mégegyet, aztán megindult, a felismerés jelével az arcán, egyre szaporábban szedve a lábát.
— Anna?! — szólította, mint aki álmot lát.
— Déneske! — torpant meg az asszony. Félig öntudatlanul még arra is jutott gondja, hogy a csirkéket oldalukra fektesse a letett kosara mellé, de már repült a kitárt karokba.
A tér piaci sokasága egyetlen kíváncsi arccá olvadt össze, de számukra nem léteztek, csak ketten voltak a világon egy végtelennek tűnő percig. Gyötrelmes út végén megpihenést, a biztonság révét adta ez az egyetlen kábult perc. Csalóka ajándékot.
Aztán hirtelen eszmélt, sírt, nevetett egyszerre az asszony.
— Jaj — tolta el magát a menedéket adó széles mellkasról. — Ki vagy te?
— És te ki vagy? — mosolygott rá kisfiús meghatottsággal a nagyra nőtt kispap.
— Nézd már, mire nem vetemedik az ember, ha nem remélt öröm éri. Szabad a tisztelendő urat egyáltalán keresztnevén nevezni, tegezni, ölelgetni? Ó Istenem!
— Az az ember maradtam én, Annuska, akivel egy iskolába jártál, csak éppen átéltünk közben mindenféle viharos éveket. — Körülnézett. — Gyere, ülj fel a hátam mögé, hazavisszük a csomagjaidat, mondd, hogy merre.
Pillanatok alatt otthon voltak, kiszakítva magukat a figyelő szempárok égető bűvköréből és egy csepp elodázást teremtve az immár elkerülhetetlen szembesülésig. Anna is, mintegy álomban sürgött-forgott, múlatta az időt, a hirtelen jött helyzettel nem tudott mit kezdeni.
— Ülj le itt, csak addig hagylak egyedül, míg árnyékba viszem ezt a két szerencsétlent — intett a konyhaasztal melletti székek egyikére, vizet töltött egy kis tálba és szaladt az udvarra. Zsófia nagy, fonott fűzfa borítója ott állt a fák alatt, hamarjában nehezen sikerült kibogoznia a csirkék lábát összekötő kis tépett rongyot. Betette őket és melléjük a vizes tálkát, aztán lassan elindult a lakás felé.
„Itt van, itt van nálam! Ez nem álom, ide jött hozzám…” — agya lázasan dolgozott. „Csak nyugalom, nyugalom… nem szabad elragadtatnom magam” — hajtogatta némán, míg beért.
— Adtam nekik vizet, a borító alatt járkálhatnak is — magyarázta, mintha ez lenne most a legfontosabb. Kezet mosott, gyümölcsöt, tálat vett elő, szépen elrendezte rajta a frissen vásárolt, bársonyos barackokat, hamvas szilvákat, majd vendége elé tette, és ekkor már muszáj volt odaülni vele szembe.
Felpillantott. Dénes őt figyelte. Tudta eddig is, követi minden mozdulatát, mégse akarta elárulni, hogy érzi. Némán nézték egymást.
— Szörnyű volt, ugye? — szólalt meg a nő. Nem kellett magyarázni, mire gondol.
— Én választottam, nem végződhetett másképp. Mindenkit elfogtak, nem csak engem…
Anna szeme egyre fényesebb lett, aztán a megtört ragyogásból legördült egy könnycsepp, ami utat nyitott végig az arcán a többinek. Hagyta folyni az állán, nyakán, bele a blúzának kivágásába, míg eltűnt, mint a tiszta kis patak a dombok hajlatában. Arca mozdulatlan maradt.
Dénes felemelkedett, az asszony mögé lépett és két meleg tenyerét súlyosan a vállára tette.
— Nehéz egyedül, ugye?
— Mindig nehéz volt, most még könnyebb is talán…
— Pedig reméltem, hogy boldogan élsz.
— Mi az a boldogság?
— …
— Létezik olyan?
— A lélek békéje. Amilyent teremtünk magunknak.
— Csak magadról beszélhetsz, mert nekem nem sikerült.
— Azt mondják, van két gyönyörű lányod.
— Igen. Ők a mindenem, fel kell nevelnem őket, és azt se tudom, jövő héten mit adok nekik enni — állt fel és fordult szembe a pappal. — Legalább te az lehettél, aminek lenned kellett.
— Anna! Mind a ketten áldozatok vagyunk. Nem akartam én igazán pap lenni, de felszálltam egy robogó vonatra, aminek nincsenek állomásai, csak végállomása van.
— Tudom.
Hallgattak. A régen száműzött emlékeknek egyikük sem volt képes megállj-t parancsolni. Még a tücsök ciripelését is hallani vélték.
— Mondd, segíthetek valamiben? — kérdezte Dénes.
— Menj el, Déneske… — hajtotta le fejét az asszony. — Menj el, mielőtt ostobaságot teszünk.
— Vissza fogok jönni — szólt vissza a küszöbről. Berúgta a motort és csak a forró por szállt fel a két kerék nyomán.
Dénes vitte az ígéretének terhét magával, vele volt a nap minden percében, miközben azon törte a fejét, mit találjon ki, amivel mégis segíthet…
Anna fülében pedig: „a robogó vonat, aminek nincsenek állomásai, csak végállomása…” — dobolt éjjel-nappal.
A bejárati ajtón halkan kopogtatott valaki.
— Bejöhetünk? Hoztam a sógornőmet. Megvarrná neki is ezt a szép anyagot úgy, mint az enyémet? Meg aztán olyan sok szép ruhát láttunk már másokon is magától. A keresztlányom női-szabó szeretne lenni. Nem vállalná el tanulónak?
— Tanulónak…? — mormolta álmatagon.
* // *
A kisvárosi műszaki boltban ismerősként fogadták a gyakori vevőt, a nagydarab káplánt. Már kifizetni készült a két tekercs magnószalagot, amikor szeme egy különös kis gépen akadt meg.
— Mi ez a készülék?
— Diavetítő — készségeskedett az eladó, már mutatta is, hogyan működik, milyen filmeket tud adni hozzá.
— Vannak mesediái is?
— Természetesen! A kiskakas gyémánt félkrajcárja, A fehérorrú mókuska érkezett nemrég.
— Még valami klasszikus nincsen?
— A bűvös tűzszerszám, Andersen meséből készült.
Dénes nem habozott sokáig, belenézett a mesékbe, becsomagoltatta a vetítőt és hozzá mindhárom diát.
Este a térdeplőn számot vetett önmagával.
— Igen, Uram, nem csak egy özvegyen szeretnék segíteni, de a régi játszótársam közelében akarok lenni, mert nincs senki más, aki törődne velük. Ítélkezz felettem, Uram…
* // *
Anna már az utca elejére érve meglátta a ház előtt álló kismotort. Szaporázta lépteit, és ahogy belépett, sehol senki… Lerakta a szatyrokat, és épp kiáltani akart az udvar felé, amikor a kisszoba felől hangokat hallott.
— De aranyos! — súgta Hugi fojtottan is lelkendezve.
— Figyeljetek, megtudjátok: „…Ide virág, oda moha, nem válunk el többé soha…” — hallotta Dénes hangját.
— Berendezi, berendezi, biztos ad a testvéreinek is szőlőbogyót — tapsolt a kicsi lány.
— Csendbe’ legyél — csattant fel Ancsúrka.
Odalopakodott és bekukucskált a besötétített szobába. Dénesnek a hátát látta csak, Tera néni ült mellette, ölében a kicsi, Ancsúrka a szőnyegen, és az ajtóval szembeni falon a vetített kép… Leroskadt az ajtó közelében álló székre. Lassan fogta fel, hogy mit lát. Ült némán, és próbált a kedves hangra figyelni.
— „És az anya, amíg esik, betakarja kicsinyeit…” — foszlányokban ért csak a tudatáig. — „Ez a kis mókus meséje, ugye szép volt? Itt a vége.”
— Anyu, Anyu, nézd, nézd, mit kaptunk!… Vetítő!… Olyan szép mesék… — hadarták egymás szavába vágva a kislányok.
— Nem voltál itthon, hát Tera nénivel megoldottuk — magyarázta széles mosollyal a pap. — Csitt, egy szót se szólj. Nézd, hogy örülnek. A boltban megláttam és rögtön a lányaidra gondoltam. Ha lesz időm, én majd olvasom, mesélek nekik…
Amíg Tera néni leszerelte a képekre akasztva kifeszített lepedőt, addig ő, hogy megelőzzön minden tiltakozást, sietve elköszönt az idős asszonytól, meg a gyerekektől. Anna kikísérte.
— Tudom, nem is szólok, köszönöm helyettük is… — nézett fel rá, és szeméből bánatot olvasott ki Dénes.
— Gondjaid vannak, ugye?
— Nem érdekes, majd rendbe jövünk.
— Légy bátor Annuska, mint eddig is voltál, de fogadd el a segítséget is, a jó tanácsot is. Miért nem váltod ki az iparengedélyt? Akkor kitaníthatnál egy segítséget is.
— Tera nénit nem is ismered, alig voltam el egy órahosszat, máris pletykáztatok rólam?
— Jó tanácsai vannak, fogadd meg.
Sokáig nézett tűnődve a zümmögő Danúvia után felszálló porba. „Ennek a robogó vonatnak nincsenek állomásai, csak végállomása van.” — „Engem is visznek Déneske, nem eresztenek a kötelességeim” — szögezte le magában.
Másnap összeszedte a bizonyítványait és bement a Tanácshoz bejelenteni, hogy működési engedélyt szeretne kiváltani. Megkapta hozzá az adóügyekkel foglalkozó elvtársnőtől az ajánlást, hogy a falunak szüksége van varrónőre. Ezzel utazott a Kiosz megyei irodájába, ahol megtudta, hogy mestervizsgái alapján jogosult iparengedélyért folyamodni, amivel nemcsak dolgozhat, hanem tanulót is vehet fel.
A buszról hazafelé ismét a Danuviát fedezte fel, de ezúttal a templomkertben. Mellette vezetett az útja és amint közeledett az árnyas fenyők alatt, egyre erősebben hallotta kiszűrődni az orgona hangját. Megállt a templom hátsó fala alatt, behunyta a szemét. A nyitott, íves ablakon kiáradó muzsika erőteljesen szólt, a környéken mindenek fölé emelkedett. Akkor még csak azt érezte, hogy betölti a lelkét, kitöröl minden reménytelenséget. Ismerősnek tűnt a dallam, de nem tudta, mit is hall.
A nemrég felújított orgonán Dénes keze alól J.S. Bach Toccata és fúgája szárnyalt.
http://www.youtube.com/watch?v=K2_qXC95iXs
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
