Egyszerű, de legszebb kosztümjében állt a tükör előtt Anna. Szembenézett az asszonnyal, aki szomorúan üzente tekintetével, mennyire fáj… „Ne menj, ne tedd!” — sugallta a tükörkép.
— Mennem kell. Még most nem késő… — lesimította a galambszürke szoknyát, lassú, de határozott mozdulatokkal felvette a széken heverő kis lakk táskát, és kilépett a csendes és kihalt utcára. Közeledett az este, a fáradt sugarak mintha alulról világítottak volna, az ősz aranyával bevonva mindent.
A plébánia kapuját sohasem zárták. Mégis meghúzta a kis körte alakú, esztergált fogantyúban végződő zsinórt, ami a futórózsa mögé bújt ajtóig vezetett. A csilingelésre Róza néni, a termetes papszakácsné lépett ki.
— Nyitva van kedves, tessen csak bejönni! — nyájaskodott a vendéggel ő, aki már nem is hivatalosan, csak megszokásból főzött a plébános úrra, mégis házvezetőként viselkedett.
— Nem kértem látogatásra engedélyt, nem tudom, nem alkalmatlan-e az időpont… — tétovázott.
— Ne zavartassa magát kedveském, magát biztosan bármikor szívesen fogadja a főtisztelendő úr, most egyébként is ráér.
A vaskos oszlopokkal szegett, széles verandára nyíló ajtók egyikét tárta ki, és Anna félhomályos, kissé ódon illatú helyiség küszöbén találta magát.
— Mindig mondom, hogy nappal ne sötétítsen be atyám, mert elszenderedik, aztán holnap megint hallgathatom, hogy éjjel nem tudott aludni — zsörtölődött a szakácsné, miközben erélyes mozdulattal széthúzta a vastag függönyt. Az esti fény a falak mentén könyvszekrényeket, komódot és üveges tálalót fedett fel, középen vaskos ebédlőasztal terpeszkedett. Az ablak egyik sarkában tétlen harmónium, a másikban, fotel mélyén, ölébe csúszott könyv felett szundikált az öreg pap. — Ez az asszonyka meg beszélni szeretne magával…
— Nem aludtam, csak pihentettem a szememet — mint a tilosban elcsípett gyerek, huncutul kacsintott a bűnös, és ez máris oldotta Annában a szorongást. Amikor magukra maradtak, mégis kereste a szavakat.
— Plébános úr, kérem, tudom, semmi sem jogosít fel, hogy pihenését megzavarjam, hisz még templomba sem járok…
— Én azért vagyok lelkiatya, gyermekem, hogy meghallgassam, akinek arra van szüksége.
Ránézett erre a bizalmat keltő, csupaderű arcra, és ezt, az eddig megmosolyogni valónak tartott, kegyes szólamot nem érezte mesterkéltnek. Akadozva indultak meg, aztán ömlöttek belőle az eddig csak magában gyűlő, mondatokká formált gondolatok, az egész életének értelme, minden keserűsége, mint az áradás.
— … és most is tudom, mi a feladatom, a kötelességem. El kell küldenem Dénest, de ezt egyedül nem leszek képes mégegyszer megtenni. Önmagamat kell legyőznöm, mert az ellenkezőjére vágyom… nagyon… ezt mégis elviselem, de hogy még őt is meggyőzzem… — robbanásszerűen tört fel belőle a zokogás.
Nem szólt közbe, de ekkor megmozdult a sok lelki gyötrelmet ismerő, öreg gyóntató. Kezét az asszony karjára tette:
— Sírj csak. Ezek a könnyek megtisztítanak. Megáldalak. Helyesen döntöttél, én pedig megteszem, amit tehetek.
— Atyám… Én eztán sem fogok imádkozni, mert hozzám nem kegyes, soha nem is volt még jó sem az önök Istene, aki csak megmutatta, és máris elvette őt tőlem… de köszönöm… Önnek köszönöm, hogy nem ítélkezik, hanem segít. Dénest én örökké szeretni fogom, úgy is, hogy tudom, ő sohasem volt, és nem is lehet az enyém. Azt sem kutatom, mennyire elhivatott, de hogy az elkötelezettségéhez hű, abban biztos vagyok. „Az ő vonatának nincsenek megállói” — gondolta hozzá némán.
Megtörölte a szemét, kicsit beletemette arcát, aztán gyorsan a kis fekete táskába rejtette a könnyektől ázott zsebkendőt. A zár pattant, Anna ajka megkeményedett. Már nem sírt.
Nem ment egyenesen haza, felsétált a folyó hídjára. Megállt, a korlátra támaszkodva messzire nézett a távolban elkanyarodó meder felett. A Nap épp lebukott, az izzó ég alja tükröződve festette vörösre a vizet.
„Holnap szél lesz” — állapította meg gépiesen.
* // *
A kismotor a parókia előtt állt meg, Dénest a plébános hivatta. Róza néni egész véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, tehát az már egyáltalán nem véletlenül történt, hogy a szokásosnál is kedvesebben fogadta a káplánt.
— Menjen csak tisztelendő úr, várja már magát, de nagyon rossz a kedve, mióta a megyés püspöktől visszatért. Menjen, vidítsa fel már egy kicsit, ha tudja!
— Gyere fiam, ülj le, kötelességem közölni veled valami fontosat — intett egy szék felé az öreg. — Elbeszélgettünk rólad az excellenciás úrral. Ugye tudod, hogy titeket pár év után új körzetbe kell helyezni, hogy több hívet ismerhessetek meg? Nos, ennek a te esetedben most jött el az ideje. Ne szólj közbe. Kapsz egy szép feladatot, régi ismerősöm plébániáján. Ez egy nagyközség, ötezer lakossal, ahol hirtelen megüresedett az egyik káplán helye, az atya pedig beteges, öreg már.
— De én éppen…
— Tudom, fiam. Ezért jött legjobbkor ez az áthelyezés, lesz időd átgondolni mindent.
Amikor Dénessel azt is közölte, hogy azt a községet a megye legtávolabbi pontján keresse, már nem is csodálkozott. Később nem emlékezett, hogyan köszönt el a plébánián. Csendben, sokáig borult összekulcsolt kezére a térdeplőn, mielőtt megszólaltatta az orgonát.
— Kezedben vagyok, Uram!
A szél jótékonyan csapódott az arcába, de élesen járta át egész testét, ahogy hajszolta a Danuviát hazafelé. Az éjszaka közepén verejtékben úszva ébredt. Amíg átizzadt ingét szárazra cserélte, dideregni kezdett, vacogva bújt vissza a megfordított paplan alá.
Először Misivel akarta elrendezni, mi vár rá. Kopár szobájában összeszedett néhány könyvet, magnókazettát. Valami kábult öntudatlanságban ballagott a sokszor látogatott ház felé. Az utóbbi két évben a fiú depressziója szinte megszűnt, izomgörcsei ritkultak, beszéde lassú volt, de szépen gördült. Minden nap megjelent náluk, hosszabbító villanyzsinórt hozott, egy kitámasztó lábú reggeliző tálcából átalakított kis állványt készített, lejtősre feltámasztható, vékony falappal, hogy az ágyán ülve, térdei felett ezen csak lapoznia kelljen a könyveket Misinek. Mindig tartott tőle, ha egyszer elhelyezik, és ezt közölnie kell a gyerekkel, a hír ronthat az állapotán. Most ez bekövetkezhet… Mégsem hallgathatja el. Hogy pont ezt tartotta a legfontosabb dolgának, az csak úgy jött magától. Tudat alatt hárította vele az egész kilátásba helyezett új helyzetének átgondolását — a szembesülést.
Boriska néni épp a kertből igyekezett begurítani Misikét azon a széken, aminek két hátsó lábára Dénes eszkábált kerekeket, hogy hátra döntve könnyebben helyet tudjon vele változtatni az édesanyja. Gyorsan átvette tőle és behúzta a fiút a szobába. Amíg átvergődtek a küszöbökön, agya teljesen kitisztult, de azt a furcsa gyengeséget érezte, mintha azonnal le kellene ülnie… Lefektette és kitámasztotta a sovány kis testet és ágya mellé kuporodott.
— Misi, most nagyon okosnak és megértőnek kell lenned. Tudod, hogy én akkor is a barátod maradok, ha többé nem jöhetek hozzád.
A gyerek összerezdült, egy pillanatra görcsbe rándult.
— Nem én akartam elmenni, áthelyeztek…
Nyüszítéshez hasonló hang préselődött a torkán, ujjai furcsán begörbültek, karja csapott pár erőtlen céltalant a levegőbe, aztán lehanyatlott, mint a lelőtt madár.
Orvosért szalasztották a szomszéd lányt, jött is azonnal.
Görcs- és feszültségoldót adott a fiúnak, közben Dénes nehéz légzésére figyelt fel, félre is hívta azonnal.
— Ön hogy van, tisztelendő úr? Azóta is előfordult ez a szokatlan verejtékezés? Úgy látom, most is láza van…
— Csak amikor hosszan kell gyalogolnom vagy megerőltetem magam… — hallgatta el az éjszakai rosszullétét. — Lázat mérni pedig nem szoktam.
— Ugye nem ment még el arra a kivizsgálásra?
— Nincs semmi bajom, doktor úr, csak egy kis megfázás, futó gyengeség, elmúlik, jól vagyok.
— Ön tudja, én szóltam… Azért nem ártana, ha bejönne hozzám…! Na, Isten áldja! — köszöntek el egymástól, és a káplán még visszament kis pártfogoltjához, miután titkon megtörölte újabban gyakran gyöngyöző homlokát.
A fiú egy ideig nem tudott beszélni, aztán is érthetetlen szavak buktak ki belőle. Tétován kinyújtotta a kezét, megfogta a reverenda ujját, halkan, furcsa, rekedt hangon, akadozva, módszeresen formálta a szavakat.
— Ne legyen rossz a lelkiismerete miattam… tisztelendő úr! Amikkel megajándékozott… amire megtanított, az örökre… a segítségemre… lesz.
Ahogy szórakozottan kilépett a rőt levelekkel borított járdára, csak ment, amerre lábai vitték, nem akart gondolkodni, lázas tekintettel felnézett, mint aki segítségül hív bármit, semleges eseményt, mozzanatot, hogy értelemmel töltené az ürességet, ami a lelkében ásított a száműzött valóságtudat helyén. Ott, távolabb a rendelőt nyitva látta. Megindult feléje, mintha vonzaná…
— Boriska néni megsúgta, sokszor hallja köhögni — jegyezte meg az orvos, miközben hátát kopogtatta. — Fogadjon szót, most szépen menjen haza és feküdjön ágyba, hiszen majd elég! Én minden nap megyek, és beadom a penicillint… aztán, ha lement a láza, majd beküldöm egy rétegvizsgálatra. Jó barátom a tüdőgyógyász.
— Fontos ez, doktor úr?
— Fontos. Ugye, sohasem dohányzott?
— Tényleg nem.
— Hányszor is volt tüdőgyulladása, mióta ide helyezték?
— Néhányszor… — húzta kínos mosolyra száját Dénes.
— A cellája nem lehetett összkomfortos, azt is sejtem.
— Ó, a szemináriumban nem szenvedtünk hiányt.
— Nem is arra gondoltam…
— Arról…? Arról inkább ne beszéljünk.
„Holnap el kell köszönnöm Annuskától” — gondolta szorongva, ahogy lassan ballagott hazafelé.
Egy hétig fel sem tudott kelni.
* // *
Új szolgálati helyének elfoglalását elhalasztva, szigorú parancsba kapta, hogy jelentkezzen a megyei kórház tüdőosztályán. Zsebében a beutalóval lépett be a varrodába. Anna eme pár nap alatt átélt fájdalmat, várakozást és haragot, pontosan ebben a sorrendben. Lelkében dúlt a nyugtalanság, mert nagyon hiányzott Dénes, és dühös lett, mivel nem jelentkezett. Ám mit is tett volna, ha jön? Amit ekkor. Felugrott, és rohanva indult elébe… Aztán megtorpant.
— Szent Ég! Déneske! Hogy nézel ki? Hol voltál ennyi ideig? Mi történt veled?
— Semmi… azaz kicsit megfáztam.
— Kicsit? Hiszen lefogytál, sárga vagy! Ez sokkal több annál… Jaj, nem tudtam!
— Ne aggódj, már van beutalóm a megyei kórházba, kivizsgálnak és rendbe hoznak. Elköszönni jöttem… Majd jelentkezem.
Mosolyt erőltetett, hiszen kíváncsi, idegen szemek meredtek rájuk. Ezekről meg is feledkezett Anna.
„Jaj, ez akkor komoly!” — időzött gyanakodva a kórház szónál.
— Le sem ülsz? — tört fel belőle a megszeppent kérdés, igyekezett visszafogottabb lenni, mert ráeszmélt, hogy a pap azért jött munkaidőben, az ilyenkor nyilván vendégekkel teli varrodába, hogy elkerülje az érzelmes búcsú lehetőségét.
— Nem… Indulok, el kell érnem a vonatot.
— Kikísérlek…
Nem az ajtóig, hanem a ház sarkáig ment vele. Egymás mellett lépkedtek, némán, nem is néztek egymásra, csak az épület végénél, ahol a járda már nem volt tovább, ahonnét jobbra csak a gazos fűvel benőtt ösvény vezetett a gépekkel teli malomudvar felé, balra pedig, a keskeny árok partján a Danuvia várta utasát.
— Áthelyeztek a megye másik felébe… Vége… de még előbb kórházba küldenek… — fojtott, rekedt hangon, tördelve jöttek a mondatok Dénes torkából, keze ökölbe szorult.
Anna ráemelte könnyek prizmájától megnőtt szemét. Beharapta ajkát, bólintott.
— Menj, Déneske. Gyógyulj meg…
— Légy boldog, Annuska, igyekezz boldogan élni!
Az utcán nem járt senki, a szereldéből nem láthattak rájuk. Egy percre átölelték egymást, aztán a férfi átugrott a sekély vizesárok felett.
— Dénes! — nyújtotta ki utána a kezét tétován a nő. Úgy visszatartotta volna… de nem lehet!
— Tessék — kapta fel fejét a pap.
— Azért majd adj életjelet.
— Persze, te meg vigyázz magadra… meg a kislányokra… fel a fejjel!
— Jó. — Ennél többet úgysem tudott kimondani.
Ahogy a megyeszékhely felé zakatoltak a vonat kerekei, Dénesnek Babits sorai jutottak eszébe, a Jónás könyvéből:
„Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.”
Anna aznap szabott, varrt, próbált, rendeléseket vett fel, de gondolatai másutt jártak, szórakozottan felelgetett, gyakran szisszent fel, mert a gombostűt az ujjába szúrta, leejtette az ollót, a krétát… Aztán lecsapta kezéből a munkát:
— Nekem most el kell mennem… Tudjátok a dolgotokat, de igyekszem is vissza.
Nem öltözött át, meg sem fésülködött, csaknem futva ért a plébánia elé. A kapu előtt egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, aztán elszántan lépett be.
Messziről meglátta az öreg lelkipásztort a kertben. Két kezét hátul összefogva sétált a fa alatt hiába várakozó pad előtt, le-fel, le-fel.
— Nem kell semmit kérdezned, lányom. Isten avatkozott közbe. Ő vigyáz rá, ne félj…
— Atyám, mi történt?
— Nagyon beteg a tüdeje… titkolta, de már nem lehet. A tüdőosztályon fogják kivizsgálni, kezelni, ami eltarthat egy évig is. Hagyd őt magára. Ennek így kellett történnie, ott megnyugszik a lelke.
— És az én lelkem!? Itt üljek, míg ő halálosan beteg?
— Jó kezekben lesz — fogta két csontos kis kezébe a lázongó asszony kezét és sokatmondóan, hosszan nézett rá. Anna lassan lecsillapodott.
— Igen… Köszönöm… Értem.
köv: … lassan őrölnek
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
