Alig egy év telt el. Dénes „gyógyultan” költözött be a távoli parókiára és vette fel a szolgálatot. Amíg kezelték, addig folyamatosan szerzett hírt róla Anna a plébániához makacsul ragaszkodó Róza nénitől. Olyan kifejezéseket hallott és jegyzett meg a jóindulatú öregasszony, hogy elmeszesedett kaverna, lekapcsolt tüdőlebeny, meg ilyesmi, amiket nem értett ugyan, de hűen továbbította, hogy megnyugtassa ezt a kedves asszonykát, aki úgy aggódik azért a jobb sorsra érdemes tisztelendőért.
Anna néha alig tudta türtőztetni nyugtalanságát, de meg kellett győznie magát: Nem találkozhatnak.
Különösen az után, amikor egy napon meghatározhatatlan korát a fejkendője mögé rejtő, ismeretlen asszony kopogtatott be a varrodába.
— Gálfiné Annát keresem, nem tudom, jó helyen járok-e…
Anna elébe ment, betessékelte.
— Üzenetet hoztam. Beszélhetnénk valahol? — nézett körül a nő félszegen.
A kisszobába kísérte és kissé összeszorult szívvel kínálta hellyel a furcsa vendéget.
— Dénes atyánál voltam, tetszik tudni, a Boriska néni vagyok, én szoktam rá mosni, főzni, míg nálunk szolgált… Má’ bocsánatot kérek, ő mondta így, hogy „szolgál”… Meg a fiamat, a Misikét is nagyon pártfogolta. Tetszik tudni a kisfiam olyan sérültforma… úgy született. Minékünk senki más nem segített, csak a tisztelendő úr… sohase tudom meghálálni, hát ezért is látogattam a kórházba’.
Anna torka összeszorult, de nem szólt közbe, csak tekintete beszélt, hogy tovább, tovább!
— Jó is volt, mert rajtam kívül tájára se ment senki, pedig de nagy beteg volt — nézett kissé szemrehányóan, választ nem kapott, hát folytatta. — Szemem előtt erősödött, gyógyult, jött vissza az életbe… Az utolsó alkalommal megkért, hogy keressem meg magát, mondjam el, hogy ne aggódjon, jól van. Már azóta kiengedték, de nem mihozzánk jött vissza, hanem új helységbe kapott szolgálatot, sajnos… És még valamit üzent, amit én ugye nem értek, de maga, kedveském biztosan tudja, mit jelent, mert szó szerint így tanította be, mit mondjak: Újra robog vele az a vonat, amire egyszer felszállt.
Kicsit ismét várt, hátha megtudhatja, milyen vonatról van szó. Azt nem tudta meg, csak még nagyobb lett számára a rejtély.
— Persze, hogy értem, Boriska néni. Köszönöm a jó híreket, és hogy törődik Dénessel, az üzenetnek meg nagyon örülök.
Anna arcáról egyáltalán nem örömöt olvasott le az asszony, inkább hogy majdnem sírt, amikor átölelte őt, talán az elmondottakért, de az is lehet, hogy a lelkiismerete bántja — gondolta.
* // *
A sokáig újdonság erejével ható magyar tévé „másfél csatorna” műsoraiban nem lehetett sokat válogatni, a fő adásidőben látható Röpülj Páva népdalverseny egy országot szögezett a készülékek elé. A fellépő ruhákon megjelentek a különböző tájegységek hímzései, pávakörök alakultak, divatba jött a folklór; dalban, táncban, elfelejtett tárgyak gyűjtésében, ruha- és lakásdekorálásban. Sikk volt bármilyen rangos eseményen népi hímzéssel díszített ruhában megjelenni. Minden nő szeretett volna egy kevéske virágot varázsolni valamely ruhadarabjára, munkaköpeny gallérjától nagyestélyin leomló stóláig.
Anna nézte a műsort, aztán egyszer hirtelen felállt, kotorászni kezdett a képes újságok közt. Megtalálta, amit keresett; kalocsai mintát egy kis mellénykén. Rajzolt, kopírozott, és elment a boltba hímző fonalat vásárolni. Nem felejthető az, ahogyan kislánykorában anyával szorgalmasan öltögették a keresztszemeket, meg a lapos-hímzést. Egyszerre eszébe jutott az is, amit két tanítónő kérdezett, amikor varratni jöttek.
— Annuskát nem érdekelné a kézimunkakörünk? Most kezdtünk tagokat verbuválni… Minden hétfő este összejövünk.
Elment egyszer abba a „szakkörbe” és többé nem tudott a hét első estéjén otthon maradni.
— Mária néni vagyok, fordulj hozzám bizalommal — nevetett rá a szorgos asszonyok közül egy őszülő, rövidre vágott hajú, kerek idomú teremtés, aki úgy ismerte az eredeti mintákat, mint a tenyerét.
Magyarázott, tanított és a kivitelezésben nem ismert tréfát, azaz önkényes újításokat.
Két hét múlva Anna néhány doboz színes selyem- és gyöngyfonallal meg három kézimunka-albummal érkezett haza a megyei központból, teli eredeti tájjellegű hímzések színes fotóival, pontos útmutatóival. Kis táblácskára kiírta a varroda falára: Népi hímzést vállalunk alkalmi ruhára.
Nem csupán a varroda felfrissítése volt már a célja, hanem minden összesűrűsödött bánatát, ritka örömét, és főleg szép iránti szeretetét beleöltögette a matyó-, kalocsai-, kunsági-, de leginkább sárközi motívumba.
A megrendeléseket kis idő múlva nem is győzte egyedül, hamarosan be kellett vonnia Mária néni két fiatalasszony tanítványát is a munkába. Továbbra is a szabás-varrás maradt a műhely fő feladata, de a ruhák egyike-másika színes virágokkal hímesen került ki a falusi „szalon”-ból, a megrendelők tábora pedig mindinkább a falu határán túlról gyarapodott.
Addig soha nem hallott megyei versenyre nevezett be Anna, bár nem bízott a sikerben, mégis hagyta magát rábeszélni, mert meggyőzően ostromolta a városi nagyáruház egyik osztályvezetője, aki a helyi lapban olvasott erről a vidéki varrodáról, ahonnét meglepően szép, népi motívumokkal hímzett modellek kerültek ki.
Ekkor találkozott először Berkes Tamással.
A csinos, öltönyös férfi feltűnést keltett, amikor az autóbuszról leszállva Gálfiné után érdeklődött, és az újságot akarta mutatni, de arra ügyet sem vetettek, nekik nem kellett magyarázni, kiről van szó.
— Menjen csak le itt a templom mögötti utcába, a régi malomépület mellett megtalálja — mutogattak lelkesen többen is.
A férfi vállán átdobta ballonkabátját, és nem túl lelkesen elindult a megjelölt irányba. Elképzelni nem tudta, hogy egy ilyen kis községben milyen ruhaszalont találhat, de az elvtársak fel akartak mutatni valami újat, szokatlant, amikor a Tolna megyei Népbolt Vállalat tulajdonába került Otthon Áruház konfekció osztályán ünnepi ruhabemutatót terveztek.
Ahogy belépett a gépzajos varrodába, szeme először a szemközti falnál, vállfákon lógó, gyönyörű ruhákon akadt meg.
— Kit tetszik keresni? — nézett fel Anna a varrógépe talpa alatt eddig szaladó anyagról. Hirtelen csend lett, hisz nem férfilátogatókhoz szoktak errefelé… Talán ellenőr lehet.
— A szalon vezetőjét…
A két másik gépnél ülő lány elkuncogta magát a sarokban, a rangos elnevezés hallatán. Anna is elmosolyodott, miközben felállt és előre lépett az ajtón beáramló fénybe. Hevenyészve feltűzött hajából egy elszabadult tincs, mint mindig, ekkor is a nyakában lógó centiméterre hullott, a ruhájára tapadt fércszálak libbentek, ahogy mozdult. Semmi különös nem volt a külsején, legfeljebb a tüskésdisznó kinézetű tűpárna a blúza kivágásában… úgy nézett ki, mint minden hétköznap, de így is figyelemre méltó jelenségnek látta az idegen.
— Szalonnak nem nevezném a műhelyünket, de a varroda az enyém.
A férfi bemutatkozott, és elmondta, mi hozta ide. Próbált megszabadulni zavartságától, kevés sikerrel. Be kellett vallania, hogy egészen másra számított, legalábbis egy terebélyes vidéki asszonyságra, igazából azonban nem is volt elképzelése. Ehelyett talált egy szép, érett, fiatal nőt… mondhatni királynői tartással.
— Nagyon kedves, hogy ezt mondja, ne túlozzon, kérem. Mit számit ez a jövetelének okát illetően?
— Inkább a céljaimat befolyásolja. Elképzelem önt, ahogy egy benevezett modelljét bemutatja…
— Na, arról szó sem lehet — nevetett tiltakozva Anna. — Nem akarhat nevetségessé tenni így, negyvenegynéhány évesen. A benevezésről talán azért beszélgethetünk. Gondolja, hogy ilyesmi… — simított végig az egyik kiakasztott ruhán.
— Az alakja nagyon is megfelelne, és ezek a szépen kivitelezett fazonok arról árulkodnak, hogy a képzelőereje megvan, még országos versenyen is szárnyalhatna…
Nem sokáig hagyta győzködni magát, a fejét sem törte, hogy induljon, és mivel. Kikérte Mária néni véleményét, alaposan meghányták-vetették a feladatot és a szereplés fontosságát is… „Beregi keresztszemes és székely varrottasok szóba sem jöhetnek, más hímzések igen…” — kapták „fentről” az útmutatást. Kicsit sajnálkozva töprengtek ezen, mert gyönyörű ilyen mintáik is voltak, de ha nem lehet, hát nem lehet.
Két tervet dolgoztak ki, nem csontváz termetre, hanem negyvenötös méretre készítették mindkettőt. Egyik tengerészkék terilén nadrágkosztüm. Egyszerű, trapézvonalú szabással készült a nadrág, karcsúsított tunika felsőrésszel, hosszú, bővülő ujjal, sima kerek nyakkivágással. Hosszan felnyúló háromszög alakban, a kék több árnyalatával ókalocsai motívumokat hímeztek úgy a nadrág és az ujjak aljának külső oldalára, mint a mellrészre, de azt lefelé fordítva.
A második öltözet sárközi hímzéssel készült, finom fehér fonallal a lánc-, lapos- és száröltések, a minták stilizált virágok, levelek, szőlőszemek, hullámvonalak, fekete könnyű szövetű, részekre szabott bokáig érő szoknyára, alul körben, minden „részbe” egy-egy dús mintát varrva. Hozzá csípőig érő, vékony muszlin fehér blúz, parasztos, bővülést adó hajtással a hátán, elején a szoknya hímzésének „negatívja”, azaz ugyanaz a minta fekete, osztott fonallal szinte rálehelve.
A minták és tervek láttán a mind gyakrabban megjelenő Tamás csak ámult-bámult, lelkesedett, helyeselt.
A kifutón a próbák alatt mindössze három varrólányból hirtelen „átképzett”, mégis amatőr manöken billegett, forgott, pózolt, öltözött át néhányszor. A rendező kérésére Tamás kézen fogta és felkísérte Annát az öltözőbe.
— Asszonyom, ezt a fekete-fehér modellt egyedül ön mutathatja be — fogadták ott.
Rémülten tiltakozni próbált, de mindhiába. Végül ráállt. Miért is ne. Hiszen önmagára méretezte, és amikor a tükör előtt állt benne, hirtelen elfogta a vágyakozás, hogy valamikor, valahol viselhesse.
Gyomra görcsben volt mindaddig, míg ki nem lépett a lámpák elé, aztán asszonyosan telt, de még mindig sudár termetét kihúzva, úgy vonult végig a kifutón, mint annak idején a futballmeccs közönsége mögötti sétányon.
Amikor kihirdették az eredményt, nem akart hinni a fülének.
A rendezvény utáni fogadáson körberajongták, azt hitte, álmodik… Az első díjjal és virágcsokrokkal a két karjában indult volna, amikor a férfi sietve elköszönt egy beszélgető csoporttól, hogy utolérje az asszonyt.
— Anna! Várjon. Ha nem rohan, akkor két perc múlva készen vagyok, és, ha megengedi, hazaviszem az újdonsült kocsimmal, ami csak egy Trabant, ám amire kemény öt évet vártam, és most érzem, hogy megérte, mert van mit felajánlanom.
— Ne vicceljen, nem is nagyon ültem még személykocsiban. Csak a busz miatt rohantam volna, de elfogadom… — emelte meg egy picit, ám sokatmondóan, a rengeteg virágot. — Ebben a szoknyában is inkább nem szállnék buszra.
Amikor már hazafelé robogtak az éjszakában, Tamás megjegyezte.
— Amikor meghajolt a közönség felé, biztos voltam első benyomásom helyességében. Megjelenése, és ez a ruha méltán nyerhette el az első díjat.
— Nem hittem volna, hogy ilyen örömet is megélhetek még. Higgyen szerénytelennek, de én most boldog vagyok. Boldog! — szinte kiáltotta, aztán hirtelen zokogásban tört ki.
Tamás levette lábát a gázról… lassan megállt a kis kocsi. Szó nélkül átnyúlt az asszony mögé és karját a hevesen rázkódó vállára tette, finoman, majdnem súlytalanul. Anna feléje hajolt volna, de valami nem hagyta. Rádöbbent, hogy a biztonsági öv tartja. Elcsendesedve felnézett, lassan leengedte a két kezét az álláig.
— Ez tényleg biztonsági öv!
Úgy buggyant ki belőle a kacagás, mint az előbb a sírás.
Összenevettek, majd a férfi bólintva indította a motort.
* // *
Ahogyan reflektorfénybe vonták Annát, úgy feledkeztek meg róla röpke pár hónap múltán azok, akik felfedezték. A Tanács adóügyi osztályán annál inkább kitüntették figyelmükkel. Ellenőrök kezdték zaklatni… Ám a hímzett ruhák még sokáig meghatározták a divatot. Kapott is megrendeléseket, aztán lecsengett ez is, de a varroda tovább dolgozott. Csakhogy az adóbevallását nem fogadták el, felülírták, magasabb kategóriába sorolták a társadalombiztosítási járulékfizetésben is. Az alkalmazottait el kellett bocsátania, de előbb tanulólányát még felszabadította, a megélhetését azonban még nem fenyegette veszély.
Mindössze az hozott tartós pozitív változást, hogy Tamás nem tágított mellőle. Anna szerint őrültségekre vetemedett. Színházjeggyel, kirándulás ötletekkel állt elő, és meg-megjelent a Trabanttal, hogy magával vigye. Valami kialakult köztük, ami több egy barátságnál, de kevesebb annál, hogy bármelyikük változtasson eddigi életvitelén. Mindkettejük munkája fontos volt, kötötte őket.
Kellemesen meleg vasárnap reggel a verandán reggelizett lányaival hármasban, a varroda pihent, a behajtott zsalugáterek jótékony árnyéka mögött. Anna már bejelentette, hogy Tamás hamarosan megérkezik, együtt főznek, mint már annyiszor, aztán itt fog ebédelni, délután pedig programjuk lesz.
— Anyu, előbb-utóbb be kell látnod, hogy nem bolondíthatod ezt az embert — szögezte le Ancsúrka. — A vak is látja, hogy tűzbe menne érted.
— Már éppen kérdezni akartam, mikor kéri meg a kezedet — szólt közbe kotnyelesen Hugi, miközben elcsöppenés nélkül próbált a megvajazott pirított kenyerére mézet csorgatni.
— Készítek még néhány pirítóst, látom, éhesek vagytok… — miközben rakosgatta a forró készülékbe a kenyérszeleteket — már megkérte… —, közölte minden átmenet nélkül, ugyanazon a hangon Anna.
A lányok izgalomba jöttek, egymás szavába vágva faggatták, a méz meg akadály nélkül folyt le a terítőre. Mielőtt bármit válaszolhatott volna, megszólalt a bejárat csengője, hát felállt és sietve ment ajtót nyitni.
— Meg tetszik ismerni? — kérdezte az asszony, aki akkor, azt az üzenetet hozta Dénestől.
— Igen, persze! Jöjjön be, Boriska néni… — invitálta, kissé elakadt lélegzettel, hellyel kínálta a varroda váró sarkában, közben kinyitotta az egyik ablak zsaluját, hogy beengedjen egy kis fényt, de ezzel csak az időt húzta volna, mert a szíve összeszorult: „Biztosan rossz hírrel jött! Jaj, Istenem!”
Úgy ült le a másik fotel szélére, mint aki ugrásra kész.
— Ugye, Dénessel történt valami?
Bólogatás és szipogás volt a válasz.
— Csak nem beteg?
— Jaj, nem jó hírt hoztam, ne tessék haragudni! — szorította szájára az addig gyűrögetett zsebkendőjét. — Azért jöttem, mert látni szeretné.
— Engem? Ő üzent? Hol van?
— Ott, a tüdő osztályon…
Kintről a Trabant-ajtó téveszthetetlen csapódása hallatszott, Tamás nyomult be mindkét kezében csomagokkal.
— Szervusz, Anna, bocs, hogy késtem kicsit, de a cecei út mellett megint kirakodtak a termelők, és a szép árujuknak nem tudtam ellenállni, bevásároltam mindenféle zöldség… Baj van? — vágott saját szavába, kutató arccal köszönt a vendégnek és tekintgetett egyikről a másikra.
— Azt hiszem, igen nagy… — szipogott az asszony.
— Dénesről… El kell mennem hozzá! — ugrott fel Anna.
A befejező rész következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
