…
Sokáig nem hozták szóba, de épp néhány nappal Boriska néni megjelenése előtt jutottak odáig, hogy kapcsolatuk megérett az őszinte beszélgetésre. Újdonság volt az a biztonság, amit Anna soha, senki mellett nem érzett még, hisz élete minden kapcsolatából hiányzott valami lényegesen fontos. Ebben a férfiban megtalálta, amit Pistától, Jánostól, sőt Déneskétől sem kaphatott meg soha. Ha vele volt, nem kellett legyőznie a férje mellett érzett, a néha utálatig fokozódó idegenkedést, nem vétettek se ember se Isten ellen semmit, nem kellett titkolóznia. „Akkor mi a bajom? Bennem van a hiba” — tűnődött oly régóta.
— Én is szeretlek, Tamás. Azt hiszem… — válaszolt kitérően Anna a házassági ajánlatra. — Csak egy érzéstől félek, amitől képtelen vagyok elszakadni, és nem szeretnélek a második helyre kényszeríteni.
— Miféle második helyre? Hát van valaki más is?
Akkor végre mindent elmondott, apró részletekig, mindent. Talán titkon azt remélte, ha megosztja titkát ezzel az emberrel, akinél becsületesebbet és ragaszkodóbbat nem fog találni soha, akkor leteszi a súlyos terhét, szabad lesz. Nem, nem rabnak érezte magát, hanem képtelennek bárki érzelmeinek viszonzására. Mintha csaláson kapta volna magát Tamás karjában.
— Ez butaság, Anna. Ami volt, az a múlt. Én a jelen vagyok, és a jövő lehetek.
— Tudom én azt… meg nem is akartam eddig tudomásul venni, hogy őt elvitte a vonata…
— Várnék, ha tudnám, hogy mire… ám a végtelenségig nem én, hanem az idő nem vár. Addig kezdjünk valamit az életünkkel, amíg nem vagyunk öregek.
Akkor felállt és köszönés nélkül ment el, aztán másnapra lecsillapodva jött vissza:
— Mit tehettem? Látod, itt vagyok.
— Látom — nézett fel rá az asszony, sokkal többet mondó tekintettel: „épp ezt vártam”.
… és mire végre egymásra találtak, íme, visszajönni látszik a múlt.
Annyi időt engedélyezett Anna az indulásig, amíg kapkodva átöltözött.
A megyei kórház előcsarnokában, a „Felvétel — információ” táblácska alatti üvegfülkében egyetlen férfi ült, szendvicsébe harapott nagyokat. A kérdésre unottan mozdult, de azért megadta a kellő felvilágosítást.
— Ott Dr.B.Z. az osztályos orvos, ő ma nincs szolgálatban, de a főorvos úr épp az előbb jött be.
— Megkérdezné, kérem, hogy fogadna-e minket? — lépett fel határozottan Tamás, és megmondta, kiről érdeklődnének.
Az ügyeletes kelletlenül vette fel a telefont, de egy perc töredéke után megváltozott arccal fordult feléjük:
— Fogadja önöket a professzor úr. Az első emeleten találják a szobáját.
— Régi betegünk Dénes atya, engem különleges barátság fűz hozzá… de ez már nem ugyanaz a betegség, amiből egyszer sikerült kigyógyítani — kezdte meglepően nagy empátiával a prof. — Információt nem adunk ki, csak közeli hozzátartozóknak, de ő említette az ön nevét, és határozott kérése, hogy tájékoztassuk. Sajnos abban a stádiumban érkezett vissza hozzánk, amiből nincs visszaút. Olyan a daganat elhelyezkedése, hogy hozzáférni is nagy kockázat, de kár is volna kínozni. Már visszafordíthatatlan a folyamat. Így is eleget szenvedett.
Anna picit megszédült. Görcsösen markolta a szék karfáját. Nem számított sok jóra, de ez a közlés… Többször megvonaglott a szája, szóra mégsem nyílt. Szeme az üvegkancsóra tapadt, de a kérésig nem jutott el.
— Adhatok egy pohár vizet? — nyújtotta máris felé az orvos. Látta, ájuláshoz közel az asszony.
Kiszáradt ajka odaragadt a pohár széléhez, foga koccant, míg kortyolt, aztán ölébe engedte a poharat tartó kezét. A résnyire nyitott ablakon betévedt légy zizegve ütődött az üvegtáblák közt ide-oda, azt nézte tétován egy darabig.
— Haldoklik? — míg ezt kérdezte, szemét nem tudta levenni a vergődő bogárról.
— Igen, asszonyom. Még pár nap… és olyan nyugalommal fogadta azt, ami következik, hogy az tiszteletre méltó.
Tudta, mi lesz a válasz, mégis megrándult erre a feleletre. Pillanatok múlva vette le merev tekintetét az ablakról.
— Bemehetünk hozzá? — kérdezte, és Tamás karjába kapaszkodva állt fel.
— Azonnal bekísérem… elég erősnek érzi magát?
— Igen — hangzott keményen, mint egy fogadalom.
Dénes magasra felpócolt párnákon, az ablak melletti ágyon feküdt. Viaszsárga bőre arcára feszült, de nem látszott rajta szenvedés. Úgy tűnt, alszik. Anna lekuporodott mellé:
— Déneske — fogta meg a takarón pihenő kezét.
— Annuska! Hát eljöttél? — felragyogott a szeme, de a hangja erőtlen volt és fátyolos. — Imádkoztam, hogy mégegyszer beszélhessek veled.
— Nem kell erőltetned a beszédet, én értelek téged úgy is…
— Nem, én most kérni akarlak, bocsáss meg nekem, Annuska. Bocsásd meg, hogy miattam nem lehettél boldog. Szeretném, ha eztán jól választanál — míg ezt mondta, tekintete az épp távozó két férfit követte.
— Ne mondj ilyeneket, Déneske!
— Látod? — mutatott ki az ablakon. — Innét, a fák közt pont rálátok a Napra, amikor minden este lebukik. Ez az élet rendje. Ez ellen nem tehetünk semmit… Semmit! Adjunk hálát Istennek, hogy amíg itt járt, kaphattunk az éltető sugaraiból… Ne sírj. A Nap sem hal meg este, csak másutt süt tovább… mint a lélek. Rád még sokáig ragyogni fog, őrződ lesz… te nagyon erős voltál mindig, élj végre boldogan, Annuska. Köszönöm, hogy eljöttél, köszönöm, sajnálom, hogy nem állhattam melléd…
— Nekem te voltál a napsugár. Szeretlek, Déneske!
— Tudom… Nekem meg ajándék, hogy ismerhettelek. Isten áldjon! — alig észrevehetően megemelte a paplanon nyugvó kezének két, kinyújtott ujját, lehunyta a szemét, halványan elmosolyodott, amikor az asszony megcsókolta a homlokát.
Anna az ajtóból még visszanézett, aztán a félhomályos folyosón lépett kettőt, majd a falnak fordult és homlokát a hűs csempéhez nyomta az ökölbe szorított két keze közé.
* // *
Tamás némán vezetett, fogalma sem volt róla, hogyan viselkedjen. Anna mereven ült mellette, látszott, csak a teste van jelen. Már a Gemenci erdőt átszelő út nagy kanyarjain is túl egy falusi cukrászda tűnt fel a távolban.
Nem kérdezett semmit, csak bekanyarodott a parkolóba. Pár perc múlva egyik kezében két kis üveg Traubi szódával nyitotta ki az Anna melletti ajtót. Az asszony úgy nézett fel rá, mint aki álmából ébredt. Elvette a felé nyújtott üdítőt. Soha nem tudott rendesen inni üvegből… Kortyolt néhányat, aztán kiszállt a kocsiból. Kicsit távolabb kavicsos út vezetett be a fák közé. Lassan lépkedtek egymás mellett.
— Én csináltam belőle papot — kezdte csendesen —, aztán egész életemben Istenre haragudtam, hogy elvette tőlem. — Megállt, szembe fordult a férfival. — Én löktem oda neki… a boldogtalanságba menekültem, hogy okom legyen mást vádolni. Nem akarok tovább haragudni, nem akarok tovább ragaszkodni a boldogtalanságomhoz… békét akarok… Ő is békésen megy el…
Tamás nem szólalt meg, csak átölelte.
* // *
Mióta Zsófiát a gyors, egymást követő két agyvérzés után a harmadik elvitte, Anna megkapta az épület udvarra néző szárnyát, felújították és lányai ott laktak, Tera nénire is ők vigyáztak. A száraz kis öregasszony már leginkább csak üldögélt, de — finoman körülkerülve, mégis határozottan — élénken szólt bele életük minden gondjába, bajába. Hugi neki súgta meg előbb, mint anyjának, amikor szerelmes lett, és Ancsúrka is tőle kért tanácsot, hogyan jelentse be, aminek anya nem fog örülni…
Anna leszűrte a gyöngyöző húslevest. A nagy ebédlőasztalt Tamással még reggel megterítették hat személyre, aztán ketten főztek, sütöttek, mint évek óta minden hét végén.
Ancsúrka úgy robbant be, mint a fergeteg.
— Megkapták, megkapták! — a félbehajtott lapot lobogtató kezét feje fölé emelve, másikkal magához húzta anyját és körbe táncolta vele a nagy konyhát.
— Ne bolondozz, elszédülök! Inkább mutasd — ült le Anna, a belépő Hugira mosolyogva.
Kisebbik lánya a szomszéd községbe járt át magyart tanítani. Egy éve, mióta férjhez ment, a matematikát egy harmadik helységben tanító fiúhoz, vártak a kinevezésre, hogy mindketten a helyi általános iskolában kapjanak állást. A levélben a kinevezésük volt, amit Ancsúrka szinte kitépett húga kezéből, hogy mindenkit megelőzve ő kiálthassa világgá, és kellő hangulatot teremtsen az örömhírhez. Igazából arra használta fel ezt az ünneplést, hogy kicsit elkábítsa a családot, mert fontos bejelentéssel készült előállni.
Megvárta, míg az asztal körül ülők boldogan koccintottak Tamás pohárköszöntője után a fiatalok kinevezésére, ő letette a poharát.
— Na, akkor én is hoztam egy örömhírt: terhes vagyok.
Anna az üres tálért nyúlt, hogy kivigye, keze megállt a levegőben. Megszokta, hogy elsőszülöttje kicsit más, mint amit szeretne, de ez már nem tréfa. Vagy mégis?
Tamás feleségére nézett, ha ájulni készül, tudjon segíteni, vagy ki tudja, talán kiabálni fog…
— Ancsúrka, elfelejtetted közölni, hogy jársz valakivel. Ne ugrass minket… Megint eltévesztetted a sorrendet, de ezt megszoktuk tőled. Na, ki vele, mit is akartál mondani?
— Gyerekem lesz. Nekem lesz, nem járok senkivel…
— Nono, azért ahhoz mégiscsak kellett valaki — próbált élcelődni Tamás, hogy a kitörni látszó vihart valahogy elterelje, de nem tört ki, hanem Anna nyugodtan megragadta elsőszülöttje karját:
— Gyere… — és a kisszoba felé irányította. A lány segítséget kérően tekintett vissza az asztal körül ülőkre, de nem sietett senki, ezt neki kell tisztáznia: olvasta ki a szemekből.
— Na, most halljam, mi a baj? — fogta meg két vállát a mindig rakoncátlan gyermekének az anya.
— Anyu, ne akarj rábeszélni semmire és senkire. Én már döntöttem. Nem megyek férjhez, mert a férfiak mocskosak.
— Na, ne mondd! Tényleg?
— Te tudod a legjobban, anyu! Ja, hogy Tamás… Rá ne hivatkozz! Tamás csak egy van… Ronda részeg disznó a többi, mind! Én nem akarok úgy élni, mint te apával, utáltam az áporodott, züllött szagát!
— Ki volt részeg? Ennek a gyereknek az apja?
Ancsúrka mindig fölényes, dacos arca váratlanul kislányosra változott, szája legörbült és zokogva borult anyja nyakába:
— Amikor megtudta, hogy gyerekem lesz, úgy berúgott, mint a szamár! Látni se akarom!
Anna gyengéden magához ölelte.
— Miért álltál vele szóba, ha részeges?
— Mert… mert nem… nem szokott… addig nem… Tényleg neeeem…
— Na, jó. Ezt később megbeszéljük — törölte meg gyermeke arcát. — Azt hittem, nagyobb baj van. Gyerünk vissza, kihűl a finom kacsasült.
Visszamentek, Anna felemelte a poharát és kissé megilletődött hangon szólalt meg.
— Ezt a pohár bort igyuk az unokám egészségére.
— Aztán apát majdcsak találunk neki, ugye, Annuska kérem. — Tera néni huncut arcán egy csepp meglepetés sem látszott, úgy tette tudásról árulkodó megjegyzését.
Anna mosolygott, azzal a megnyugtató, szelíd természetességgel, amivel túl tudott lépni minden bajon, bánaton.
~ Vége ~
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
