Az én karácsonyi szünidőm és öcsémnek — kérelem miatt halasztott — második behívója előtt minden pesti rokonhoz elmentünk látogatóba.
Kedvesen hívtak, nem csak hét végére, hanem az ünnepekre is, ha a tél miatt nem utaznék haza. Ám, ha bármi jött volna is közbe — hacsak a katonaság nem —, a karácsonyt mi csakis családi körben tudtuk elképzelni. Szüleink leveleiből is azt olvashattam ki, hogy nagyon várnak haza minket.
Minden rokon egyetértett velünk és kis aprópénzt dugott a zsebembe. Az intézetben vettem csak észre, hogy ott lapul egy-egy húszas, ötvenes. Útiköltségre és főleg taxira adták, mert tudták, hogy arra alig merek költeni és féltettek a villamosközlekedéstől.
A járművek lépcsőit és kapaszkodóit, akárcsak a lépcsőházakét, valóban nem hozzánk, a nehezen járókhoz tervezték.
Ha tőlünk kérdeznék, lennének ötleteink! Egyszerűen, egy foknyival kellene csak tovább tartania a korlátnak, mint a lépcső, hogy abba jól bele lehessen fogódzni, mert nem csak finom érintésre kell az nekünk!
Fokozottan lenne szükséges ez a járműveken.
Az ajtók külső szélén egy függőleges rúd, mondhatom, elég fantáziaszegény tervezésre vall. Fiatal és teljesen ép emberek íróasztalnál kitalált tervei alapján készíthették így. A vállaim és csuklóim, sőt a gerincem is kicsavarodott egy-egy felszállásnál.
A rokonoknál rendszerint nem érzékeltük az idő múlását.
Egyszer későig maradtunk, aztán elnéztünk még egy megállót is, minden ellenünk esküdött.
Már a hosszú Lövőház utca elején tudtuk, hogy megközelítőleg huszonöt percet fogunk késni az intézeti kimenőről.
— Hívok taxit — javasolta Árpi.
— Á, amíg leintesz egyet, annyi idő alatt be is érünk. Úgysem késtem még eddig egy percet sem! — mondtam én, de tudtam, öt perc késésért egy kimenő elvonása jár, tehát öt kimenőm ugrik. A leszúrás már csak ráadás lesz.
Tudatában a szigor túlzásainak, dacosan gondoltam, büntessenek, ha az fontosabb az igazságnál.
Ahogy a szokottnál is jobban igyekeztünk, egyre közelebbről hallottunk ismerős nevetgélést. Színházban volt tőlünk, és hazafelé igyekezett egy kis csoport, akiket sikerült utolérnünk. Ők egyáltalán nem siettek.
— Hűha Pápay, kértél külön kimenőt, hogy ilyen sokára értek be? — csodálkoztak.
— Dehogy kértem! — sóhajtottam.
— A Malvin megesz! — ijedezett az egyik.
— Dehogy eszi, ha az öccse vele van, tőle elolvad — mondta a másik nevetve.
A csoporttal együtt mentünk tovább, szépen be a portára. Árpitól az ajtóban búcsúztam:
— Ne aggódj, kibírom! — vigasztaltam.
Malvin, a szigorú portás fontoskodva írta be jelentését. Rám se nézett.
Másnap első dolgom volt szabályosan „raportra” jelentkezni az igazgatóiban. Kis ideig várnom kellett, aztán Domi néni beszólított.
— Mi a baj, gyerekem? — nézett várakozóan, szeretettel rám.
Teketória nélkül vágtam ki:
— Huszonöt percet késtem az este.
Erre úgy kapta fel a fejét, mintha rákiáltottam volna.
— Mennyíííít?
Megismételtem.
Ő felugrott, kiszólt a portára:
— Hozza be valaki a portásfüzetet! — és amíg visszaült, hangosan tűnődött:
— Nem értem. Ezt már jelenteni kellett volna… miért nem tudok én erről? — hozzám fordult: – Tudod te, hogy ki az, aki itt ennyit merészelt késni? Akit különben is, legszívesebben azonnal úgy zavarnék el, hogy… Te meg kivel voltál?
— É-én… az öcsémmel, a nagybátyáméknál. Rossz helyen szálltunk le…, többet kellett gyalogolni is és…— kezdtem volna a szerencsétlenkedő magyarázatomat.
— Mit szólt ehhez a Malvin? — vágott a szavamba.
— Semmit — ezt már nyögtem.
— Ez hihetetlen. Nincs is beírva semmi! Mi történt?
— Háát…, talán azt hitte, hogy én is színházban voltam.
Felnézett:
— Te. Csak nem velük egyszerre érkeztél? — a szemében valami csillant.
— De, igen — rebegtem élhetetlenül pislogva.
— Ó, te! Tee… Na, sipirc, kifelé!! — a nevetését alig bírta leplezni, felállt és kinyitotta előttem az ajtót. Szinte kidobott.
A portásfüzetben csak az a bejegyzés állt, hogy „9-en színházban 23-ig”. Nem szerepeltek nevek és Malvin nem számolt meg bennünket!…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Pápay Aranka
