(Kerestem és megtaláltam az interneten a FEHÉR RÓZSA díjazottak névsorát, de azóta eltűnt!)
A karácsonyi szünetet minden évben a legnagyobb készülődések szokták megelőzni a kollégiumban. Igyekeztünk a családunknak apró ajándékokat beszerezni. A következő tanévzárón rekordra számíthattunk a végzősök számát illetően. Mi, akik hatvannyolcban végeztünk, az eddigieknél is kedvesebb, értékesebb ajándékokat készítettünk, csomagoltunk — ez volt az utolsó karácsonyi vakációnk. Ezután csak valami egészen más jöhetett majd, vagy a dolgozók szűkre szabott rendes szabadsága vagy (rosszabb esetben) egy örök kényszer-vakáció: azoké, akik nem tudnak majd sehol munkába állni.
December huszonkettedikén indultam haza, én is ajándékokkal. Anyunak kordbársony anyagot vettem, amiből kötényruhát varrtunk Icuval. Apunak mellényt kötöttem. (Kicsit bőre sikerült.)
Még az előkészületekben is akartam segíteni, amit sohasem hagytam ki szívesen. Érkezésemkor apu várt az állomáson. Nagy betegségéből szépen javult, már kiváltotta a működési engedélyt és néhány kuncsaftot ki is szolgált otthon. Beszélgetésünket egy vendég szakította félbe. Apu fogadta kint, a szobába behallatszott a párbeszédük:
— Bocsánatot kérek a késői időpontért, de a következő napokban már nem szeretnék alkalmatlankodni…
— Semmi baj, Lacikám, fiatal még az idő! — udvariaskodott az apám.
Lehalkítottam a rádiót, úgy vártam a hajvágás végét. A hangokból ítélve régen készen volt már az, amikor anyu jött be hozzám.
— Ki kell jönnöd kislányom, mert úgy néz ki, ez a fiú addig nem tágít. Azt mondta, látott benneteket a buszról leszállni…
Arcára volt írva, nincs kibúvóm. Már én is kíváncsi lettem. Kimentem hát.
Egy nagyon szőke, vékony, fiatal férfi ugrott fel, hogy köszönjön, apu bemutatott bennünket egymásnak. (Mint az 1800-as években!)
Nem túlzás, ha állítom: azt hittem vacsora nem lesz akkor este — mert meghívni mégsem fogjuk —, bosszankodtam, mivel úgy tűnt, el sem megy. Végülis ő nem először járt nálunk, pontosan minden hónap utolsó hetében érkezett „fazonigazításra”, ahogy ő nagy udvarias mosollyal bejelentkezett… A vizit rövidre fogása — az etikett szerint — csak első alkalommal kötelező!
Ahhoz képest, hogy nem régen dolgozott és lakott a községben, úgy beszélt — nekem, a bennszülöttnek — Ozoráról, mintha népszerűsíteni akarta volna előttem.
Megtudtam, milyen cikket kell megkeresnem majd egy újságban, és január 15-én a rádióban mit kell majd meghallgatnom, ami községünkről szól.
Sok meghiúsult és tervezett eseményről számolt be akkor nekem egy ambícióval teli, elszánt népművelő. El kellett ismernem: voltak ötletei. Például a „tanyázó előadások” sorozat szenzációs találmánya ott, ahol nincsen művelődési ház, csak drágán bérelhető (mozi, pártház) termek.
A lényege: egy-egy magánház nagyobb szobájában tartottak előadást a meghirdetett téma iránt érdeklődő, rendszerint nem nagy csoportnak, a ház lakóinak, rokonoknak, barátoknak, utcabelieknek.
Buga doktor előadásának volt már nagy sikere nálunk sőt, az a megtiszteltetés érte falunkat, hogy Illyés Gyula elfogadta a meghívását — újságolta örömmel — és meg kell kérnie őt, hogy látogatását ismételje meg, mert akkora érdeklődést tanúsítottak a faluban (nem csak az értelmiség), hogy el sem férnek majd egy szobában!
Az azt követő időben még szívesen el is fogadta meghívásainkat Illyés Gyula. Közismert, hogy gyermekkora egyik színtere volt Ozora. Közeli családtagjai éltek itt, és egy távolabbi, de rokoni szál családomhoz is kötötte. Régebben szívesen járt anyai ági unokatestvéréhez, Hadffy Béla kántortanítóhoz. Béla bácsi apai ágról az én anyám édesanyjának is unokatestvére volt. Időközben meghalt a közös rokon, Ozora elveszítette vonzerejét az idősödő költőfejedelem számára. A hetvenes évek végén egy udvarias, de elutasító levélben hárította el Palánki igazgató egy felkérését, hogy a kultúrház díszvendége legyen egy jubileumi ünnepen. (Ezt a levelet híven őrizte „Kultúrka” az egyik nagybecsű Illyés-kötetébe rejtve!) Igaz, hogy akkor már betegeskedett a költő, meglehetősen visszavonultan élt.
Nem sokkal később Illyés Gyula a mienknél sokkal jelentősebb ünnepségre is csak a beszédét küldte el. Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődés Házában egy magnószalagról hallhattuk a helytörténeti nevek gyűjtőit köszöntő üzenetét, az ünnepeltek egyike, mint az Ozoráról készült dolgozat készítője, a mi Kultúrkánk volt.
A hallgatóság közt — Palánki László hozzátartozójaként — én is ott ülhettem ezen az ünnepen 1975. május 14-én.
Elkalandoztam… Térjünk vissza majd’ tíz évvel korábbra, a karácsony előtti vendéghez:
— Kiskegyed egy mozgalmas kulturális életű községbe fog visszatérni — ígérte hatalmas lelkesedéssel, ez, a múlt századból itt felejtett emberke.
Nem tudtam hová soroljam be így elsőre a túl hosszúra sikerült beszélgetést. Egy kicsit régimódinak, de érdekesnek tartottam a fiatalembert. Egyben apunak adtam igazat: Világos, hogy a szokatlan kezdeményezéseivel nagyon magára hagyott ember benyomását keltette, akinek nagy szüksége volna lelki támogatásra. Hóna alatt különböző mappákkal, szerény, félénk mosollyal kopogtatott be a tanácsi szobák és falusi házak ajtaján. Hivatalosan senki nem sietett a segítségére, szinte támogatás nélkül, dacolva még a gúnyos megjegyzésekkel is, a kultúra makacs őre volt Palánki László, az anyukám által Kultúrkának elnevezett (becézett) hivatásos népművelő.
Hazatelepedésem után órásműhelyt nyitottam, nem sokáig tudta elviselni, hogy engem mindig csak a munkaasztalomnál talál, amikor hajat vágatni jelent meg apunál. Egyre gyakrabban jött be hozzám is beszélgetni, beszerzett nehezen hozzáférhető könyveket, Sanyó magnókazettát, bármit, amit csak megemlítettem… egymás után hozta, már hajvágatás nélkül is, előbb a nemrég alakult klub, majd — az asszonyok kívánságára kitalált — kézimunkakör meghívóit.
Következetes, makacs ember, de mit akar?
Arra gondoltam, jó lesz vigyázni, a jelekből nem szabad semmi messzemenő következtetést levonnom! Hmmm.
Nyolc évig tartó, viharos, de komoly kapcsolat lett belőle.
Összejöveteleink színtere, a szegényes Kultúrházzá kinevezett hajdani szép polgárház, aminek a fűtése és világítása is a kultúrára fordítható csekélyke keret megpróbáltatása volt. Furfangok kellettek a fenntartáshoz. A kultúrpolitika árnyoldalait, a tiltásokat és a kétes támogatást is közelről volt szerencsém tapasztalni a hetvenes évek második felében, vele kapcsolatban átéltem „a kultúra nem áru, de pénzbe kerül” dilemmáját.
Életre szóló barátságok születtek a hétfői kézimunkakörben, és az Iparos Klub lassan kibővülő, átalakuló, Barátság Klubbá átnevezett, kitűnő társaságban. Buszkirándulások és a környék erdeiben, szőlőiben rendezett kellemes délutánok színezték a hétköznapjainkat. Az eseménynaplót én vezethettem.
Ha szerényen is, de mégis egyre inkább részt vettem Ozora kulturális életének akkori alakulásában. Beiratkoztam egy szakkörvezetői tanfolyamra is, de annak életem nagy fordulata vetette végét. A Klubban megismert postás házaspárral négyesben elég sok időt töltöttünk együtt a foglalkozásokon kívül is.
Palánki szerette Ozorát, az ozoraiak is szerették őt, de a hangadó rétegben voltak ellenségei, akik bizalmatlanul figyelték. Igénytelen, mondhatni szegényes kis szobát bérelt, télen-nyáron ugyanabban az öltönyben járt. Puritán magánéletével, önzetlen kötelességtudással, a semmiből teremtett és létrehozott szakkörök és klubok sikereivel nem elismerést, hanem valami érthetetlen ellenszenvet vívott ki magának. Pedig újra élesztette a színjátszó csoportot, népdal- és kézimunkakört hozott létre, honismereti és fotó szakkört, az ismeretterjesztő előadások rendszeresé váltak, amikre neves előadókat hívott. Összegyűjtötte és kötetbe rendezte a helytörténeti neveket… Mégis szélmalomharcnak bizonyult mindez.
Egy rossz helyen elhangzó, a vezetésre tett elmarasztaló, zokon vett mondatáért aztán keserű bűnhődés járt. Úgy tűnt, a kellő alkalmat leste a helyi feletteseinek tábora.
A kellő alkalom talán nem is az az elejtett mondat volt, inkább a néhány titokzatos est, ott a bort termő völgyben megbúvó présházban, ahol a helyi orvos Erdélyből regényes úton-módon áttelepült rokonával, P. Géza íróval találkozott néhány művelt, okos falusi… Köztük persze ő is. Azt követően hamarosan jól meghurcolták a kultúrost, hanyag kezeléssel vádolva, még azt is hibául róva fel neki, hogy a kultúrház villany és fűtésszámláit a saját fizetéséből egészítette ki. Végül az ország nyugati végén talált csak menedéket, ahol viszont tárt karokkal fogadták a képzett népművelőt. Ott a község lelkes együttműködésével megvalósíthatta álmait, míg Ozorán hosszú ideig senki nem töltötte be a helyét…
Az ő története — jó tizenöt évvel Ozoráról való elüldözése után — azzal végződött, hogy erkölcsi kárpótlást csak az „új szelek” hozhattak neki, alaposan megkésve, mégis, még épp’ időben; amikor is 1994-ben a kultúra szolgálatáért „Fehér Rózsa Díj”-ra terjesztette fel a hálás községe — sajnos nem Ozora, de a díjazottak rangos névsora önmagáért beszél.
Miután átvette, összeomlott.
Mostoha gyermekkora, a fiatalkori nélkülözések (még a ’70-es években is a lavór vízen jéghártyát beütve mosdott a nagy telek idején), a sok megpróbáltatása nem múlt el nyomtalanul, de amíg bizonyítania kellett, addig talpon tudott maradni. Egyedül élt, család, társ nélkül, 1996-ban, egy hónappal az ötvenhetedik születésnapja előtt, a tiszta fehérneművel érkező takarítónője talált rá.
Kihűlt kezében egy tanulmánnyal, ült a fotelban, mellette halkan szólt a rádió, de ő valójában már órák óta messze járt.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.29. @ 12:25 :: Pápay Aranka
