Kölönte seny?, a hunok frissen választott uralkodója a hadakozáshoz még nagyon fiatal, középtermet?, izmos férfi volt, de természetesen már harcosnak számított a hunok szemében.
Haját befonva viselte, amelybe színes szalagokat is font, meg finomra megmunkált b?rcsíkokat is, fejét tehát ezek díszítették, rajtuk gömb alakú arany- és ezüstfügg?k, ékek, hatalmas drágakövek, meg más arany ékszerek lógtak.
A kínaiak akkoriban a hun harcosokat azzal csúfolták, hogy a fejükön nem hordanak rangjelz?t, érméket vagy egyéb, ehhez hasonló jeleket. Mert az ? szemükben ez azt jelentette, hogy a lovas hunok nem tisztelik eléggé a vezet?iket, és így egy csordához hasonlítanak csupán, ahol a vezérállat vezeti a többieket.
Valójában ez azért volt úgy, mert a hun társadalomban már akkoriban nagyon er?s demokrácia uralkodott, a seny?t könnyen le lehetett cserélni, ha a többség úgy akarta.
Hogy ezzel a lehet?séggel Magúr el?dei mégsem éltek oly s?r?n, az azt jelzi, hogy addig az ideig még nem fert?zte meg ?ket más hatalmi rendszerek bomlasztó hatása. De, ez hamarosan be fog következni, ami a birodalom végleges felbomlásához, a hun er?k felaprózásához vezet.
Na, de arra, hogy a vezet?k külön rangjelzéseket használjanak, addig az ideig nem igazán volt szükség, mert ?k inkább a gazdag fejdíszeikkel t?ntek ki a többi harcos soraiból. Meg aztán, ha úgy vesszük, név szerint ismerték ?ket, no, és a nagyszámú kíséreteik is hangos kiáltásokkal népszer?sítették pártfogolt vezérüket, ha valahol míves kantárral, és gazdagon ékesített lószerszámmal felcicomázott lovaikon megjelentek a hadsereg, vagy a nép el?tt.
Békeid?ben nagy el?szeretettel viselték a selyembrokát és egyéb selyem anyagú gazdagon díszített holmikat. Csak háború idején vették el? b?rpáncéljaikat, amiket valaha minden hun harcos viselt, még akkor is, ha nem volt jelent?s csetepaté.
Kínai források szerint, ez a fiatal seny? tagbaszakadt, nagytermet?, akinek arcszíne napbarnított, orra nagy a kínaiak kis orrához képest, általában lovon ül és a fent említett krónikások szemében óriásnak látszik, mint a hunok általában.
Megemlítik még, hogy nem volt feketehajú, mert ugye, ez a jelz? azokban az írásokban a kínaiakra vonatkozik, így nevezték saját magukat. (forrás: Barátosi – Balogh Benedek A hunok három világbirodalma, 1930.)
Kölönte (Ojente) elég zavaros körülmények közt lett a hunok els? embere, azaz uralkodója. Emlékezzünk csak, miként jellemezte ?t Hunóra, hogy ? egy „kétbalkezes, elpuhult disznóhólyag”, és miért? Mert igazából a Hollók? seny? öccsét, K?klönt (Kokle) szerette volna a vezéri posztba, de nem így történt, hiába volt erre egyezség a hun vezérek között.
Nos, nézzük csak meg egy picit tüzetesebben azt is, hogy miért történt ez másként, mint ahogy az imént említett egyezség szólt.
Hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk pár évet, Kr. e. 89-be, amikor is Hollók? hun uralkodó rovást küldött a kínai császárnak, amelyben felszólítja, hogy márpedig tessék csak fizetni a hunoknak, hiszen azt a jogot még Bátor seny? a kínaiak feletti gy?zelmei miatt örökölték, és a kínai császár ne tegyen úgy, mintha ez a jog azóta megváltozott volna.
A kínai császár haragjában követeket küldött, akik együtt utaztak vissza a hunok követeivel a hunok akkori központjába.
A kínai küldöttség tagjai a hun uralkodó el?tt igazi szócsatát vívtak a jogról és kötelességr?l, s eközben egyik követ sért?en nyilatkozott Bátor seny?r?l.
Hollók? ezért megharagudott s a követséget három esztendeig ott marasztalta, és nem eresztette haza. A kínai diplomácia azonban célt ért el ezzel a húzásával, mert a Kínából Hunföldre került el?kel?k, meg a töménytelen hadifogoly, és a kínai császárlány feleség, a kétszín? Vei-lü, aki a seny? els? asszonya, azaz nagyasszonya volt, meghonosították a kínai babonákat a seny? udvarában.
És így, pont az történt, ami a kínai udvarban dívott: a hunok uralkodójának udvarában is az asszonyok befolyása kerekedett felül.
Ezért aztán nem csoda, hogy a nagyvezér Hollók? rejtélyes módon megbetegedett, és hamarosan a „f?be harapott” Hunóra elmondása szerint.
Hát nem érdekes? A kínai származású anyafeleség megöleti a seny? tehetséges öccsét is, mert a seny? ezt szemelte ki trónörökösnek, a kínai n? fia helyett. Erre a seny? többi fia megtagadta a seny? udvarában való megjelenését.
Hollók?nek csak éppen annyi ideje maradt, hogy az országnagyokkal közölje azt az akaratát, hogy öccsét, a Kokle hun királyt tegyék meg f? vezet?nek, kiskorú fia helyett.
A hun birodalomban akkoriban több alkirály is uralkodott.
Hollók? halálát a két kínai — az anyacsászárné és Vei-lü a kínai vezér nagyasszonya — eltitkolták a hunok el?tt, s a nemes urakkal véresküt fogadván (vér csurgattak a kupákba), mégis csak a seny? fiát tették meg hun királynak, aki, mint tudjuk Kölönte néven lett a seny?.
Miért is? Mert helyette a császárné és Vei-lü uralkodik. Hát nem zseniálisak ezek a kínai n?k?
És milyen hataloméhesek, nem átalva bármit megtenni, hogy eme ambícióikat elérjék.
Mint látjuk, két jogos trónjelöltet ütöttek el a tróntól, akik elszakadtak a birodalomtól. Kicsi híja, hogy meg nem hódoltak Kína el?tt.
Na persze, tudjuk miért nem. Mert a hunok országában nemcsak a feketehajú betelepített n?k voltak erélyesek és a politika irányítói, hanem a hun nagyasszonyok is.
Emlékezzünk csak Hunóra szavaira és tetteire!
Magúr törzse a hun birodalom dél-keleti határszélén élt akkoriban, betöltve a határ?rség szerepét is. Hozzájuk csak megkésve értek el a friss hírek, így aztán nem csoda, hogy ekkor, a szogdokkal való háborúskodás kezdetén kell nekik megtudni, hogy a birodalomban egyre n? az elégedetlenség. Vei-lü már az ?si hun szokásokat is meg akarja változtatni. Csodálkozva hallgatják a hírnököket, hogy a seny? anyja elkezdett kutakat ásatni, pont, mint Magúr, és falakat, er?dítéseket építetni, gabonaraktárakat készíttetni s mindezeknek a védelmét, a köztük él? nagyszámú csin-i (kínai) emberekre bízza.
A kínaiaknak ezzel a hunok helyhez kötése a célja.
— Ti ezt csak úgy elnézitek? — kérdezte Laodikéé Hunórától. — Ajjaj, nálunk az asszonyok nem pofázhatnak bele a nagyok dolgába.
— Én? Dehogy nézem el, minden er?mmel azon leszek, hogy az a feketehajú n?személy mihamarabb elköltözzön az él?k sorából.
— Pergamósban még csak álmodni sem mertünk volna arról, hogy a király dolgaiba beleavatkozzunk, kegyetlenül írtja így is azokat, akiket ilyesmikkel meggyanúsít, hát, még ha nyíltan tennék!
— Az egy más világ lehet, ahol nem kell félni attól, hogy nem jut mindenkinek elegend? víz, és a biztonságos palotákban áldozhatnak a gyönyöröknek a gazdagok.
— Á, én is azt hittem, hogy ez így van — válaszolta a görög n? —, de keser?en ráfizettem, hogy ebben hittem, mert minden volt ott, csak biztonság nem. Ott sem érezheti senki biztonságban az életét, mert vagy az ellenség, vagy a saját vezet?ség megölethet bárkit, bármikor.
— Rómában is úgy van — csatlakozott a beszélgetésbe Remus —, de tudomásom szerint, azért olyan még nem volt, hogy egy nap alatt több mint tízezer ártatlan embert kivégeztessen a köztársaságunk vezet?je. Bár, amint hírlik, Rómában Sulla is sok politikust irtott ki családostul, hogy a helyükbe a saját embereit telepítse be, így er?sítve meg uralmát.
— Bastarnák harcosok fogják majd Sulla csapatait megállítani Antiókiában — vágott bele a római szavaiba Laodikéé — tévedés ne essék, mert a szegény megboldogult férjem-uram is római volt, de mégiscsak azt kell mondanom, hogy a rómaiak is csak a saját hatalmi harcukat vívják, mint akármely másik nép. Például ez esetben a szogdok, ugye? Akik a kereskedelemb?l jól meggazdagodtak és immár sok pénzen, kincsen, marhán megvásárolt lovascsapataikkal új országot, szeretnének maguknak.
— Ide jöhetnek — mondta Hunóra —, úgy fognak járni ?k is, mint a kínai betolakodók, elvesznek mind egy szálig, mert mi nem t?rünk meg zsarnokokat a fejünk felett.
Magúr és kísérete jelent meg a helyszínen, büszkén integetett Hunórának, er?söd? katonaságára mutogatva. A hunok a környez? falvakban is megkapták már a véres kardot, ami a „hadak útjára lépés” felszólításának a jelképe volt abban az id?ben.
Hunóra Magúr elébe vágtatott, hogy el?írásszer?en fogadja férjét, mint ahogy az egy törzsf?i nagyasszonyhoz illik.
— Visszatértek Tegzéék is a táborba — újságolta Magúrnak Hunóra.
— Tudom, Ármányka ármánykodik, de szerencsére nincs ahhoz sem esze, mint egyébhez sem. Tegze meg, a nagy melák úgy vezethet?, mint egy megkarikázott orrú bika, er?s és buta szegény.
— Hát, immár nagyon a lovak közé van dobva a gyepl? — kiáltotta Magúr mérgesen. — De egy jó kis háború majd észhez téríti a harcosokat.
— Nagyon remélem férjem-uram — vágta rá Hunóra.
— Kémeket, felderít?ket küldtem az ellenség kikémlelésére, mondta Magúr.
— Hunóra, kérlek a rómaiakat, irányítsd a k?- meg dárdahajítói gépezeteikhez, hogy majd ezeket a fegyvereket is felhasználhassuk az ellenség megállítására. És ha a harcok során keményen megállják a sarat, utána szabadon elmehetnek közülük azok, akik eleit?l fogva erre vágynak.
A hun pásztorok és katonák hosszúkás, magas bárányb?rsüvegben, b?rködmönben, elég b? nadrágban, lábukon csizmával ültek fölnyergelt lovaikon, kengyelbe feszített lábakkal. Azt mondják, ez a kengyel az, ami ?ket olyan biztos lovasokká teszi, s aminek használatát t?lük tanult meg a világ. A kengyel segítségével könny?szerrel lehet hátrafelé nyilazni, a nyeregb?l felállni, meg ilyenek. Valamikor ez az egyszer? ruházat közös volt az egész néppel, s a törzsfejedelmek is ilyenben jártak.
Történetünk idején már kezdett megváltozni a helyzet, mint fentebb írtam, a kínai hatás egyre nyomasztóbban bomlasztotta a hun társadalmat, a vezet?k kezdtek selyemben járni, ékszerekkel, drága arany és ezüst csatokkal, öntött vagy préselt szíjvégekkel, díszekkel villogni, kihangsúlyozva a gazdagságot és nagyravágyási hajlamot.
*
A hunok estefelé már készen voltak a védekezési tervvel, amit a kémek és felderít?k adatai alapján állítottak össze, hosszas tanácskozás után. Magúr kijelölte a vezéreket, majd kiosztotta a feladatokat is. Kés?re járt az id?, amire elcsendesedett a tábor.
Hunóra is befejezte a rómaiakkal az el?készületeket, és ? is hazafelé tartott, amikor arra lett figyelmes, hogy két alak szeg?dik a nyomába. Szablyájához kapott, de csakhamar rájött, hogy a test?rei azok, így aztán megnyugodott és visszalökte a kardját a hüvelyébe. Lassított, hogy utolérjék. Laodikéé hangját hallotta, amint a rómainak magyarázott. Nem sokat értett, mert latinul beszéltek. Amikor közelebb értek, a görög n? elmagyarázta úrn?jének, hogy a hedonizmusról beszélgettek.
— Hát az mi az istennyila? — kérdezte kíváncsian.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Székelyvajai János
