A kaptató végén felértek a dombra, megálltak, hogy az állatok megpihenjenek. Tegze lenézett a völgybe, a távolban még jól kivehet?en látszott a tábor, és az azt körülvev? f?zes meg rekettyés.
Most, hirtelen olyan érzése támadt, mint aki rájön arra, hogy becsapták ?t, és ezt szégyelli bevallani önmagának is, nemhogy mások el?tt dicsekedne vele.
Lám, az éjjel sem aludt, mint más normális ember, hanem ezeken az újabb mesterkedéseken rágódott. Mert valójában ? csak vaj volt a szendvicsen, hiszen igazából nem neki, hanem Ármánykának van baja Magúrral.
A kedves olvasó talán most azt hiszi, hogy a kínai ágyas jelentéktelen személy, er?szakos halála nem okozhat, és nem is tud okozni semmiféle bonyodalmat a hun birodalomban, amikor Kr. e. 84-et írunk, mert a történelemórákon mi azt hallottuk, hogy régen az embert hamar kinyírták, nem becsülték, nem vették emberszámba, meg ilyenek.
Pedig tud okozni, s nem is kicsit.
El?ször is els?rangú származása miatt, az akkori íratlan szabályok szerint sérthetetlen volt. Meg aztán szülei, rokonai persze, hogy a kínai császárig szaladtak bánatukkal, bosszúért kiáltva.
Másodsorban pedig vegyük figyelembe azt, hogy a hatalmi harcok — amik sokszor rejtve m?ködnek és csak elfekélyesedett stádiumban törnek hírtelen a felszínre — az ilyen „kis, értelmetlen” semmiségbe kapaszkodó elégedetlenked?k m?vészete.
A közelben megjelent egy barázdabilleget?, kíváncsian forgatta apró fejecskéjét, majd elrepült, mert egyik fegyveres kavicsot dobott feléje, mire odaért a k?, már csak h?lt helyét találta a kismadárnak.
Három napja készülnek erre az útra, Magúr beleegyezett ugyan a távozásukba, azt mondták rokont látogatni, mennek a szomszéd törzsbe, de nem hitte el meséjüket, inkább megbízta egyik h?séges emberét Abost, hogy észrevétlenül kövesse ?ket.
Tegzéék terve az volt, hogy a pusztában új szálláshelyet keresvén, letáboroznak, és ott várják ki a seny? hadainak érkezését.
Az történt ugyanis, hogy Ármányka, a férje nevében, nagy titokban már elküldte a levelet a hunok seny?jének, Kölöntének, amelyben részletesen beszámolt Hunóra utolsó „meggondolatlan” tettér?l (több is volt neki), annak következményeir?l, és az általa javasolt megoldásról.
„Felséges Seny? uram, amint azt tudja nagyságod — hiszen ismer engem kicsiny gyermek korától nagyságod — az én szívemben nincsen sem bosszúvágy, sem nagyravágyás. Csak a honi föld iránti tör?désemb?l fakadó aggodalmaim vezetik eme rovó késemet most, amellyel levelet vések nagyságodnak, és azt remélem, hogy még id?ben cselekedve megállíthatjuk ama leselked? veszélyt, amelyik egy esetleges kínai támadásból fakad, a kínai császár alattvalójának alattomos, és álnok meggyilkolása mián.
Kérem Nagyságodat, ne késlekedjék hadaival megjelenni, Magúr nagyurat arra kényszeríteni, hogy a kínai császár parancsának eleget téve annak feleségét, Hunórát és annak engedetlen híveit megkötözve adja át a hun hadseregnek, hogy azután kiadhassuk személyüket a császár követeinek.”
Továbbá a levélben Tegze írnoka hosszasan ecsetelte a béke fontosságát a hunok számára, mivelhogy a múltbéli haszontalan és szükségtelen hadakozások felemésztették a haza ember- és élelmiszertartalékait.
Egész nap vándoroltak, estig sem leltek táborozásra alkalmas helyet. A legnagyobb gond a vízhiánya volt. A végtelen sztyeppén nagy kincs a víz, mert kevés van bel?le, f?leg most, amikor szárazság miatt szenvedett ember, n?vény és állat.
A hunok vándorlásainak egyik oka mindig is az ivóvíz volt. A végtelen füves, bokros pusztákon pont azért nem születtek nagyvárosok, vagy s?r?n lakott települések, mert nem találtak elegend? ivóvizet.
Pedig a hunok nagy- és kisállattartó életmódja alkalmas volt nyersanyagot termelni mesteremberek százainak, ezreinek, mint például b?rm?veseknek, szíjgyártóknak, nemezel?knek, satöbbi, de még piacot is biztosítottak a számukra, ezen életmódjukkal.
Azon kívül nagy igény volt a rézm?ves munkákra, rézcsatokra, díszekre, nyereg és hámokhoz szükséges vaspeckekre, horgokra. S?t még fegyverkovácsokra, patkoló kovácsokra, famegmunkáló mesterekre is.
Tegze emlékezett gyerekkorából azokra a drága, rézb?l, bronzból készült harci szekerekre is, amiket még ?riztek ugyan a nagyszülei, de már nem használták, csak sétákra, hiszen régen kimentek a divatból. A lovas ember sokkal jobban tud mozogni a harctéren, mint a nehéz harci-szekeres harcosok, akik a nehéz terepen, a szekerüket nem is tudják használni igazán.
Éjszakára letáboroztak, de csak ideiglenesen, azt tervezték, hogy reggel korán tovább indulnak, folyatatva a hosszabb idej? táborozásra alkalmas hely keresését.
*
Remus Tiberius római hadvezér nehezen viselte a rabszíjat, büszkeségét és önérzetét alaposan megtépázta ez az új fordulat. Sikertelenségét a rossz szellemek aknamunkájának tulajdonította, szidta is az összes szenteket, lett légyen házi, vagy égi teremtmény.
Bízott abban, hogy a vezérei gondolnak rá és idejében fog érkezni a segítség, legalább két légió.
„De egy légió is elég lenne, hogy ezeket, a vad barbárokat, egy picit megtanítsam a civilizáció íratlan szabályainak a betartására. Mert én nem támadtam volna rájuk olyan orvul, mint ahogyan ?k tették azt velem” — gondolta magában.
Laodikéé megjelenése valósággal felvillanyozta az egész római társaságot. Pajzán, erotikus szavakat kiáltottak feléje és nagy hahotával nevettek annak zavarán.
Csakhogy Laodikéét nem olyan fából faragták, hogy elt?rjön bármi sértést, hirtelen haragra gerjedt és ilyenkor még Hunóra sem állhatott volna jót érte. Kitépte övéb?l a t?rét, és a rab római hadvezér felé hajította. A t?r vészesen suhogva, sebesen haladt a célzott személy irányába és belefúródott a feje fölött lév? gerendába, de úgy, hogy a fejét is súrolta az illet?nek.
— Legközelebb a homlokodba küldöm — kiáltotta mérgesen, és kirántotta a kést a gerendából.
A megszeppent rómaiak megnémulva nézték a fenti jelenetet, szóhoz sem tudtak jutni a meglepetést?l.
— Ügyes dobás volt, meg kell adni, és hatásos! — kiáltotta el magát Remus Tiberius —, na és honnan tudsz ilyen jól beszélni latinul? Tudtommal ti barbárok nem vagytok képesek a római nyelvet rendesen megtanulni. Na de, úgy látom, tényleg igaz az, hogy a kivételek er?sítik a szabályt.
— Aki rab, az várjon a kérdésre — felelt neki indulatosan, de határozottan Laodikéé — mert itt én kérdezek, ti meg csak válaszadással tartóztok itt, semmi másra nem vagytok feljogosítva.
Nagy csönd lett, a rómaiak hallgattak. Már megtanulták, hogy nekik kuss kell legyen, ha jót akarnak. Ellenkez? esetben elszenvedhetik a következményeket.
Laodikéé sarkon fordult és elment, hogy aztán pár óra múlva újra visszatérjen. Nem mondom, élvezte a hatást, ami el?állt mutatványa és erélyes fellépése által, nagyon is.
Tudta, hogy a vasat akkor kell ütni, amikor még meleg, hát igyekezett gyorsan megoldani a Hunórától kapott parancsot.
Visszatért, mert hiszen feladata volt neki, hiszen ki kellett választania a legjobb, legügyesebb római harcosokat, és persze a legmegbízhatóbbakat is, már amennyire megbízható tud lenni egy rab, f?leg ha római az illet?.
Laodikéé terve az volt, hogy felkelti az érdekl?désüket, vagyis felcsigázza a bennük szunnyadó kapzsiságukat és pénzt, gazdaságot, majd szabadságot ajánlva megnyeri ?ket az ügynek.
Remus Tiberiuszsal való kapcsolata nehézkesen indult, de nem adta fel.
Észrevette például, hogy a római naiv csacskabeszédekkel akarja traktálni, erre rögtön rászólt, hogy hagyjon fel ezzel. Nem érzi, hogy a helyzet kezd komikussá válni?
— Ti rómaiak azt hiszitek, hogy a barbárok gyerekek? És engem is úgy akartok kezelni, mint egy gyereket? Röhögnöm kell rajtatok, tudtad?
A rómaiak vezére akkor átkapcsolt iróniába, Laodikéé akkor is kertelés nélkül rászólt, hogy a napnál is világosabban látszik, miszerint a római mást mond, mint amit gondol.
— Remus! Olyan gúnyos vagy most, ezt se tudtad? Megígérsz mindent, miközben messzir?l lerí arcodról, hogy a pokolba kívánsz engem meg a hunokat. Így pedig nem leszünk jó viszonyban, csakhogy megtudd a jöv?d, csak azért mondom.
— És te nem vagy hun?
— Nem vagyok hun, de ez most nem érdekes. Köntörfalazás nélkül elmondom neked, hogy van egy jó ajánlatom, ha meggondoltad, és elkezdesz minket is embernek nézni, levetk?zve beléd nevelt g?gösségedet, s ellenszenvedet minden „barbár” iránt, akkor tárgyalhatunk az ajánlatomról is.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Székelyvajai János
