Vancsó Éva : Esélyek

Szerencsés csillagzat alatt – az ismerős ismeretlenek. Az űrszondák és néhány kiválasztott után, most ön a saját szemével láthatja a világűrben rejlő csodákat. Ne álmodozzon az égről, jöjjön a Hubble Űrmúzeumba! *

 

 

 

Moses Baker elállta múzeum bejáratát, kihúzta magát, és hagyta, hogy az egyenruhával mesterségesen megnövelt vállai kitöltsék és nekifeszüljenek a fémdetektorokkal ellátott kapunak.

        „Sajnálattal közöljük, hogy múzeumunk ma nem tud több látogatót fogadni! Kérjük, jöjjenek vissza holnap reggel 9 órára. Megértésüket köszönjük!”  

       A női hang megismételte az üzenetet öt különböző nyelven, aztán egy ideig nem hallatszott más csak a csalódott látogatók morajlása, akik beletörődően sarkon fordultak és kígyózva távolodtak a kordonok között. Moses az egyenletes ütemben távolodó hátakat és tarkókat figyelte. A Hubble Űrmúzeumban a zárás előtti perceket ki kellett élvezni. Ilyenkor szétoszlott a hullámzó tömeg, amely egyébként betöltötte a grandiózus épületet övező teret. Egyedül egy nő tülekedett kitartóan a tömeggel szemben, kacsázva kerülgette az embereket. Néha nekiütközött egy szembejövőknek, mintha részeg lenne, és amikor továbbpattant, tudomást sem vett a szánakozó morgolódásról. A mondatfoszlányok lassan elérték a múzeum kapuját.

        — Kérem, engedjenek át, menjen már kicsit odébb… köszönöm… elnézést átengedne…?

        Amint maga mögött hagyta az utolsó embert is, már futólépésben közeledett a bejárathoz.

        — Elnézést, de nekem mindenképp be kell jutnom még ma — nyögte ki elszántan, levegőért kapkodva.    

        Moses rosszalló arccal mérte végig. Egy kellemetlenség az eddig kellemetlenségektől mentes napon. A belátásnak és a türelemnek teljes hiányáról tanúskodó látogatóból már egyre kevesebb volt, általában engedelmesen szétszéledtek, amikor megszólalt a hangosbemondó. Kivéve ezt a nőt itt. Normálisnak látszott, divatos rövid hajjal és visszafogott szürke ruhában. Ahogy elkapta a tekintetét, az sem volt zavarodott, bár zavarba jött és lesütötte a szemét. Kezdett kínossá válni a csend.

        — Elnézést, hölgyem, de egy perce bezártunk, bizonyára ön is hallotta a hangosbemondót — Moses egy pillanatnyi szünetet tartott, hátha nem kell folytatnia a mondatot, de hiába. — Már nem mehet be! Kérjük, jöjjön vissza holnap. Megértését köszönjük — tette még hozzá. Bízott benne, hogy az udvarias, ám hivatalos hangnem megteszi a hatását, és egyértelművé teszi, ez nem az ő döntése, felesleges is botrányt rendezni, mert késői látogatók estleges beengedése túllépi a hatáskörét.  

        — Nem értem meg! — a felcsattanó hang visszapattant a teret övező épületekről és másodpercekig visszhangzott a levegőben. — Órák óta sorban álltam, szó sem lehet róla, hogy most feladom, és csak úgy hazamegyek. Vagy beenged, vagy lecövekelek itt, és addig várok, amíg nem jön valaki, aki beenged — a nő nyomatékosan ejtette ki kétszer a beenged szót és láthatóan már csak egy hajszál tartotta vissza attól, hogy tényleg leüljön a földre, és beváltsa a fenyegetését. Kezdett több lenni egyszerű kellemetlenségnél, amitől a Mosesnek összeszorult a gyomra.

        — Kérem, gondolkozzon józanul. Nem engedhetem be. Higgye el, ennyire nem lehet fontos. Holnap is itt leszünk. Ez egyébként is csak egy múzeum — tette még hozzá és magában elmosolyodott. A „csak egy múzeum” nem tartozott a Hubble vezetősége által előírt hivatalos szlogenhez. A nő mégsem úgy nézett ki, mint aki megérti. Fenyegető könnyek gyülekeztek a szemében.

        — Nekem ma kell bejutnom. Az nem lehet, hogy ezt… — igyekezett visszatartani a feltörő hisztériát, de az utolsó szavak már görcsös zokogásba fulladtak. A látványtól a férfi először szemérmesen elfordult, de amikor a sírás nem csillapodott, a rázkódó hátat és vállakat, majd az óráját nézte. Még hat perce volt a műszakváltásig, addig kell kihúznia. Ha beszélteti, akkor talán abbahagyja a bőgést és hathatnak az észérvek.

        — Megkérdezhetem, miért élet-halál kérdése, hogy még ma bejusson?

        — Nem fogja megérteni…

        — Az lehet, de egy próbát megér. Úgysincs vesztenivalója. Mármint a szabály az szabály, be nem engedhetem, de azt nem tiltja semmi, hogy meghallgassam — ütött meg kedvesebb hangot, ami láthatóan hatott, mert a nő zokogása szipogássá csendesült.  

        — Mit gondol, hány éves vagyok?

        Az őr igyekezett szakértő szemmel végigmérni. Mindennap nők és férfiak ezreit látta a múzeumnál sorba állni, de az életkorok sosem foglalkoztatták, csak hogy kinél mekkora táska van és vajon mekkora potenciális fenyegetést hordoz. Ez a nő kicsi és törékeny, nyilvánvalóan nem jelent fenyegetést. De a kora?

        — Huszonhárom? — kérdezte végül bátortalanul.   

        A nő a könnyeken át mosolyogni próbált.

        — Majdnem. Ma van a harmincadik születésnapon.

        — Gratulálok!

        — Köszönöm.

        — De mi köze ennek az egészhez? — szinte kirobbant belőle a kérdés. — A harminc év azért annyira nem sok, ezért kár ilyen cirkuszt rendezni. — Amint kimondta, már megbánta, de a nő nem vette a szívére. 

        — Maga mi akart lenni, amikor kisgyerek volt? — kérdezett vissza. A kérdése egy pillanatig lógott a levegőben, aztán a választ meg sem várva folytatta. — Én űrhajós. Még asztrofizikát is tanultam egy évig. De nem voltam elég kitartó, amikor ajánlottak egy jó munkát, otthagytam. Egy ideig még olvasgattam a szakkönyveket és szaklapokat, hogy majd a következő évben. Harminc év a korhatár. Azután az ember teste már nem képes alkalmazkodni. — Egy pillanatra félő volt, hogy újra sírva fakad, de csak elfordult és megtörölte az arcát. — Gyerekkoromban megesküdtem, hogy ennyi idős koromra feljutok egy űrhajóra. Ma megesküdtem, hogy többet nem fordulhat elő velem, hogy nem vagyok elég kitartó. A maga múzeumában van űrhajó, amire a látogatók feljuthatnak és én ma nem adom fel. 

        Moses úgy bólogatott, mint aki érti. Az űrhajó a múzeum legnagyobb látványossága. Ugyan nem működik, de szinte teljesen ép. Emlékezett, hogy elsőre elakadt a szava, amikor meglátta. Olyan, mint egy vadászrepülő, de mégsem. Az szárnyak egész kicsik, ha jól emlékszik a kiírásra azért, mert a gép ritkán kényszerült arra, hogy a légkörben manőverezzen. Mindenki, aki a múzeumba érkezik, erre a legkíváncsibb. Havonta egyszer vetésforgóban az űrrepülőnél összegyűlő látogatókra figyel. Ott látott ilyen átszellemült arcokat. De ők nem zárás után érkeztek.

        — Én rendőr akartam lenni. Hogy segíthessek — mondta végül.

        Úgy álltak egymás mellett csendben, mint a régi ismerősök. Közben lassan kiszivárogtak és eltűntek az utolsó látogatók is, és egyedül maradtak a téren.

        — Sajnálom, hogy nem szállhat fel ma űrhajóra — tényleg sajnálta.  

        — Én is. De hát az álmok nem mindig válnak valóra. Most legalább megpróbáltam.

        — De még mennyire. Nagyon rámenős volt, büszke lehet magára. Ha nem ennyire szigorú a szabályzat, akkor talán…

        Egy érdes hang szakította félbe.

        — Hé Mose, jöttelek leváltani. Ez egy makacs látogató? — intett a nő felé. — Miért nem szóltál be a központba, hogy történés van, akkor jöttem volna kicsit előbb és segítek elzavarni. Nem igaz, hogy nem értik meg a zárórát — rázta meg a fejét.

        — Nem, köszi Dan, nincs semmi gond. Illetve mondd, te mi akartál lenni, amikor kisgyerek voltál?

        — Nem tudom. Rég volt, tökmindegy. De biztos, hogy minden rendben van? Fura vagy.

        — Igen. Minden rendben van — vágott közbe a nő. — Csak megértette velem, hogy ma már nem mehetek be — tette hozzá és újra könnyek gyűltek a szemébe. — Akkor viszontlátásra!

        A két biztonsági őr csendben figyelte a nőt, ahogy egyre távolodott, miközben kanyargott a kordonok szabta szűk folyosókon. Mosesnak már a nyelve hegyén volt, hogy a nő után kiabál, amikor a társa megszólalt.

        — Na, végre lelépett, nem bírom az érzelgős rinyálást. Bármilyen mesével képesek előállni, csak, hogy még őket beengedjük — tette hozzá lenézően, és elhelyezkedett az éjszakai őrséghez.

        Moses vállat vont.

        — Jah. Akkor én megyek is. Legyen eseménytelen estéd! — mondta, és elindult kifelé, tétovázás nélkül siklott át a kordonok lézersávjain. Már majdnem kiért, amikor még meghallotta a kérdést.

        — Nem mész be előbb átöltözni? Tudod a szabályt.

        — Nem, minek. Nyolc óra múlva úgyis újra itt leszek. Ahogy tíz éve mindig.

        A másik őr válaszként motyogott te tudodot, de Moses már alig hallotta a tér sarkáról, ahol befordult és futólépésre váltott. Még csak lihegni sem kezdett, mire utolérte a nőt.

        — Várjon! — kiáltott rá. — Moses vagyok, a biztonsági őr — tette hozzá, amikor látta, hogy a nő megáll és megdermed.

        — Mit akar, nem volt…? — kérdezte meglepetten, mire a férfi a szájára szorította a kezét.

        — Pszt! Ne kérdezzen, csak jöjjön utánam.  

        — De miért? — most már a nő is suttogott.

        — Mondjuk, mert évek óta, mindig csak azt mondom embereknek, hogy mit NEM csinálhatnak.

        További magyarázat helyett szorosan megragadta a nő karját és a falhoz húzódva végigvonszolta az épület oldalában. A nő botladozott, tiltakozni sem volt ideje, amikor engedett a fájó szorítás a karján.

        — Ide be — súgta a férfi, és berántotta egy ajtón, amihez mindkettejüknek le kellett hajolniuk.

        — Hol vagyunk?

        — Vészkijáratféle. Befelé egy kicsit kényelmetlenebb, de nem lehetetlen. Menjünk!

        A vaksötétben a férfi gyorsan haladt előre, de egy-egy pillanatra megtorpant. Az alagút alig lehetett egyharminc magas és meredeken emelkedett, majd egy létrában végződött.

        — Itt fel!

        Az acélrudak kényelmetlenül vékonyak és hidegek voltak. Már-már kezdett nagyon rossz ötletnek tűnni az éjszakai látogatás, a nő vacogott és ezért meg-megcsúszott a keskeny fokokon. Amint elérték a járat végét, végre látni lehetett a központi fogadócsarnok derengését. A szűk helyen kényelmetlen volt megfordulni és levenni a kezeslábast.

        — Álljon meg és vegye fel ezt!

        — Mi ez?

        — Az egyenruhám. A riasztórendszer nem érzékeli.

        — De…

        — Be akar menni, vagy sem?

Egy pillanat múlva már suhogás hallatszott, ahogy a nő engedelmesen felhúzta az egyenruhát. Hatalmas volt rá, de a ruhát úgy tervezték, hogy kitöltse a helyet. Magas lett és tekintélyt parancsoló, de a hangja még mindig elvékonyodott, ahogy megszólalt.

         — És most? — kérdezte félénken.

         — Ha megbocsát, meztelenül a sötétben nem tartok alapos tárlatvezetést. Íme, a Hubble Űrmúzeum,   arra vannak — intett a sötétben — az idegen életformák maradványai, amarra — mutatott a másik irányba — a naprendszerünkről szerzett ismeretek, a hátunk mögött pedig az űrhajózás-történeti részleg van. És itt, egyenesen előttünk van a múzeum legnagyobb kincse, Roswellben találták. Ha jól tudom, kicsit kipofozták és az emberi sajátosságokhoz igazították. Sajnos a díszkivilágítása kicsit feltűnő lenne, de ha előrelép egyet, baloldalon, vállmagasságban van egy kar. Húzza meg!

        A sötétben beletelt pár pillanatba megtalálni a kart, amit halk szisszenés követett, ahogy a hidraulika engedett, az űrhajó kinyílt. Fakó, sárgás fény áradt belőle.

        — Bemehetek? — kérdezte a nő.

        — Persze. De ne nyúljon semmihez! — figyelmeztetés már újra a biztonsági őr szigorú hangsúlyával dördült. — Így képzelte?

        A nő óvatosan végigsimított a vezérlőpulton, és lassan leereszkedett a székbe, hátradőlt és becsukta a szemét.

        — Igen, így képzeltem — remegett a hangja. — Már csak az a kár, hogy nem repülhetek.             

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.07.09. @ 15:22 :: Vancsó Éva
Szerző Vancsó Éva 15 Írás
Nem igen tudok mit mondani magamról, szeretek olvasni és írni...