A súlyos titok
A harmadik osztály vége felé Devla egyre többet mesélt az édesapjáról, a közelgő szabadulásáról, az emlékekről, az alkalmakról, amikor ölbe vette, térdére ültette, védelmébe vette, amikor édesanyja megszidta… A lelke mélyén valami azt súgta Zajzoninak, nyugtalankodnia kellene. Csak nagy sokára tűnt fel neki, e történetek egyre szépülnek. Karcsi azonnal gondterhelt lett, amint meghallotta.
— Nagyon félek, trauma lesz az édesapjával való találkozás. Túl nagyok az elvárásai vele kapcsolatban és emiatt nagyot fog csalódni. Képzeletben megszépítette a rég nem látott apával való viszonyát, aki nem ugyanaz az ember lesz, mint akitől elbúcsúzott…
Sajnos Karcsi is épp nősülni készült, és csak hónapok múlva derült ki, nagy hiba volt, hogy ezen aggodalmaknak nem tulajdonítottak jelentőséget. Bár lehet, akkor se előzhették volna meg, ha jobban átlátják a dolgokat. Mit is tehettek volna? Devlát hetente egyszer be kellett volna vinni Brassóba terápiára? De hát milyen címen?
Kanalas Pál július végén szabadult. A tanító szabadságot adott a kis bejárónőnek, hiszen másfél évig nélkülözte édesapját, s ezt be kellett pótolni. A férfi hazatértével újabb, jó étvágyú szájat kellett jóllakatni. Igaz egy pár munkáskézzel is több lett. Néhány nap „pihenés” után, jobb híján napszámos munkát vállaltak. Nemcsak felesége, a nagyobb rajkók is szedték ilyenkor a pityókát, a répát, a kukoricát. Nyár végén, ősz elején akadt ilyen lehetőség, terményt kaptak fizetségül. Ha napszám nem akadt, vagy épp az áfonya, szeder és gombaszedés vonzóbbnak tűnt, oda mentek. Ez pedig időnként az iskolai jelenlét rovására ment. De hát egy falusi iskolában ez nem annyira meglepő jelenség. Ám vészesen közeledett a tél.
Devla egyre rendszertelenebbül jelent meg a „munkahelyén” is, és ez a tanulmányi előmenetelén is meglátszott. Apja sem tartotta létfontosságúnak az iskolát. Amikor Kanalasnéval találkozott, az öreg szóba hozta. Az asszony a megszokott lemezzel felelt, de nem nézett a tanító szemébe.
— Ugye a férje nem talál munkát?
— Ákkor sém kápott, amikor bézárták á Tráktorgyárát. Pédig ákkor még ném vót börtönbén. Mióta káziérjé[1] ván, még úgy sé. Ki álkálmáz égy tolváj cigányt? Hiábá ígéri ném fog lopni… Sok émbér ván munká nélkül, ákád más… — sóhajtott az asszony.
— Ha lett volna iskolája, szakmája… — próbálta győzködni Zajzoni.
— Ném ázon múlott… Ámikor kidobták a cigányt rákták ki élsőnék. Utáná a mágyárt. Nem a főnöknék a fájtájá…
— Ha már elvégzett egy iskolát, azt róla is hamarabb elhiszik, hogy szorgalmas és becsületes.
— Á cigány csák cigány márád…
Bár ezzel váltak el, Devla és Gyurika egy ideig kevesebbet hiányoztak. Igaz, novemberben a gyűjtögető szezon is lejárt. Majd a kislány hirtelen napokra eltűnt.
— Beteg voltam — jelentette be az osztály előtt.
Az orvosi igazolás hiánya nem lepte meg a tanítót, ám tanítványáról lerítt, hogy hazudott. Nem kérdőjelezte meg állítását, de kényes helyzetbe került, hiszen látta a kétkedő arcokról, hogy nem csak ő kételkedett. Amikor a tanáriban elpanaszolta, Vetési Ida a következőképpen reagált:
— Tanítottam én cigányokat, még Garcsinban, kezdőként. Első osztályban még ragaszkodóan néztek a nagy barna szemükkel, és még azt is elmesélték, hogy a bátyjuk lopni ment, vagy a szüleiknél esti műsor volt… Aztán úgy harmadik-negyedik körül elkezdtek hazudni.
Szegedi Karcsi sajnos épp nászútra ment, ezért nem tudta kikérni a tanácsát. Devla pedig egyik napról a másikra nem mesélt többet a családjáról. Sőt, ha faggatta, kibújt a válasz alól. Aztán egy decemberi napon Zajzoni megdöbbent tanítványa rajzától. Csupa sötét színből készült: sötétbarna, fekete, sötétkék, méregzöld. Nem kellett szakembernek lennie, egyszerűen rikított róla a szerző lelki válsága. A kollégák az „ugye megmondtuk, a cigány az cigány!” — álláspontra helyezkedtek, a leghatározottabban Béldi Emese. Még az igazgató is azt mondta gondterhelten:
— Ha valami otthoni dolgot titkol, a szüleivel hiába is beszél, legfeljebb kényes helyzetbe hozza. Azt fogják hinni, elszólta magát.
Igazat kellett adnia neki. A helyzet mégsem hagyta nyugodni. „Nem ülhetek ölbe tett kézzel!” — mondogatta, de használható ötlete nem akadt.
Vajon mi lehet a háttérben, amit szégyell elmondani? Családi perpatvar? Rávették a lopásra? Megverték? Az utóbbit elvetette, visszaemlékezve a tányértöréses jelenetére. Szegedi Karcsi akkor nem tartotta valószínűnek, hogy bántalmazták, édesapját pedig nagyon várta haza, nem úgy tűnt, mintha félne tőle.
Egy adott pillanatban az is megfordult a fejében, hogy Orsi segítségét kéri. A legjobb barátnője, talán neki megnyílik… Aztán elvetette az ötletet. Nem használhatja vallatórendőrnek, mert a barátságukat kockáztatja.
Másnap Devla jött ugyan iskolába, de lehetett látni rajta, hogy csak fizikailag van jelen az órákon. Amikor emiatt egyik szünetben a fiúk valami hülye viccet űztek vele, azokra a napokra emlékeztető hevességgel reagált, mint amikor javítóintézetbe akarták utalni. Szerencsére Zajzoni idejében közbelépett. „Órák után kézen fogom, hazaviszem, és elbeszélgetek vele nyugodt körülmények között. A mai jelenet elégséges okot szolgáltat erre” — gondolta. Ám a kislány mintha megérezte volna, ellógott az utolsó óráról, pedig mindig szeretett tornázni.
Délután felhívta a fiát, és beszélt neki a gondjairól. Ő se tudott jobbat, mint megnyugtatni. Végül megígérte, hogy beszél egy pszichiáterrel a gyermekkórházban.
Másnap egy rossz mozdulattól megint kiakadt a tanító dereka. Ezzel az ürüggyel rá tudta venni, kísérje haza, és segítsen neki. Ha az iskolában csak fizikailag volt jelen, a házimunkába szinte kétségbeesett igyekezettel vetette bele magát. „Bűntudata van…” — állapította meg magában, miközben az ágyról irányítgatta. Amikor szokás szerint le kellett volna ülnie, megcsinálni házi feladatát, kifogást keresett a távozásra. „Miért nem ajánlotta fel, hogy elküldi az édesanyját, masszírozzon meg?” — tűnt fel a Zajzoninak.
— Addig ne menj el, míg Orsinak azt a piros ruhácskáját fel nem próbálod! Ott van a második polcon — nézett rá. Az újabb sietségre való kifogás után már azt kérdezte: — Ugye, édesapád nagyon megváltozott?
— Ő jó ember! — felelte kétségbeesetten.
— Persze. Ha nem volna az, nem szeretnéd — válaszolta, miközben legszívesebben az futott volna ki a száján: „Úristen!” Szerencsére a ruhácskát sem ok nélkül ajánlotta felpróbálásra, így uralkodni tudott érzésein.
— Kérd meg édesanyádat, jöjjön, és hozza helyre a derekamat!
Devla arcára ábrahámi rémület rajzolódott ki. „Valamiért nem tudja édesanyját idehívni, de meg se akarja tagadni a kérést…” — vonta le a következtetést a tanító. A megnyikorduló kapu oldotta fel a dilemmát. Néhány pillanat múlva Kanalasné nyitott be a házba. Szeme alatt hatalmas monokli díszelgett. Zajzoni lúdbőrössé vált a látványtól.
— Tálálkoztám Ilonkávál, és mondta, mégint fáj á déréká… — majd szemlesütve magyarázkodott: — Fágyüöngyöt szédtünk, és lészákádt áláttám áz ág…
„Nem hiszem, hogy veszélyeztetett lenne. Egyelőre. Mikortól jobb egy gyermeket elszakítani az agresszív szülőtől, mint mellette hagyni? Mert az elszakítást is traumaként éli meg. A nő egy bottal, amely épp a keze ügyébe akadt, a férje pártjára kelt, és leütötte védelmezőjét!” — visszhangoztak a fejében a pszichológus egykori szavai. — „Hej, Karcsi öcsém, de nagy szükségem lenne most rád!”
Végül úgy döntött, nem „kapja rajta” az asszonyt a hazugságon. Hagyta, hogy azt higgye, bevette a maszlagot, bár nagyon átlátszó volt a mese. Előbb szakemberrel kell beszélnie. Az agresszió már megtörtént, nem teheti meg nem történtté, egy „CANCEL[2]” utasítással. Az élet nem Windows alatt működik. Amint Kanalasék elmentek, sietve felhívta Szabolcsot, aki azzal kezdte, hogy a Gyermekvédelmi Osztály egyik pszichológusa várja szombat reggel. A beszélgetés után letörten jött haza. Amíg nincsenek konkrét bizonyítékai, semmit sem tehet. A szakember mintha Karcsit idézte volna:
— Ha miatta zárják be az apját, nagyobb trauma lehet számára, mint amelyet ilyenkor átél. Mi lesz velük, ha kiengedik majd a börtönből? A legtöbb megvert asszony — és ez a roma nőkre fokozottabban érvényes — visszatér a bántalmazójához, aki nem felejti el, miért került rendőrkézre… Utaljuk intézetbe, hogy megmeneküljön a veréstől? Akkor édesanyja szeretetétől is megfosztjuk. Ha az anya falaz a férjének, mit szól majd, ha azért került börtönbe, mert a kislánynak „eljárt a szája”? Amíg ők, az anya és a gyermekek nem kérnek segítséget, gyakorlatilag több rosszat tud tenni, mint jót. „Kívülről” csak akkor tudunk közbelépni, ha a gyermek bizonyítottan életveszélyben van. Hátha csak egyedi eset. Tartsa figyelemmel.
Mit mondjon el ebből Orsinak? Két nap múlva téli vakáció, Karácsony, utána Ausztriába megy sítáborba. Csak újév után jön haza. Nehéz szívvel döntött úgy, hogy nem szól még neki. Majd ha visszajön — halogatott. Tudta, az eltitkolással unokája bizalmával játszik.
Maga elé képzelte a jelenetet, amint Orsi tanúja, hogy kis barátnője nem akar levetkőzni. Alig lépett be a tizenévesek sorába, de ezt nem lehetne vele megetetni. Kendőzetlen válaszokat várna, majd megoldásért sikoltana. Hej, bevallani a tehetetlenséget, pedig őszintének kell lenni hozzá! Különben ő követi el azokat a hibákat, melyektől nagyapját óva intették.
Hétfőn délután megint bejött hozzá Kanalasné, még egyszer megkenni a derekát. Két csokor fagyöngyöt is hozott.
— Hállottám á Kárácsonyt á fiáéknál tölti. Odá is vigyén égyét ánnák az árányos kislánynak, a Dévlá óvjá lépteit. Széréncsét hoz. Ákásszák ki mindenhová á házbán!
— Tudja, ha itthon vagyok, a kapu mindig nyitva áll!
Értette a szót. Egy ideig nézte a tanítót, mielőtt válaszolt:
— Tudom, mindig úgy táláltám!
— Karácsony harmadnapján jövök haza. A fájós derekammal elkelne a segítség… (Meg sok a pótolnivaló. És szeretném látni, épek-e…) — A roma asszony még egyszer végigmérte, de nem szállt vitába vele.
Brassóba utazásakor, amint a buszmegállóba tartott, megpillantotta a nyitott kocsmaajtón át Kanalas Pált. Egy vörös hajú, meg egy roma férfi társaságában iszogatott. Megkísértette az ördög, hogy odamenjen és megfenyegesse: „Ha még egyszer ütés nyomát látom akár a kislányán, akár a feleségén, feljelentem a család bántalmazásáért!” — Végül győzött a józan esze.
Karácsonyára rányomta a bélyegét az aggódás. Szerencsére Orsit nagyon foglalkoztatta a külföldi sítábor, no meg a gitárja, amelyet karácsonyra kapott. Ha néha észrevette a ráncokat a nagyapja homlokán, Szabolcs mindig sikeresen elterelte a figyelmét valamivel. Ezt megúszta…
Szorongva várta, Devla bejön-e a munkahelyére. Megjelenése némileg megnyugtatta, bár akkor azért szorongott, nehogy valami végzetes hibát kövessen el. Nem tűnt úgy, mintha nemrég bántalmazták volna, de szótlanságra további aggodalomra adott okot. Tanulás közben is el-elkalandozott figyelme, ami arra utalt, hogy a viharfelhők nem múltak el a feje fölül.
Aztán az újév után ismét nem jött. Most mit tegyen? Máskor se futott oda, ha „lógott”. Még egyszer hiányzott újév előtt is, de aznap beszólt, elmentek a piacra árulni. Végül nem bírta tovább a nyugtalankodást. „Elsétálok arrafelé, mintha Lompost sétáltatnám, esetleg megszólítom valamelyik rajkót, ha meglátom…” — döntötte el.
A ház körül nem látott senkit. Az ugatásra Kanalasné nyitott ajtót, de nem hívta be.
— Beteg… Fél ván dágádvá a fülé. Mupsz, vágy hogy mondják…
— Nem lenne jobb, ha magamhoz vinném? A kicsik ne kapják el.
— Légálább túl lészünk rájtá.
Higgye, vagy ne? — tűnődött. Kanalasné, mintha olvasott volna a gondolataiban, kitárta az ajtót. A kislány tényleg az ágyban feküdt, bekötött füllel. A húga mellette ugyanúgy.
— Né jöjjön bé! — kérte a roma asszony.
Már hazafelé tartott, amikor tudatosult benne: mintha Kanalasné sántított volna. Devla az arcát beköthette úgy is, ha nem beteg.
Orsika komoran hallgatta végig a történetet és a tanácsokat is. A tehetetlenségnél csak annak beismerése volt kegyetlenebb, hogy már rég tudja. A mumpsz jó ürügy a látogatás halogatására, de utána mi lesz? Vajon mennyit fogott fel? Látott már olyat, hogy a gyermekek olyan megszégyenítő érettséggel reagáltak, amely bármely felnőtt elképzelését fölülmúlta. De ebben a helyzetben még egy felnőttől se lenne szégyen, ha hibát követne el…
Folytatás következik: Isten a polgármesteri hivatalban
[1] Románul: büntetett előélet
[2] Visszavon
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
