Az öreg nagy becsben is tartotta portékáját. Soha ki nem adta a kezéb?l. Mindig magánál hordta, de csak ritkán használta. Valójában senki sem tudott arról, hogy botja mire képes.
Az emberek nem értették, hogy minek kell ilyen furcsa tárgy neki. Kérdezgették is t?le gúnyolódva:
— Bátyó, miért viszi mindig magával azt a hosszú, fura botot? Tán csak nem a kutyákat kergeti el vele?
Az öreg még csak válaszra sem méltatta ?ket. Mosolyogva a bajsza alatt ment tovább.
Egyik szép nyári nap egy gyerek érkezett a faluba. A fején egy olyan nagy kalap volt, hogy az majdnem betakarta az egész utcát, amerre megfordult.
Felkeltette az öregember érdekl?dését, és hozzálépett:
— Fiam, mi célt szolgál ez a nagy kalap a fejeden?
A gyerek kilesett a kalap alól, hogy vajon, ki szólította meg, és nyugodt hangon mondta:
— Tudja öregapám, ez egy csodakalap, ha megéhezek, akkor csak azt kell mondanom: „Ennék te kalap!” És ahogy kimondtam, a kalap leugrik a fejemr?l, háromszor megpördülve a tengelye körül, olyan finom étkeket rittyent elém, hogy még a király is megirigyelhetné, ha látná.
Ezt hallva az öreg mindjárt azt gondolta, hogy a gyerek a bolondját járatja vele. Ezért fogta a botját és észrevétlenül megérintette vele a nagy kalapú fiút. Amint a bot gyengéd érintését érezte a vállán, kissé megrázkódott, és bizonygatni kezdte az igazát:
— Látom, öregapám nem hisz nekem. Pedig higgye el, nem hazudok, igazat mondok. Akarja, hogy bebizonyítsam, mit tud a kalapom.
Az öregember most már tudta, hogy igazat mond a legényke, de azért hagyta levenni a kalapot a fejér?l.
— Ennék te kalap! — szólította fel, és lássatok csodát, a kalap bucskázott egyet, és ömleni kezdett bel?le a finomabbnál finomabb ennivaló. Volt ott sonka, kolbász, hatalmas szalonna vöröshagymával, és még talán sült galamb is. Nem szabad megfeledkezni a jó itókákról sem, mert azokat is ontotta magából a kalap.
Az öreg nem akart hinni a szemének. Azt sem tudta, hogy melyik étket kóstolja meg, mert a fiú megállás nélkül mondogatta neki:
— Tessék falni öregapám, ha már ez a rengeteg étel el?jött a kalapból.
Jól bevacsoráztak. Alig bírtak megmozdulni. Az öregembernek nagyon megfájdult a szíve a kalapért, és elhatározta, hogy mindenáron megszerzi. Még az sem tartotta vissza, ha becstelen módon kell megkaparintania.
Amíg ott eszegettek elkészítette a tervet, hogyan fogja ellopni a kalapot. Azt gondolta ki, hogy a legénykét könny?szerrel leitatja. Bizonyára nem bírja a bort, és egykett?re berúg. Amikor majd eld?l, mint egy zsák, és elalszik, lekapja a fejér?l azt a csodafejfed?t. Amire a fiú felébred, akkora ? már árkon, bokron túl lesz.
— Igyál fiam ebb?l a finom borocskából is! Nézd én is mekkorát húzok bel?le! Nagyfiú vagy már, és nem árt meg ez az isteni ned?!
A gyerek hallgatott az öregre és a harmadik vagy talán a negyedik hörpintés után berúgott. Úgy d?lt el, mint egy kéve. Ott feküdt mozdulatlanul az árokparton. Semmit sem tudott magáról, akár még fát is hasogathattak volna a hátán.
Az öregember villámgyorsan lekapta a fejér?l a kalapot, és amikor el akart t?nni egy óvatlan pillanatban, a botja vége megérintette a saját vállát. Tudvalev?, hogy a bot varázsereje ilyenkor is hat, de akkor az még nem volt érzékelhet?. Nem is sejtette, milyen nagy galibába keverte magát.
Gyorsan eliszkolt a környékr?l. Egész éjjel ment, hogy minél messzebbre kerüljön a gyerekt?l, és ne akadjon össze vele még egyszer.
Reggel már nagyon fáradt volt. Alig tudta vonszolni magát.
Beért egy városba, és jött vele szembe egy ember, aki ill?en köszöntötte:
— Jó reggelt öregapám!
— Jó reggelt! — amint ezt kimondta furcsa bizsergést érzett a testében. Ha akarja, ha nem, de el kellett mondania az idegen embernek, mit tett tegnap este.
— Képzelje el atyafi, tegnap este egy gyerekt?l elloptam a kalapját. Leitattam a szegénykét, hogy meglophassam. Ugye, milyen gaz, öregember vagyok.
El?ször a férfi nem akarta elhinni, amit hallott, de az öregember annyira bizonygatta, hogy elszörnyedve mondta:
— Szégyellje magát, ezzel nem kellene dicsekedni. Azonnal t?njön el a szemem el?l, mert zsandárt hívok.
Tovább ment, és ahogyan ébredezett a város, úgy jött vele szembe egyre több ember. Amikor egy asszonyhoz ért nem bírta megállni, hogy el ne mondja neki is a történetét a nagy kalapú gyerekkel. Az elképedve hallgatta az öregembert. Végül olyan dühös lett, hogy majd felrobbant a méregt?l. Kezében egy nagy, teli szatyor volt, amivel püfölni kezdte.
— Vén mihaszna, semmire kell?, még büszke is a tettére. Szegény legénykének ellopni a kalapját, micsoda dolog. Megérdemelné, hogy mind a két kezét levágják. Ilyen embernek a börtönben a helye.
Az öregember jobbnak látta, ha azonnal veszi a sátorfáját, és mihamarabb elhagyja a várost. Megfordult, és lábait kapkodva futni kezdett, de minduntalan emberekbe botlott. Nem tudta megállni, hogy ne beszéljen a tegnap esti dologról. Aki csak meghallotta, az mind felháborodva rohant utána, hogy jól elnáspángolja. Nem sokon múlt, hogy a feldühödött nép a fejét vegye.
Meg sem állt, míg vissza nem ért a fiúhoz, aki éppen akkor nyitotta ki a szemét, és semmit sem értett, ami körülötte történik.
Az öregember leborult a lábaihoz és esdekelve kérte a gyereket:
— Édes fiam, bocsáss meg, amiért elloptam a kalapodat és meg akartalak kurtítani! Ígérem, többet nem teszek ilyet, csak most az egyszer bocsássál meg!
— Mi van öregapám, tán csak nem rosszat álmodott, hogy ilyeneket beszél? — kérdezte a gyerek bambán — Bizonyára a sok étel megfeküdte a gyomrát. Ne legyen ennyire rosszkedv?! Mindjárt szólok a kalapnak, és megreggelizünk.
„Semmit sem vett észre a gyerek” — gondolta az öregember. Ez kicsit jobb kedvre derítette, de azért úgy határozott, soha többé nem tesz ilyen aljas dolgot, hogy meglop valakit, f?leg egy gyereket, még ha annak csodakalapja is van.
Szépen megköszönte a reggelit, és a fiúnak ajándékozta a botját.
— Neked adom, fiam, ezt a botot, mert még az életben nagy hasznát veheted. Arra kérlek, vigyázz rá, és a kalapodra is, mert a világban sok rossz ember van, akik ha megtudják, mire képes ez a két tárgy mindent el fognak követni, hogy megszerezzék ?ket.
A gyerek hálás volt az öregembernek a tanácsért. Fejébe csapta a kalapját és az ajándékba kapott csodabottal elindult a maga útján.
— Menj csak fiú, hiszen még el?tted az élet! Nekem már nincs sok vissza, de te még sokra viheted.
(Kép forrása: internet)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
