Régebben, hajdanában b?ségesen termett. Ellátta a ház népségét finom, zamatos gyümölccsel. S?t még a szomszédoknak is b?ven jutott bel?le.
Büszke is volt rá az öregasszony. Úgy beszélt vele, mintha ember lett volna. Amikor kiment a kertbe hosszasan elmondta neki búját, bánatát. Ilyenkor a fa némán hallgatta, és néha–néha dús koronájával bólintott egyet, mintha csak helyeselné, amit az öreganyó mondott.
Egyik nap szomorú dolog történt. Az almafa száradni kezdett. Eleinte csak levelei sárgultak el, és egyenként zizegve a földre hulltak, mintha ?sz lett volna. Pedig még csak a nyár közepét mutatta a kalendárium. Messze voltak még a hideg, fagyos ?szi napok.
Nagyanyó nem tudta, mi történhetett. Megpróbálta megmenteni a fát. Esténként langyos vízzel locsolgatta a tövét, azt remélve, hogy talán így, életre keltheti.
Hiába volt minden igyekezete az almafa napról napra egyre jobban száradt. Végül már csak néhány sárga levél árválkodott az ágain.
— Látom, te is elhagysz engem — sóhajtott fel. — Mi lesz velem, ha többé nem teremsz finom gyümölcsöt?
Könyörgött a fának, hogy ne múljon ki, és teremjen újból.
Egyik este a fa így szólt az öregasszonyhoz:
— Csak úgy menthetsz meg, ha valaki hoz nekem az életvízéb?l egy jó nagy vödörrel.
— Öreg vagyok én már, és különben sem tudom, hol található az életvize.
Az almafa részletesen elmagyarázta a helyét.
— Mindig napkelte felé kell menni, egészen az óriások földjéig. Nem szabad letérni az útról! Aki ezt nem tartja be örökre eltéved, és soha többé nem talál vissza. Keress valakit, aki hajlandó elmenni, és hozni nekem egy jó, nagy vödör életvízét! Siess, mert már csak napjaim vannak hátra, és végképp meghalok.
Amikor ezeket elmondta, elhallgatott, és néma csönd borult a kertre. Még a madárkák sem csicseregtek, mint máskor.
Szegény öregasszony szomorúan kiült a háza elé a kispadra és pityeregve búslakodott.
Egyszer csak arra ment egy legényke, és megkérdezte:
— Öreganyám, miért itatja az egereket? Mondja el nekem a bánatát, hátha tudok segíteni.
— Hogyan tudnál, hiszen még pöttömke fiúcska vagy.
A legényke addig–addig kérlelte, amíg az elárulta a bánatát.
— Ez legyen a legkisebb gondja! — mondta nevetve. — Adjon egy nagy vödröt, és hozok én abból az életvízéb?l, ha szükséges akkor még hármat is fordulok.
Eleinte az öregasszony nem akart beleegyezni. Nem hitt a fiúnak, hogy képes lesz rá. Majd még ?t vonják kérd?re, ha valami baja esik.
Végül mégis csak ráállt, hogy a legényke segítsen neki.
— Ha netán mégis sikerülne vizet hoznod, és megmenekülne az almafám, mit kérsz érte cserébe?
A legényke kicsit elmosolyodott, és határozott hangon mondta:
— Amikor majd a fa újból teremni fog, a legmagasabb ágán lesz kicsinyke alma. Azt az egyet kérem, öreganyám, amiért segítettem.
— Olcsó János vagy te, fiam — nevette el magát az öregasszony.
Az indulás el?tt sütött a legénykének három sóspogácsát, a tarisznyájába tett egy pint bort, és Isten hírével útnak indította:
— Menjél fiam, mindig csak napkeletnek, de soha le ne térjél róla!
Elbúcsúztak egymástól, és a legényke dudorászva elindult.
Ment három éjjel, három nap, mire egyszer csak megéhezett. El?vette az egyik sóspogácsát, és szép komótosan falatozni kezdett.
Alig harapott bele a pogácsába, amikor váratlanul halk cincogó hangot hallott.
— Legényke, könyörüljél meg rajtam! Már napok óta nem ettem.
— Tessék, itt van egy darab pogácsa! — mondta, és az egérke elé rakta le a földre. Az jóíz?en elfogyasztotta, és nem gy?zött hálálkodni.
Amikor befejezte a hálálkodást, elt?nt az els? egérlyukban, ami a közelben volt.
Kicsit megpihentette lábait, és újból nekivágott hegynek föl, völgynek le napkelet irányába vigyázva, hogy még csak véletlenül se térjen le az útról. Pedig gyaloglása alatt a kicsi, huncut manók többször is megpróbálták, hogy letérítsék róla.
— Ne arra menjél legényke! — csábítgatták szinte minden útelágazásnál. — Tudunk egy rövidebb utat, kövess bennünket!
Szerencsére nem hallgatott rájuk, és nem tért le az útról.
Másodszorra is megéhezett, és el?vette a második sóspogácsát. Megint csak alig kezdett el falatozni, amikor egy színes madár szállt az egyik közeli ágra, és kért bel?le:
— Legényke, légy szíves adjál egy kis pogácsát, majd meghalok az éhségt?l.
— Nagyon szívesen — mondta, és a pogácsából a madár elé vetett egy darabot.
A madár elfogyasztotta a kapott ennivalót.
— Köszönöm — mondta csicseregve, és elrepült.
A legény egy kicsit pihent, majd ment tovább.
A manók újból próbálkoztak eltéríteni, de nem sikerült. Semmiért nem volt hajlandó letérni az útról, pedig mindenfélét ígérgettek neki.
— Ha velünk tartasz, akkor elvezetünk a manókirályhoz, aki annyi aranyat, ezüstöt ad neked, amennyit csak elbírsz.
— Nem kell nekem a kincsetek. Anyónak megígértem, hogy hozok életet adó vízb?l, és én tartom a szavamat.
Közben megint este lett, és leült vacsorázni egy nagy, árnyas fa alá. Amint nekilátott az utolsó pogácsájának, egy nyúl bukfencezett elébe, és kérve kérte:
— Adjál egy falást, mert mindjárt szörnyethalok az éhségt?l.
— Jaj, csak azt ne tedd! — mondta. — Inkább néked adom az egész pogácsát. Kés?re jár, teli hassal nem jó nyugovóra térni. Reggel majd keresek vadkörtét az erd?ben, és azzal jóllakok.
A nyúlnak adta az egész pogácsát, aki szépen megköszönte, és elszaladt.
Még nagyon sokáig koptatta lábait, mire egyszer csak megékezett egy mély szurdokhoz. Itt három félelmetes sárkány strázsált, de szerencsére ezek nem voltak kegyetlen fenevadak. Ellenkez?leg azért álltak ?rt a szurdok bejáratánál, hogy segítsenek az átkelésben az arra tévedt embernek.
— Ülj föl a hátamra! — mondta az egyik. — Elviszlek a túloldalra, ahol van az életet adó vizek királya. Sajnos szegénynek most igen nagy a bánata, mert elveszítette három fiát. Ha kedves az életed, akkor ne kérj t?le semmit! Ilyenkor várd ki, míg bánata elmúlik.
— Meddig kell várni? — kérdezte a legény
— Utoljára kilencvenkilenc évig kellett várni. Ennyi id? alatt múlt el a bánata.
— Nem várhatok ily hosszú id?ig. Anyónak megígértem, viszek az almafájának életet adó vízb?l. Ha gyorsan nem tudja meglocsolni ezzel a vízzel, akkor az almafa elszárad.
A sárkányok nem sok jóval kecsegtették, de azért az egyik elvitte a király elé.
— Mi járatban vagy itt, fiam? — kíváncsiskodott a király, és közben egyfolytában peregtek alá a könnycseppek a szeméb?l.
A legény elmesélte, miért vette nyakába a nagyvilágot, és szeretne egy vödör vizet vinni az anyó almafájának.
Ezt meghallván a bánatos király éktelen haragra gerjedt.
— Ilyen dologgal mersz zavarni, amikor elveszettem három, szép fiamat? Átok ül rajtuk, és addig nem kapom vissza ?ket, míg valaki önzetlenül, nem segít rajtuk. Merészségedért most halálok halálával fogsz meghalni, amiért nem vártad ki bánatom elmúlását.
A legény éppen mondani akart valamit, mikor váratlanul a föld alól el?bukkant a kisegér. Egyet bucskázott, és egy szép dalia lett bel?le.
— Itt vagyok édesapám! — kurjantotta el magát vidáman. — Ez a legény megmentette az életem.
Még miel?tt apja szólhatott volna valamit, a közeli fák ágai közül egy kismadár repült a király trónjához. A leveg?ben egyet pördült, és a második fiú is el?került. ? is boldogan köszöntötte édesapját, és hálálkodott a legénynek.
Már csak a harmadik fiúnak kellett el?kerülni, mindnyájan megmenekülnek. Erre sem vártak sokáig, mert alig múlt el néhány lélegzetvételnyi id?, lélekszakadva rohant a nyúl a király felé. Amint egy nagyot ugrott bel?le azonnal lett a harmadik fiú.
— Én is itt vagyok — örvendett boldogan eldobva nyúl köntösét.
Nagy volt az öröm a várban. A királynak azonnal elszállt a bánata. Nem kellett újabb kilencvenkilenc évig várni. Így szólt a legényhez:
— Vigyél csak az életet adó vízb?l, amennyit akarsz. Amiért segítettél fiaimnak, hazavitetlek hintóval. Utána kötünk egy nagy lajtos kocsit, hogy még sokáig legyen nektek ebb?l a vízb?l.
Ripsz–ropsz megtöltötték a lajtos kocsit, és már száguldottak is az anyó házához, ahol az almafa éppen, hogy csak élt. Ha a legény nem érkezett volna meg id?re, akkor reggelre kilehelte volna a lelkét.
Azonmód megöntözték, és lássatok csodát, a víz hatására azonnal újból kizöldellt, reggelre annyi szép, piros alma lett rajt, hogy a falu apraja, nagyja a csodájára járt.
Nagyon örült az anyó, hogy nem pusztult el kedves almafája.
— Na fiam — kérdezte —, még mindig csak egy almát kérsz a fa tetejéb?l jutalmul?
— Nem változtattam meg kívánságomat, anyó — válaszolta nevetve. — Már ki is választottam, melyiket kérem. Ott a fa csúcsában, azt a legpirosabbat.
— Nem bánom, ha te ezt akarod, de ki hozza le onnan?
— Ez ne legyen magának gond! — mondta a legény, és már mászott is felfelé az almafán.
Talán még a mókus sem tudott olyan gyorsan fára mászni, mint ?. Villámgyorsan lehozta az almát, és jóíz?en beleharapott. Abban a pillanatban az alma szétnyílt és egy gyönyör?séges leány ugrott ki bel?le.
A két fiatal meglátva egymást azonnal egymásba szeretett, és akár hiszitek, akár nem, rá három hétre összekeltek, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
