Azon a napon megint álmosan ébredt,
s a hidegben majd’ megfagyott.
Kereste a földet. Még mindig nem éled?
Csak ő látja, mit alkotott?
Tudta, nem hagyhatja, nem lehet oly’ balga,
hogy remeke sötétbe fúl.
Mert az – semmi kétség – uralna -, mily rémség! –
ezután is minden napot.
Fesse, vagy leírja, vagy csak előhívja?
Ezen sokat gondolkodott.
Kezében holdtollal, mesteri műgonddal
Napjához hozzáfogott.
Toll hegyét bedugta a fekete lyukba,
mit kalamárisnak tudott.
Angyalok könnye volt abban a fénytinta,
a kozmikus kartonlapon.
De sajna kiborult, hogy hogyan az titok,
ám éktelen haragra gyúlt.
A mennybolt felmordult, ‘hogy robbant a Tejút,
a sok csillag egymáshoz bújt.
Azóta fent izzik a gömb, és úgy hízik,
míg kilövell lángnyelveket.
Ha foltok tarkítják, vagy arcán lángpirkák,
az Úr küld nekünk jeleket.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.28. @ 16:00 :: Bakkné Szentesi Csilla