Különböző, csodálkozó arcok lesték minden mozdulatomat. Volt ugyan időm megszokni, mégis minden előadáson le kellett küzdenem a bámulók keltette feszültséget önmagamban!
Tudtam a dolgom, repültem a karókra, oszlopokra, mindig, ahová kellett és ott maradtam gazdám jelzéséig. Aztán visszarepültem kinyújtott karjára és elfogyasztottam jutalmamat.
Három éves voltam, erős, büszke madár és mindig engedelmeskedtem gazdám utasításainak. A sok közös munkának megvolt az eredménye, ismertük egymást és megbíztunk a másikban.
Természetesen voltak mélypontok. Szinte minden előadáson! De mindig ugyanúgy végződött, mint azon a tavaszi délutánon, kint a szabadban, a nézőtér előtt! Amikor kellett, a legtávolabbi oszlopra repültem. Onnan be lehetett látni a mezőt és az erdő szélét is! Azonnal kiszúrtam egy ugráló nyulat, néhány pockot és egeret, sőt még egy siklót is. Akkor felébredtek az ösztöneim. Elfelejtettem a gazdámat, a nézőket, az elmúlt három évet, csak a pillanat létezett és a vadászni akarás! Teljes testemet a mező felé fordítottam, hogy elrugaszkodjak és felrepüljek, aztán lecsapjak a kiszemelt áldozatra! Amikor azonban megmozdultam, felcsendült a lábamra akasztott csengő és felébresztett az ábrándozásból! A burok, ami addig elválasztott a külvilágtól kipukkadt, szabad utat engedve gazdám hívó szavainak. A vadászösztön nyomtalanul eltűnt, én pedig elfordultam a mezőtől. A tekintetemmel megtaláltam ruganyos mozgású gazdámat és elrugaszkodtam, hogy visszarepüljek a kézre, ami fontosabb minden egyébnél!
Legutóbbi módosítás: 2012.08.17. @ 09:25 :: Barczikay Lilla
