RÉGI
— Kedves Mutyi, maga ne legyeskedjen körülöttem! Főként azért, mert leginkább egy bögölyre hasonlít. Lesz szíves, nem csárdás kisangyalomnak nevezni, amíg mind a tizenkét madárral ki nem énekelteti babája nevét? Ha jól emlékszem, így nevezget kéretlenül. Ne felejtse el, Tutyiék fia, kedves Mutyi, ez egyszeri ajánlat, amennyiben egy ilyen semmiséget képtelen — magát idézve — parázsló érzelmeinek bizonyítékául összehozni, a Tutyinéság közelébe sem kerülök. Megértett, kedves Mutyi?
— Természetesen, angyalom!
— Az angyalomat is szorgalmasan felejtse el, amint ezt az életben egyszer adódó lehetőséget kihasználja, máris dobálózhat, sőt, akár zsonglőrködhet mézédes szavaival.
Mutyi hazament, és ott, Marosszék közvetlen közelében, a koncentrikusan kerek erdőtől fuvallatnyira, amelynek — reményei szerint, jövendőbeli — Tutyiné minden madarát összeszámolta, valami nagyon furcsába kezdett. Annak ellenére, hogy a végösszeg tizenkettő, egy tucat lett!
A szomszédok nem tudták, Mutyi miért cseréli le lovait ökrökre, és szerez gyenge fatengelyes szekere helyett egy komoly, high-tech társzekeret. Figyelték, amint a két széles szarvút naponta gebedésig hajtja, és valamit hord, zsákokkal púposra rakodott szekerével.
Így ment ez egy bő hónapon át, aztán még furábban, minden helyi szokást áthengerelve, elkezdett reggeltől estig rohangálni az erdőbe, abba a koncentrikusba, melynek kellős közepén egy, a peremmel párhuzamos, szabályos kör alakú, picinyke tisztás lebzselte füves létét. Nem értették, vajon miért nem egyenesen odahordta sejtelmes rakományát, de a másfél méter széles vállú, faluszépének számító, egybe nyak, egybe fej, fatörzs átmérőjű izmokkal megáldott Mutyit — hiába volt családi neve Tutyi — még senki nem merte letutyimutyizni.
Hónapokon át ingázott abba a két fél sugarú kerek erdőbe, és folyton üres zsákkal tért vissza. Később, mikor a túlzásba vitt munka őt is odasoványította, mint nyápicnak nevezett helybélijeit, csak elővigyázatosságból Mutyizták, Tutyival váltva, mert ki tudja, mikor szedi vissza az elpárolgott, alig hatvankilónyi súly mínuszt.
Egy varázslatos délután berontott a lány udvarára, hiába sikongott az, derékon kapta, és zsákként dobta két oldalt egy-egy arasszal megrövidült vállára. Futott vele a kerek erdőbe, mely — mint említettük —, igen közel van Marosszékhez.
— Itt lepakollak, sárgás kisangyalom!
— Tessék?
— Te mondtad, hogy akkor leszel a sárgás kisangyalom, akiért oly nagyon fáj a szívem, ha kidaloltatom a madaraimmal, amit kértél. Sok munkámba került ám! Ezek nem is énekesmadarak, de megszámlálhatatlan társzekérnyi cukrot adtam nekik. Nyolc holló, két szarka, egy veréb és egy fecske alkotják a kórusomat. Ne ijedj meg, nem afrikai elefánt döngeti a földet!
— Akkor földrengés van?
— Az sincs, csak a kedvenc hollóm jön az adagjáért, őt Griffnek becézgetem. Képzeld, én egyetlen sárgás kisangyalom, mindegyikkel személyesen ismerjük egymást, és…
— Mutyi, abbahagyni!
— Már nem! Hiszen érted fáj a szívem nagyon, és megtettem, amire kértél. Az egyszerit, vagy hogy is mondtad, ami nem megismételhető. Kaptam az alkalmon, tömtem beléjük a cukrot. Most füttyentek egyet!
— Te Tutyi, mik ezek a csattogások?
— Jaj, kedves, elég nehéz leszoktatni őket a fán élésről, csupán a létrákat dobálják alá, hogy le tudjanak szállni. Még egy kis időmbe telik, hogy rászoktassam őket a földi fészekrakásra, ami ugyanolyan biztonságos, mint a fán, sőt nekik sokkal jobb, mert a legvastagabb ágak is letörnek alattuk. Nézd, mekkora feje van a kis aranyosomnak! Struccnak becézem, de mégis egészen más, olyan kis rövid nyakú. Ő a veréb! A fecske hasonló, erre dübörög, és beindultak a hollók is. Mind griff méretűek, csak a szarka maradt csökött orrszarvúsúlyban. Ez a két drága, csak csivitelni tudó, villás farkú szürke is egy-egy nagyobb bölény méretére tett szert. Strucci, akkor indíthatod, ahogyan megbeszéltük!
A tizenkét tagú kórus szépen felsorakozott — hátul hatan, elől öten —, és a veréb vezénylete alatt elkezdődött az előadás. Dübörgő traktorhangú hollók, enyhén mély dalú szarkák és a tenor szintet el nem érő fecske, illetve a veréb elkezdték éneküket:
„Nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak…”
— Ó, te Mutyi, szerencsémre igazán Tutyi vagy! Olyan jó tutyimutyi! Ugrott az esélyed, ez a bizonyos egyszeri! Egy fél zsák cukor árán, akár a nevemet is beszerezhetted volna! Tisztességes, igen becsületes nevem Cimpa. Ha most tényleg azt dalolták vagy inkább bömbölték volna, nem buktál volna meg Tutyi Mutyi. Én most megyek is, további jó madarászást-verebészést. Akár ide is költözhetsz…
— Köszönöm, Cimpa! Magamtól hogy nem jutott eszembe ez a kézenfekvő boldogság?
Legutóbbi módosítás: 2012.08.08. @ 17:25 :: Boér Péter Pál
