(a kép saját alkotás)
Állunk a Tiszánál. Mell?led
költözöm
a parti fákba, k?-mellvédbe,
a folyó lusta hullámaiba.
Lombok áttetsz? zöldjéb?l
ragyogok
feléd. Ágaim között elbújt
madarak trillájával hívlak.
Simogat kavicsnéma csönd:
ujjaim
játszanak így b?rödön, érzed
az önmegadó vágyak melegét?
Szell? h?síti arcod, ám
hirtelen
szoknyád alá szökik, felkacagsz.
Arcod ilyenkor elragadó!
A Nap verejték-aranyat
csurgat rá,
díjul, értékként! Nem tudhatja,
mindennél több vagy nekem!
