Nyárnak vad szele dorgálja arcomat,
szemem elé kócosodik hajtincsem,
életem vessző nélküli karcolat,
tegnap még sóhajtott, holnapra nincsen.
Füllenthetnék neked rózsa illatot,
szelíden suttogó simlis sihedert,
görbe úton járó hűtlen csillagot,
ki engem rózsaszínű bilincsbe vert.
Fabulázhatnék intő történetet,
vígan síró elavult költészetet,
s mondhatnám, az emlékeket hajszolom,
de tudd, rád gondolok, ha könnyem fakad,
ha hallani vélem gyógyító szavad,
s ha fény, földöntúlit játszik arcodon.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.21. @ 18:43 :: Gyarmati Gábor