A kutya keményen ugatott, majd beszűrődött a konyhába a dongókerékpár hangja. Anna tudta, az orvos érkezett meg. Nem volt kedve, de nehezen kivánszorgott, és beengedte.
— Jó napot, Géza bácsi — köszönt Anna előre az idősödő orvosnak.
— Jó napot, Annácska, mióta van így felpüffedve?
— Igazából nemigen tudom megmondani, mert ritkán nézek tükörbe, de napok óta rosszul érzem magam.
Lassan bandukoltak az udvaron át be a házba.
— Nincs semmi baja, csak meleg van, és egy kicsit ellustult. A mai fiatalok már semmit nem bírnak, pönyék, anyámasszony katonái. Mi is voltunk fiatalok, de nem voltunk ilyen lusták.
A hangra hátrakapták a fejüket. Anna anyja sietett utánuk, közben bizonygatta, hogy a lánya csak a melegtől pönyéskedik.
— Azt hiszem, most nincs igaza, Váradiné, sajnos a lányát be kell küldenem kórházba. Jöjjön Anna, bent megvizsgálom, de azt hiszem, komoly baj van. Mikor volt tanácsadáson?
— Itt a kiskönyvem. Alig két hete.
— Pihen maga eleget?
— Mindig nem fekhet! — szólt közbe az anya.
— Váradiné, szépen megkérem, hagyjon bennünket nyugodtan magunkra, már felnőtt a lánya, tud válaszolni, megmérem a vérnyomását is, és a szívhangot is meghallgatom… Azt hiszem jól láttam már az udvaron… Annácska, beküldöm mentővel, készítsen elő mindent, ami a szülésig kellhet, mert a hátralévő időt úgy hiszem, kórházba tölti el. Ha a gyanúmat a korházi kollégák is megerősítik, addig nem engedik haza. Készüljön fel — halkra vette a szót, hogy kint ne hallják —, nagyon gyönge a baba szívhangja. Terhességi mérgezés. Rossz az anyagcsere, sószegény étrendet javasolok. Aztán jó kezekbe kerül, a klinikán jó orvosok vannak.
— Én a sótlanságba belepusztulok!
— A sóba meg a veséje, és a baba.
Kint csörömpölés hallatszott, majd Ilonka hangja.
— Hogy van Anna?
— Bent vannak, engem kiküldtek, mit tudom én, mintha nem is lennék az anyja!
Ilonka bement. Nem válaszolt az anyjának.
— Mi van Annával, doktor bácsi?
— Ne ijedj meg, Ilonka, de a nővérednek korházba kell menni! Ma, most! Biciklizel, még egyet kislány? Ezt a papírt vidd el a feleségemhez, ő kihívja a mentőt, én még maradok Annával, most adok egy injekciót, és megvárom a kollégákat, meg akarok velük beszélni valamit. Ezt a papírt odaadod a feleségemnek, azután gyere, és te elkísérheted Annát.
— Értem, doktor bácsi, sietek, tudtam én, hogy nincs jól, látszik rajta. Na, sietek!
Anna pakolni kezdett, egy tiszta, de használt, ócska kis sportszatyorba. Berakta két hálóingét, két bugyiját, azt a kis lamé köntöst, amit magával tudott hozni, meg a húga szegedi papucsát. Mindene ott maradt Kálmánnál, a közös házban. Már üzent, kérte, de az volt a válasz, hogy „jöjjön érte a feleségem, ha, mást küld érte, elégetem”. Hát Anna nem ment semmiért. Legyen vele boldog.
Berakott még két törölközőt, egy poharat és egy kanalat. Kiment a gangra, az orvos és az anyja csendesen beszélgettek. Anna azt hallotta:
— Nézze, Váradiné, ha a lánya megmondja, szíve joga, de engem köt az orvosi titoktartás! Én nem beszélem és nem is beszélhetem ki a betegem állapotát még a beteg kedves mamájával se. Azt tudhatja, hogy korházba vitetem, csodálkozom a hozzáállásán, maga már gyakorlott, látott sok várandós asszonyt, feltűnhetett volna, hogy be van dagadva.
— Én azt hittem, hogy nem akar dolgozni!
— Ez a baba lesz az első unokája, legalább érte…
— Ki akarja azt a gyereket, doktor úr? Ez a bolond lány, meg talán maga, de nem maga fogja fölnevelni, ez is az én kenyeremet eszi, mint az anyja.
— De hát én úgy tudom, hogy Anna a téeszben dolgozik.
— Ott hát, a nevemre, de az az én nevemre megy, olyan mintha nem is dolgozna. Meg mit fizet a téesz? Semmit.
— Értem már, magából kéne téeszelnököt csinálni, maga a rókáról is lehúzná a három bőrt. Na, meg is jött Ilonka, mindjárt itt vannak a mentők.
— Minek ekkora felhajtás, be tudna menni vonattal is! — jegyezte meg az asszony.
— Jaj, anyu, hallgasson már, minek beszél annyit — szólt Ilonka az anyjára.
A mentő szirénázva közeledett. Ilonka kisietett az utcára és ott várta őket.
A mentőorvos Géza bácsival beszélgetett, elvette a papírokat, Ilonka felkapta a sporttáskát, Anna szép lassan sétált ki a kapun. A kapuból visszanézett, intett anyjának, elfelhősödött a szeme. Úgy érezte, soha nem tér ide vissza. A mai veszekedés mindent tönkretett. Nem szokott ő ennyire kivetkőzni magából, mindég tudott magának parancsolni. Na! Majdnem mindég. Most nem érezte bűnösnek magát, de fájt neki, hogy anyja még egy biccentésre sem méltatta. Géza bácsi is jött ki, még beszélgetett pár szót a mentőorvossal, azután a dongóval elpöfögött. Ha Ilonka nem lenne, tényleg nem lenne senkije. Hat évvel fiatalabb, mint ő, de hál Istennek anyu Ilonkával más. Amit neki nem szabadott, azt Ilonka gond nélkül megtehette. Ő, mint nagyobb gyerek, tudomásul vette, hogy a kicsiért felelős. Sokszor nem játszhatott, mert a húgát kellett biliztetni, pelenkát mosni. Emlékszik, milyen örömmel mosta a húga pelenkáját. Később nem mehetett el játszani, vagy moziba, mert anyja is ment, és a kicsire vigyázni kellett valakinek, és ő volt a valaki. Nagyon szerette Ilonkát, tényleg nem bánta, hogy anyáskodott mellette, mert így az ő picikéje már gyakorlott kézbe kerül. Ők igazán jó testvérek. Most Ilonka visszaadja az akkori gondoskodást. Máskor, amikor anyja mérgében elverte, megbüntette, evés helyett a kuckóban* kellett térdelnie, Ilonka lopkodott neki egy-egy falat kenyeret egy-egy csipet kolbászt, vagy éppen amit sikerült. Ilonka ritkán kapott ki, mert a rosszaságát — már ha rosszaságnak lehetett nevezni — majdnem mindég Annán torolta meg: „te vagy a hibás, mert neked kellett volna több eszednek lenni”. Az kevésbé érdekelte, hogy Anna sokkal távolabb volt a gyerektől, mint az anyja. Anna volt az ügyeletes bűnbak.
A mentőorvos ragaszkodott a fekve szállításhoz. Borzalmas volt, a makadámút rettenetesen rázott. Anna nem is bírta sokáig.
— Doktor! Nem tudom elviselni! Kirázza a lelkemet, én felülök.
Az orvos intett, és a papírokba temetkezett. A két lány meg sutyorogott.
— Van nálad elég pénz? — kérdezte Ilonka.
— Azt hiszem, százötven körül van nálam. Nem akarok én költeni!
— Várjál, van nálam is valamennyi, húszat megtartok, a többi a tied. Két piros hasút** és még egy ötvenest nyújtott nővérének. Az hárított, de Ilonka erélyes volt. — Úgyis jövök látogatni, akkor majd hozok még.
— De én nem tudom, mikor adom vissza.
— Dolgoztál te haza annyit, hogy anyu adjon belőle valamit vissza. Amúgy bízd rám, nekem ad, nem tudom, hogy miért tesz ekkora kivételt, de nekem ad. Én meg odaadom neked. Jár az neked, főleg most, hogy így megbetegedtél.
— Jó testvér vagy, Ilonka! Igaz, mindig szép meséket meséltem neked.
— Igen, te voltál a kisanyukám.
Anna elmerengett, és eszébe jutott, akkor is megverte az anyja, kilenc éves korában, mikor a kis Ilonka, anyjuk előtt futott a hazatérő Annához kicsi karjait kitárva: „Megjött az én kisanyukám”. Anyjuk Annát verte meg, mert hülyeségre tanítja a kicsit, pedig Anna soha nem mondta a húgának, hogy ő a kisanyukája. Azután vigyáztak, ha az anyjuk a közelben volt, a kicsi az ujját a szája elé tette és huncutul vigyorgott, ez a mozdulat jelentette azt, hogy KISANYUCIKÁM. Most Anna érzi úgy, hogy az alig tizennyolc éves lány az anyja. De legalább, ők szeretik egymást! Ilonkával egészen másként viselkedett az anyjuk, mint vele. Volt hozzá türelme. Amikor ő született, nagyon messze laktak, dúlt a háború, apa egy pesti kórházban feküdt tüdőlövéssel, még jó, hogy megmaradt. Anya akkor egy kis faluban élt, és ott született a első lánya. Azokra az időkre Anna nem emlékezett, de később bevillant neki, hogy anyjának akkor nagyon szép, sötét hajfonata volt. Igazán sem az arcra, sem a hangra, de arra a karvastagságú hajfonatra, arra emlékszik. Anya mondta, azt a háború után negyvenhét, vagy negyvennyolc körül levágatta, eladta, mert kellett ennivalóra. Valamikor az anyjában is volt szeretet iránta, de miért változott meg.
Merengéséből a kocsi leállása billentette ki. Ilonka megint a táskát vette pártfogásba, az orvos és az ápoló Annát segítették. Hamar megtörtént a felvétel. A folyosón fel volt tüntetve a vonat indulása. Ilonka örömmel újságolta.
— Látod, a hetessel otthon is leszek.
Annát bevezették a vizsgálóba, a nővér megmutatta Ilonkának melyik lesz a nővére ágya, mikor van látogatás. A lány kipakolt, váltott pár szót a szomszéd ágyakon fekvő asszonyokkal, és kiment. Kint a folyosón várta nővérét. Jó negyedóra múlva megjött Anna, és könnyes arccal panaszolta.
— Nincs jól a baba. Most szigorú fekvést írtak elő, még pisilni sem mehetek ki. Te én még nem pisiltem ágytálba!
— Én sem, de majd csak sikerül valahogy!
— Eltiltottak a sótól is, én nem tudom, de én éhen fogok halni.
— Gyümölcsöt, azt ehetsz?
— Igen, attól nem tiltottak el.
— Akkor nem halsz éhen, kisanyukám, mert hozok én neked annyi gyümölcsöt, hogy a sótlan étel már nem is számít. De most megyek, mert az állomásra is ki kell érnem, látogatáskor jövök. Hozok lapokat is, hogy tudjál írni.
— Az jó lesz! Ne verjétek nagydobra, hogy hol vagyok, nem szeretném, ha Kálmán bejönne.
— Majd én elijesztem! Mondta nevetve Ilonka és elsietett.
* * * *
Hamar híre ment a faluban, hogy a Váradiné lányát elvitte a mentő, mindenki sutyorgott, még azt is beszélték, hogy mind a kettőt. Mi történhetett náluk. A Bandi, az Öles Tóthnénak az a piás fia, a kisebbik, van már az is vagy ötven éves. Az magyarázott a kocsmában valamit. De abból már csak a pálinka szól, azt is ellepik a muslicák. Amit mond azt meg…
— Ilonka! Állj már meg, hallom volt nálatok a mentő!
— Na és, ha volt, elment.
— Azt mondják, elvitt a mentő benneteket!
— Nem kell mindent elhinni! Az emberek szeretik koptatni a szájukat.
— Már azt hittem, baj van nálatok, mert mindenfélét beszélnek. Hogy van Anna? Régen láttam.
— Nem nagyon mászkál, nem akar találkozni senkivel, tudod, senkivel.
— Szóval, Kálmán még mindég nem hagyja békén? Pedig van neki, az a kurva a presszóból, az jár hozzá, állítólag takarítani! Na! Persze, arra lett volna közelebbi is mondjuk, a Balog Vica néni, jól bírja magát, tud is szépen dolgozni.
— Vica néni már hetven éves!
— Na, hát ez az, azért kell a Márta, mert az csak huszonkettő.
— Te, Kati, mi most pletykálunk! Nekem meg dolgom van, sietek, vár anyám. Szia.
— Azért jó volt egy kicsit beszélgetni! Szia!
* * * *
A hirtelen fény ébresztette fel. Alig múlt öt óra, azt hitte nem fog aludni, de nagyon jól aludt. Nem gondolta, hogy az a szép kék tabletta, amit adtak neki az este, az gyönge altató. Egy lavór vizet tettek a kórházi székre, és kihámozták hálóingéből. Avatott gyors kezek letörölgették nedves, majd száraz ruhával.
— Van ott szappan és törölköző, de Nővérke, ki tudok én menni, megfürdök, elvégzem a dolgom, és egész nap feküdni fogok.
— Na, látja kismama, ez biztos. Mármint, hogy egész nap feküdni fog. A Tanár úr aláhúzta, hogy szigorúan fekvő! Nem megy sehova. Van saját ágytála, és nincs semmi séta, meg fürdés, meg mászkálás. Fogadjon szót, mert a Tanár kikötözteti. Jövök vért venni. Reggeli után bekötünk egy infúziót. Szép lassan lefolyik délig. Tízkor nagyvizit. Van valami olvasnivalója?
— Nincs! De majd a húgom hoz.
— Van nekem, majd behozom, olvasson, akkor jobban telik az idő.
— Van itt Nők Lapja! — mondta az egyik várandós kismama, odanyújtva a lapot a nővérnek.
— Ez egy ideig leköti. Ha kell valami, csöngessenek.
A nővér sietve elhagyta a kórtermet. A két fiatal viselős kismama, Anna és Eszter halkan beszélgetni kezdtek. Eszter a második gyerekét várja, most a kisfiára édesanyja vigyáz, mesélt a hároméves kisfiúról, aki már kész férfi, olyan aranyos, előzékeny. Anna is rajongással beszélt születendő gyermekéről. Bele-belelapozott az újságba, de nem látott, nem olvasott semmit, beszélgettek. Eszter boldogsága kicsit iriggyé tette, eszébe jutott Kálmán. Talán ő túl sokat vár el. De hát egy feleség annyit elvárhat a férjétől, hogy ne hozza haza a szeretőjét. Amúgy is, mint asszony, soha nem utasította el, neki soha nem fájt a feje, ha az ember összebújni akart. „Akkor minek kellett az, hogy azt a rimát odahozza. Érte meghaltam volna, mert nagyon szerettem, de miatta nem ejtek egyetlen könnyet sem. Azt nem érdemli meg. Igaz az, hogy lakva ismeri meg a másikat”. Hátára fordult és furcsa érzés öntötte el.
— Jaj! Eszter! Kérlek, hívd a nővért, valami baj van. Valami olyan meleg.
Eszter sietve kiszáll az ágyból, és…
— Úristen! Itt minden csupa vér! — nyúlt a csengőhöz, és szabályosan rátenyerelt.
Az ajtó fölött beszűrődött a vörös lámpa fénye, mely Anna számára elvitt minden reményt. Szinte élettelenül hanyatlott a párnára.
— Mért nem jön senki, miért nem jönnek, hát itt hal meg ez a fiatalasszony! Jöjjön már valaki!
A takarítónő benézett, lekapcsolta a vészvillogót, azt mondta.
— Szólok a nővérnek, most vitte le a szennyest, nem eszik olyan forrón a kását, legyenek türelemmel.
— Azonnal jöjjön az orvos, mert ömlik a vér, szóljon már valakinek! Hívja ide a Bábát! Értse meg, nagy a baj. Elájult!
— Biztosan nem bírja a vért!
Eszter megint rátenyerelt a csengőre, közben szidta a takarítónőt, az meg dohogva a betegeket, hogy nincs bennük semmi belátás.
Végre! Futva érkezett a nővér és nyomában az ügyeletes orvos. Amikor meglátták a szinte élő vért, megijedtek. Annát azonnal elvitték a szülőszobába, Eszter kimerészkedett a folyosóra, ideges lett, nem tudott az ágyban maradni. Nyugtalankodott, nem tudta mi történt ágyszomszédjával, és nem is remélt semmi jót.
Vagy másfél óra múlva látta a nővért, aki azt mondta.
— Tessék a szobába bemenni!
— Jön a vizit? — kérdezte Eszter.
— Azt hiszem, ma később lesz vizit, az orvosoknak ma dolguk van!
— Nővérke! Mi van Annával?
— Kómába esett, a babát elvesztettük!
— Pedig mindene az a gyerek lett volna! — mondta Eszter.
*= kemence és a fal közötti terület, még kemence sut
**= Régi száz forint becézett formája
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Győri Irén
