Parafrázis Kányádi Sándor versére
Vénülőben a gének,
mintha emlékeznének,
—
nem látott arcra, főre,
meglep s vendégként jő be,
hozza múltam, vágyaim,
mennyi öröm, mennyi kín,
pedig nincsen semmi ok,
mégis vele mozdulok,
perlekedve világgal,
most is lépek magammal,
sok ismert ismeretlen,
idegenül néznek engem,
mindenkivel háborúzván,
keskeny út, ami vár rám,
keskeny út, vagy tűnek foka,
ezt ki így, ki úgy tudja,
végül is, ha a gének,
egyszer majd célba érnek,
innen nézve egyre megy,
ha vár, ki egyetlenegy.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.16. @ 04:57 :: Horváth István