Mint azt már említettem, a nyuszik etetése rám és a bátyámra hárult. Azon az emlékezetes napon nagyon esett az es?. Persze nem egész nap, csak úgy délután felé. Játszottunk, mint minden más gyerek és nem tör?dtünk mi sem magunkkal sem pedig a nyulakkal. Ha mégis megéheztünk, akkor gyorsan mártottunk kenyeret vízbe, majd kristálycukorba és nem hiszitek el, milyen felséges volt. Anya f?zött vacsorát — akkor már a közelben lév? cukorgyárban dolgozott, szezonmunkásként —, de mi mást, mint juhtúrós sztrapacskát. Ú T Á L T A M !
?szid? járt akkortájt. ? délutános m?szakba ment dolgozni. A munkaideje délután kett?t?l, este tízig tartott. Hogy id?ben odaérjen, bizony fél egy körül már el kellett indulnia, mert még akkor az oda és a hazavezet? utat is gyalogosan tette meg. Sajnáltam is nagyon, mint kisgyerek, de a játékosság a feledékenység, egyáltalán a gyermeki felel?tlenség még uralkodott rajtam. Bátyám vígan focizgatott a fiúkkal, én meg a barátn?mmel valami szúrós növénynek a gubójából, azokat összeragasztva, gyerekbútorokat készítettünk. Majd hamar beesteledett. Nem volt még sötét, csak beborult az ég, és elkezdett ömleni az es?. Gyorsan beszaladtunk a házba, ami egy konyhából és egy szobából állt.
Én édesapáékkal aludtam a konyhában. A telek nagyon emlékezetesek, mikor eloltottuk a petróleumlámpát és még este megrakták a tüzet, hogy a ház ki ne h?ljön éjszaka. Mindig úgy aludtam el, hogy bámultam a plafont. A kis karikát félig tették csak rá a sparhelten a lukra, és a t?z játéka elálmosított. Persze télen…
Akkor ?sszel ledobáltuk magunkról az ázott ruhát, és gyorsan átöltöztünk. Az örömünk azonban nem volt teljes. Édesapám, aki nem vetette meg a jó bort, hazaérkezett. Megkérdezte, adtunk-e a nyulaknak enni. Mi mindketten, katonásan rávágtuk, hogy igen. Meg sem fordult a fejünkben, hogy megnézi, ki gondolta, hogy ? még átmegy a közelben lév? kocsmába egy kupica borra. Nem is lett volna azzal gond, de mi utána mentünk. Majd megfogta a kezünket és egyenesen a nyúlketrec felé vezetett minket. Látta ám, nem hogy enni nem adtunk nekik, de még vizet sem.
— Na, most mindketten felöltöztök, és elmentek lucernát szedni — nem akartuk elhinni.
Mondom, ömlött az es?. Bátyám rám adott egy télikabátot (amit éppen el?z? napon örököltem meg az unokan?véremt?l), hogy meg ne fázzak. Elindultunk a kertek alá. Olyan nagy gazban bóklásztunk a félig besötétedett ég alatt, hogy a hónom aljáig ért. Letéptünk egy jó marék lucernát, de nekem valami elvágta az ujjam és elkezdtem sírni. A bátyám nagyon sajnált. A hátára vett és úgy cipelt haza lucernástól, b?rig ázva.
— Ha hazamegyünk, megölöm — mondta.
— Jaaj, Misike! Ne ma öld meg, majd holnap — kértem sírva.
Persze fel sem fogtuk, mit beszélünk összevissza, csak azt gondoltuk, hogy nekünk most nagyon nagy a büntetésünk. Szegény édesanyám éjszaka, mikor hazaért a munkából, el sem tudta képzelni, hogy mi történt. Édesapánk sem szólt, már meg is bánta, hogy megleckéztetett bennünket. Azért így visszagondolva, meg is érdemeltük. Erre legalább tisztán emlékszem.
Meghatározó élmény volt kicsi gyermekkorom világában…
Legutóbbi módosítás: 2012.08.24. @ 10:00 :: Maczkó Edit
