Néztem az állad ívét,
ahogy a reklám szót
kimondtad,
szememből közben
elhordtam a fényt,
s próbáltam
lefogni
ezt a zaklatott érverést,
puszta akarattal,
hogy elvegyek
legalább egy érnyit
ebből
a téged
akarásból.
Nem bomlok,
csak úgy teszek,
figyelmem teljes,
emlékezetemben
nincsenek pixelhibák,
rögzül minden rezdülésed,
s mint az eminens
diák,
bármikor maradéktalanul
felidézlek,
akkor is,
ha nem tudom,
mi ez,
Isten maroknyi
lámpása,
vagy egyszerű rovar,
páncélja vesztett
meg-megrángó
szentjánosbogár
a gyerektenyéren.
Beszélsz,
beszélek,
nevetünk,
idebenn hatalmas,
kék
virágok nyílnak.
Most zenét hallgatok…
ha jól érteném a
szövegét,
se csavarna
nagyobbat.
Küzdök magamért,
egyre kevesebb
a hely
idebenn,
mondok valamit,
mosolyogsz,
torkig vagyok,
vegyülnék veled,
és tovább,
zsongsz,
cinkosan súgnak
egymásnak
sejtjeim.
Nem az a kérdés,
szerelmes lehetek-e,
hisz mit számít, ha igen,
ha nem,
de tudni volna jó,
mi egyáltalán
a szerelem.
Ösztönös homály,
melyben
végzetnek álcázza magát
minden képzet,
hogy testben
gyarapodjon
fajunk?
Ingerülethalmaz
volnánk,
s hogy jobb legyen,
olykor románcot
álmodunk?
Én nem
kötődöm,
bárki tudja,
de mi az én szabadságom?
Hűvös egyedüllét
vagy maga
az ínszaggató
otthontalan való?
Kemény vagyok és
hajthatatlan,
nem kő,
de fa,
lustán kering bennem
az élet,
kell-e akkor is otthon,
fedél a fejem fölé,
vagy elég,
ha ott a lombom,
tele
sok színes
madárral?
Most tőled
hangos a
bordaköz,
és magamtól,
ahogy kiáltom,
nem baj, ha
magamban játszom,
e húsfalakkal zárt
világ
az egyetlen
betartott ígéret,
néha dől,
de igaz,
mint a mécs lángja az
asztalon.
Fáradt vagyok.
Talán szeretni is.
Szétkenem a rúzst.
Ez az éj legyen
az imáké,
akarni, tenni,
lesz még
alkalom.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Nagy Horváth Ilona
