Zakhyntos, az újjáépült főváros
A görögök köztudott optimizmusa irigylésre méltó. A történelem során számos megpróbáltatás érte ?ket, mégis képesek voltak megőrizni kultúrájukat és újjáépíteni településeiket.
Zakynthost az idők kezdete óta fontos kereskedelmi és kulturális központként tartották számon. A klasszikus hellén
időszakban városállam volt, de később a rómaiak, illyrek, kefalóniaiak, törökök, kalózok és vandálok majd a velenceiek is szemet vetettek a szigetre. Ezután a franciák, az orosz-török csapatok és a britek következtek, míg végre 1864-ben újra kitűzhették a szigetre a görög zászlót de a viszontagságoknak még nem volt vége, mert a XX. század elején német és olasz elnyomás következett.
A szigetet az elemi csapások sem kerülték el. Zakynthost járványok, földmozgások és tűzvészek sújtották.
A legnagyobb katasztrófa az 1953-as nagy erejű földrengés volt, amely életeket pusztított, s lerombolta a sziget egy részét, közöttük a fővárost is.
Zakynthos városa eredetileg dombon állt. Az új főváros a régi település romjaira épült, illetve a városka előtti kicsiny mocsaras szigeteket feltöltötték és néhány szinttel lejjebb megpróbálták újjáépíteni a romba dőlt palotákat, templomokat (a gazdasági helyzet függvényében).
Mi két alkalommal látogattuk meg a fővárost, mindkétszer autóbusszal – egyszer délután, két nappal később pedig délelőtt, hogy kis betekintést nyerjünk a városka életébe.
A sziget buszközlekedésről érdekes tapasztalataink vannak.
Az idegenvezetőnk tájékoztatott, hogy aránylag pontosan közlekednek a járatok. A kihelyezett menetrend szerinti időben tehát ott állunk a tűző napon a megállóban és várakozunk. Várakozunk, majd ismét várakozunk. Kicsivel több, mint fél óra múlva végre megérkezik a busz. Tiszta és légkondicionált. Amint azt előzőleg megtudtuk, a jegyeket a kalauznál kell megvenni. Fejenként 1.60 euró az útiköltség a végállomásig.
A főpályaudvar egy kietlen, elvadult domb oldalában épült kicsi épület. Innen indulnak a nemzetközi járatok is. Okulva az idejövetel sok várakozásából, megnézzük, megkérdezzük, hogy mikor indulnak vissza a buszok. Kapunk egy fénymásolt menetendet és meglepetten látjuk, hogy pontos volt a mi buszunk Argassiban – csak a táblán volt rosszul kiírva az indulás időpontja!
A visszafelé út sem megy zökkenőmentesen. Most meg sehol nem találjuk meg a buszunkat. Benn sorakoznak az Athénba és másfelé indulók, de az Argassiba közlekedő sehol. Kérdezzük az egyenruhásokat, de azok csak a vállukat vonogatják és biztatóan mosolyognak. Ekkor – valahonnan az egyik kiépítetlen területről kiáltozást hallunk:
– Argassi! Argassi! – harsogja a buszvezet?. Odarohanunk, felszállunk, illetve felszállnánk, de kérik a jegyeket. A sofőr kézzel-lábbal mutogat, hogy az állomáson, a kasszánál kell jegyet vásárolni. Laci visszaszalad. Amíg megérkezik, addig végtelen türelemmel várnak. Senki nem morog, nem szól, csak kedvesen mosolyognak.
A kalauz a következő megállónál száll fel, ettől kezdve már nála vásárolhatók a jegyek.
Szerencsére egy (már ismerős arcú) egyenruhás – még a zakynthosi váróteremben – kezünkbe nyomott egy másik menetrendet is. Alaposan megnézzük. Egészen más időpontok szerepelnek rajta, ugyanis Zakynthosban a menetrend két hetenként változik. Két nappal később (ez egy másik hét kezdete!) tapasztalt utazóként megyünk már a fővárosba.
Zakhyntos igazán helyes városka. A buszmegállóban azt gondoljuk, hogy messzire vagyunk a központtól, de egy helybéli megmutatja az utat, pontosabban odakísér minket arra a keskeny kis bozótos kaptatóra, amitől csak pár perc a sétálóutca, amely a Solomos-térre vezet. Solomos (1798-1857) a modern görög irodalom legnagyobb költője, ezen a szigeten született. Szobra a tér közepén áll. Itt pompázik az az egyetlen velencei stílusban épült templom is, amelyet eredeti állapotúra restauráltak. A város legszebb épületei a velencei uralom alatt épült templomok, házak, paloták, hidak másolatai határozzák meg a mai városképet. A legszebb épületeket, a Zakinthosra jellemző színeket azonban csak maketten és korabeli fotókon, rajzokon lehet megcsodálni.
A megmaradt, megmentett értékeket a sziget lakossága gyűjtötte össze a Bizánci Múzeumba. Megilletődve lépek be az épületbe. Az előcsarnokban régi felvételeket, szentképeket és egy makettet látok a sziget földrengés előtti arculatáról. Egy teremben eredeti, XV-VII. századbeli faragott bizánci ikonok gyűjteményét, kettőben pedig XVII. századi festményeket állítottak ki. Nicolaus Kanttounis (1768-1834) evangélikus pap és festő itt élt a szigeten, ő nemcsak flamand stílusú portréiról és vallási témáiról vált híressé, hanem arról is, hogy egész életében Görögország felszabadításáért küzdött.
Engem leginkább Damaskinos festménye érdekel, hiszen ő El Greco mestere volt. Tilos a fényképezés, én mégis megkockáztatom. Lebukás nélkül sikerül készítenem pár fotót.
Zakynthos városának hosszú főutcája a tengerpartig vezet, innen nyílnak a szűk, meredek, kacskaringós utcácskák ahol elnézelődünk. A piacot szeretnénk megnézni, de nem tudom, vagy nem jut eszembe, hogy mi a piac görög neve. Mercato és agóra: ezt a két szót ismételgetem a helybélieknek, de nem érti senki. Kézzel-lábbal mutogatunk, de hiába. Meglátok két nénit, szatyorral a kezükben igyekeznek valahová, s ekkor szenzációs ötletem támad.
– Kövessük őket, biztosan a piacra mennek ilyen korán! –
Körülbelül negyed óráig megyünk utánuk suttyomban – persze tisztes távolságból, hogy nehogy észrevegyék. Ha sietnek, mi is sietünk, ha megállnak, mi is megállunk. – Detektívek vagyunk! – röhögcsélek diszkréten. A két mama jól megsétáltat minket – és végül bemennek egy bankba. Bankba!!!! Hát ezt nem igazán nem gondoltuk volna! – állapítjuk meg a kedves kaland után.
A piac kilőve, tehát nyakunkba vesszük a kisvárost. A sétáló utcával párhuzamosan, a központban fura kis boltocskák sorakoznak egymás mellett az árkádok alatt. A márkás ruhákat kínáló elegáns üzletek között megtaláljuk a mindenféle holmit áruló kis szatócsboltokat, bekukucskálhatunk a nyitott ajtókon, láthatjuk a pékségeket, a varrodákat, mészárszékeket, de a számítógépek mögött dolgozó irodistákat is. Az egyik „boltban” rácsodálkozunk arra az óriási kávédarálóra, ami az egész város számára darálja a szemeskávét. A környéket elárasztó babkávé illata után hirtelen egészen más illatot szimatolunk. Nem rossz ez a szag, csak szokatlan. Pár lépés után kiderül, hogy itt, a város közepén egy piciny malom működik. A helyiség előtt zsákok sorakoznak, benn őrlik a búzát, a rozst, szóval a kenyérnek valót.
Elbűvölő ez a város, jó lenne maradni még, megnézni a várat, a Solomos-téren a kulturális programokat, de a kápráztató hőségben már csak egy kis frappézásra futja az energiánkból. Elegáns kávézóba ülünk (Itt minden kávézó elegáns, ez olyannyira, hogy még a női vécét is lefényképeztem!). Lassan iszogatjuk a fincsi jegeskávét, s nézeldünk őközben. Idelátszik a tér, a szobrok, a tornyok és a tengerpart. Jó lenne üldögélni még, de nem lehet, menni, menni kell, mert …lekéssük a buszt! 🙂
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:18 :: Péter Erika
