Korán kelt. Verejték gyöngyözött a homlokán. Nem a napsugár csalta oda, a fáradtság.
Késő estig gondolkodott. Keveset aludt, azt is kósza álmok zavarták.
Különös létén tűnődött, hogy elfogyott körülötte szinte minden, barátok, lehetőségek.
Sötét árnyak gyülekeztek felette.
— Felhők! — gondolta, de egyetlen párafolt sem jött, csak a Nap perzselte a füveket, égette a bőrét, szárította nemrég még szárnyaló gondolatait.
Akkor meglátott egy szép, zöld lombú fát. Elképzelte a kérgét. Szinte érezte a tenyerében szép, sima érintését, az enyhet adó lombot. Hozzá simulna, megpihenne alatta.
Ettől kezdve gyakran álmodott róla, néha már azt gondolta nem is létezik, csak álmaiban, de ébren ott állt a túlsó parton.
Ezért kezdte építeni a hidat, és szőtte tovább az álmokat.
A fa bólogatott, mintha biztatná, ez erőt adott a fárasztó munkához. Észre sem vette, hogy szinte a semmiben, tán’ szakadék felett építi a hidat, erején felül.
Minden reggel azzal a gondolattal ébredt:
— Ma, talán ma célba érek!
Sokan kinevették.
— Nem te vagy az első próbálkozó, hányan voltak már előtted? — nem törődött a gúnyos szavakkal, a hite éltette, az érzés, hogy neki sikerül. Ez adott erőt egész estig, akkor pedig úgy aludt el, azzal a gondolattal:
— Majd holnap…
Korán virradt, s ő nem lankadt, éberen figyelte a fa minden rezdülését.
Néha úgy vélte távoli bokroknak üzen.
— Csak képzel?döm, árnyék volt! — s elhessegette a gondolatot.
Egy napon, maga is alig hitte… elkészült.
Remegve tette meg az első lépéseket, de nem történt semmi baj, a híd állt, s ő reménykedve lépkedett egyre közelebb a céljához. Már érezte a lomb hűs árnyát. Egy lépés hiányzott.
— Ne nézz vissza! — hallotta a belső hangot.
Nem tudott ellenállni a kísértésnek.
— Talán más is jön mögöttem, hiszen annyi mindent mondtak!
Hátrafordult, s nem látott ott semmit, senkit. Egyedül állt a parton. Távol álmai céljától. Hirtelen megértette.
Lélekhidat épített…
