Miként a holló, ha holttestre száll”.
Két felderít? hun lovas bandukolt a végtelen sztyeppéken, poroszkáló lovaik lassan haladtak el?re, óvatosak voltak, mert igazi céljuk az információszerzés volt, és nem a haladási sebesség számított most.
Lovasok bukkantak föl a láthatáron, sokan voltak, csillogó, villogó zablák verték vissza a napfényt, szíjszerszámok színesítették a tájat, fényes pajzsok villantak, kardok suhantak a vezérek kezében, amint magyaráztak, és irányt kijelöltek. Gazdagon díszített fejet véd? sisakokról, páncélzatról és egyéb öltözékr?l megismerni messzir?l, hogy vezérek, hatalmasok és parancsolók.
Szogd vezérek ?k, ekkor csupán csak felmérték a helyzetet a dombon, míg a zsoldos csapat tovább vonult.
Az ?ket zaklató, honát véd? hunokkal kéne megütközni már, és erre kellene keresniük egy alkalmas terepet, ez tehát a tervük: valahogy kikényszeríteni egy ütközetet, ahol legy?zhetik a hun lovascsapatokat.
Közben a hun felderít?k úgy gondolták, hogy épp eleget láttak, így hát gyors vágtában elviharzottak Magúr csapatai felé.
A szogd csapatok már hetek óta meneteltek, a hunokkal megütköztek volna szívesen, de nem lehetett. A hun lovasság mindig kitért a támadás el?l, és hiába követték ?ket, ezer irányba szertefutottak, hogy aztán távolodva újra hadrendbe álljanak és a nem várt irányból, támadjanak újra. A támadásuk inkább nyilazásból állt, aminek sok ember esett áldozatul, a nélkül, hogy vissza tudnának vágni.
Magúr csapata türelmesen és fegyelmezetten várt a seny? parancsára, s amint megérkezett a rovás, azonnal elfoglalták állásaikat a kijelölt terepen.
Várták az ellenséget. Abban biztosak voltak, hogy nemsokára ott lesznek, hiszen a távolban az égen dögmadarak keringtek, a dombokon lármafák égtek, így hát, biztos jelét vették annak, hogy a háború itt dúl a szemük el?tt.
A felderít?k is megérkeztek, a vezérnek jelentést tettek, már nem volt semmi kétség a fel?l, hogy ezen a napon vér fog folyni, nagyon sok vér, mert a háború véráldozat is egyben.
A törzs els? embere a dönt? ütközet el?tt, még egyszer végignézett emberein, hosszan és komoran.
Méltóságteljesen emelte magasba fejét, büszkén, de szomorúan tekintett végig alvezérein és harcban edzett katonáin.
Csupa ismer?s arc, rokon és barát, valahány. Név szerint ismerte az alvezéreket és még azon kívül sok harcost is, akik mindig kit?ntek a csatákban. Hosszan elnézte sebzett arcaikat, az elszánt bátor tekinteteket.
Elmélázott, tekintete a semmibe révedt a perc töredéke alatt.
Nem tudni miért, Estifény jutott eszébe hirtelen. Vajon ? most itt állana-e mellette a csatában? Az nem valószín?, hiszen taoista volt, és a békét hirdette mindig.
— A seregek nyomában felburjánzik a gaz és gyom — ez volt a véleménye a háborúkról. — Nagy háborúnak nyomában jár az éhezés és a kínszenvedés — mondta sokszor, számtalanszor komoly arccal, ha fegyveres konfliktusról mesélt valaki. Magúrral is állandóan vitatkozott, gy?lölte az er?szakot és mindent, ami öldökléssel volt kapcsolatos.
? azt szokta válaszolni, hogy „a derék eltökélt, de kerüli az er?szakot”.
„Igen! Eltökéltek vagyunk” — mondta magában, mintha Estifénnyel vitatkozna. „Csak akkor harcolunk, ha szükséges.
A fegyverek szerencsétlenséget okozó tárgyak? Igaz! Látod, még ezt is elhiszem neked te kis kínai lány, mert nem nemeslelk? embernek való eszközök ugyan a fegyverek, de mégis szükségesek, mert az országot és a népet meg kell védeni a betolakodó hódítóktól.
Más szemszögb?l nézve, igaz a tanításod Estifény, miszerint a nemes csak akkor él velük, mikor nem tehet másképp, mert a bölcsre nézve a béke és nyugalom a legfontosabb, hát persze, és ezt ki nem tudja? A bölcs gy?z, de nem örül neki. Mert aki örül a fegyveres gy?zelemnek, az az emberölésnek örül.
És, szinte hallom szavaid: — aki az emberölésnek örül, az nem gondolja meg, hogy nem éri el azt, amire a birodalom javáért törekednie kellene. — Igen, de azt mi is tudjuk, hogy sok embert ölni bánatot és könnyet jelent. Ezért, nálunk, hunoknál, a diadalmas sereg úgy vonul, mint a temetési menet.”
Lovasok t?ntek fel a messzeségben. Jön hát az ellenség.
— Gyertek csak, várunk titeket — kiáltotta érces hangon, mert a vezérnek az is a dolga, hogy bátorítsa katonáit. Pedig tudta, hogy biztatás nélkül is bátrak és helytállóak a kemény harcokban. Rájuk tekintett hát bizakodóan, azok meg ?t nézték szikrázó szemekkel, harcias pózban.
Ismerte ezt a nézést, jó volt az elszánt, önfeláldozó h?séges katona szemébe nézni, igen! Ez kell, a h?séges katona kiállása a közösségért, helytállása a harcban, itt és most!
Megnyugodott: „Ezekkel csatába menni öröm, mert nem hagynak cserben, a veszély perceiben” — gondolta vidáman, „harcedzett, bátor emberek ezek, ügyesen kezelik csontmerevít?s reflexíjukat, ami egy valóságos csodafegyvernek számít, szerencsére.
A kardok, és fokosok meg, csak nyugodjanak, majd lesz id? kézitusára is, hát azért nem kell búsulni, de mi az íjhoz értünk, ezt a fegyvert kell el?nyben részesítenünk, amíg erre megvan az esély. A jó vezér meg igyekezzen esélyt adni a nyilaknak, hogy távolról osszák a halált, nem kell ahhoz közel menni, hogy vért ontsunk a betolakodók soraiban.”
— És ez a jó! — mondta maga elé bámulva — Ha lehet, csökkenteni kell az áldozatok számát, mert nekem minden ember számít, így is egyre csak fogyunk, sajnos. Ím, már felbukkannak, a megadott jelre megtámadjuk ?ket, a harcosok el?l-hátul magas kápájú nyergükb?l el?re vagy hátra fordulva s?r?n, jól célzott nyílzáporral bénítják majd a támadó ellenséget, ez legyen a feladat tehát, kiáltotta érces hangon. Nem engedjük közel magunkhoz ?ket! Megértettétek?
— Igen! — kiáltották a harcosok.
Többet szólni már nem is volt szükség, hiszen a közelbe ért már az ellenséges hadsereg. A távolban felt?ntek a többi hun csapatok is, Magúr és társai örömére.
Nem sokat vártak, azonnal támadtak.
A mit sem sejt? ellenség serege megtorpant, abbahagyták a vonulást, megálltak.
Egy darabig tanácstalanul álltak így, és vártak, majd elkezdtek védekez? állásba felfejl?dni, középen a gyalogos nehézfegyverzet?ek, két oldalról meg a lovasok. De a hunok erre már nem adtak sok id?t, hanem inkább s?r? nyíl-felh?ket kezdtek eregetni rájuk. A süvít? nyílvessz?k nyomában piros lett a csatamez?, folyt a vér, mint a patak.
A megtámadott szogd hadsereg szorult helyzetbe került, mert a vezéreik épp a közeli domboldalon tanácskoztak, arra nem is gondoltak, hogy katonáik szembe menetelnek egy újabb hun csapattal.
Magúr ekkor észrevette a nagyvezéreket, akiket keresett, hiszen már a felderít?k jelentéséb?l tudta, hogy valójában hol, merre kell keresnie ?ket.
Azonnal állj-t parancsolt csapatának, majd lovát a domb felé fordítva, elindult, hogy kézre kerítse ?ket. Az emberei h?ségesen követték ?t.
Hamarosan kitört a pánik az ellenség soraiban, mert a távolban, a nyomukban vonuló hun csapatok is támadásba lendültek a túloldalon, egy láthatatlan harapófogóba fogva az ellenséget.
Magurékat ez már nem érdekelte, hiszen a csata további kimenetelének irányítási esélye ott kínálkozott a dombon, aranyserlegen szolgálva fel a nem várt hadiszerencsét.
A szogd nagyvezér azonnal megértette, hogy szorult helyzetbe kertült, így hát megadta magát kísér?ivel együtt.
Magúr parancsára kiadták a jelet a szogd csapatoknak a harc feladására.
Magúr futárt küldött a seny? csapataihoz a kialakult helyzetet felvázoló rovással.
Nemsokára az ellenség megadta magát, a hunok körbevették ?ket, és most mindenki a seny?re várt, aki eldönti majd a szogd sereg sorsát.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Székelyvajai János
