Tiszai P Imre : RAILJET – 15.

Nyomtatás

15.

Judit izgatottan készült a kórházba. Az orvossal beszélt telefonon, aki elmondta, hogy Móni gyenge és pihennie kell. Infúziót kap, azon kívül pedig még vérzik, mert a placenta nem került elő a normális módon, kénytelen volt kézzel eltávolítani azt. Eközben persze a fizikai behatás igénybe vette erősen az amúgy is felbolygatott testet.

*

      Zsolt villámgyorsan elintézte, hogy négy napig nélkülözzék. Két óra múlva gépen ült. Hiányzott Móni. Még mindig nem döntött, mi is legyen a jövőben, de annyit tudott, hogy vele akar majd élni és vele is fog. Meg kell beszélni a hogyant. Valahol büszkeség töltötte el, hogy apa lett, de zavarta is. Felkészült erre? Tud apa lenni? Mi lesz a karrierjével? Össze tudja a munkáját egyeztetni azzal, hogy valaki — valakik — várják minden pillanatban a jöttét? Sok kérdés és egyelőre nem tudja a válaszokat. Volt annyira „lázadó”, hogy kötelességből ne tegyen semmit. De vajon igazi lázadó-e? Sokszor elnézte a szüleit, ahogy egymáshoz viszonyultak. Büszke volt rájuk.

      Ilyen családot akar ő is? Biztosan, de valahol még nem kész erre. Valami még hiányzik belőle hozzá. A felelősség? A kötelességtudat? Szeretet a másik felé? Ha végiggondolja, egyik sem — és mégis. Otthon majd átgondol mindent.

*

      Soma a nyakkendőjével kínlódott. Nem szerette hordani, de most úgy érezte, illik ünnepélyesen felöltöznie. Mégis csak az unokájához készül — életében először. Judit mosolyogva lépett hozzá, és mint mindig, ügyes mozdulatokkal segített. Egy puszit adott Somának:

      — Nagypapi, gyerünk. Végre láthatjuk.

      — Szerintem olyan szép, mint én, és olyan okos, mint te — nézett Juditra mosolyogva, aki ránevetett:

      — Jó lesz az fordítva is.

      Nem vártak liftre, a harmadik emeletre szinte szaladva mentek fel. Nem sok mindent vittek magukkal. Narancslevet két flakonnal, csokoládét, egy műanyag dobozban húslevest és rántott csirkemellet. A kórházi koszt valószínűleg nem a legkívánatosabb étel. Majd naponta kétszer bemegy Mónihoz, mert hűtőbe nem lehet sok mindent tenni.

      A nővérpultnál a főnővér ült, bóbiskolt, pislogva nézett Juditra, aki már másodszor ismételte Móni nevét.

      — Háromszáztizennégyes szoba, az ablaknál.

      A kétágyas szoba másik ágyán egy középkorú nő feküdt. Móni oldalára fordulva szundikált. Judit megérintette a vállát, amire felriadt, de azonnal mosolygott és nyúlt Judit felé, aki odahajolt és sírva ölelte magához. Móni könnyei is kicsordultak, de rászólt Juditra:

      — Szia. Ne sírjunk már! Nem örülni kellene? Soma! Te nem adsz egy puszit?

      — Dehogynem, ha az anyósodtól hozzád férek — ezzel odalépett és két oldalról cuppanós puszit nyomott az arcára.

      — Láttátok már Sárát?

      — Nem. Majd egy óra múlva kapcsolják be a kamerákat. Szoptattál már?

      — Nem. Azt mondta az orvos, hogy majd csak későn este. Állítólag nagyon gyenge vagyok, és valami enyhe antibiotikumot is adtak a szülés után, aminek ki kell ürülni a szervezetből.

      — De te ugye láttad már?

      — Persze. A szülésnél — nevetett — és majd most este először. Szörnyű ráncos, vörös és csúnya, de tiszta Zsolt.

      — Dehogy csúnya. A születésénél minden baba ilyen. Majd meglátod, hogy most már ő a legszebb a világon.

      Móni hálásan mosolygott. A nővér vetett véget a beszélgetésünknek:

      — Vizit lesz. Kérem, menjenek ki a folyosóra! A baba-kamerát most kapcsolják be. Gondolom kíváncsiak az unokára.

      Judit puszit lehelt Móni arcára és Soma kezét megfogva elindult a folyosóra. Már öten ültek a nagyméretű színes monitor előtt, ami egyelőre a teljes babaszobát mutatta. Aztán automatikusan pásztázni kezdte a kiságyakat, ráközelítve mindre, egy-egy percre megállva az alvó, vagy éppen síró-kapálódzó babánál.

      — Nézd! – szorította meg Soma kezét – Látod?

      A kamera egy fekete hajú csodálatos kis angyalon állapodott meg, akinek a pici csuklóján egy rózsaszín szalagon a számsor mellett ez állt:

      V. SÁRA

*

      Este újra mindketten mentek Mónihoz. A nővér a folyosón megállította őket:

      — Szoptat Móni — szétnézett a folyosón —, de menjenek csak, úgy látom, senki orvos a környéken.

      Beléptek a szobába. Judit arcán könnyek folytak, amikor meglátta Mónit, mellén a babával. Soma is furcsán krákogni kezdett. Móni felnézett, büszkén és szeretettel. Sára szopott, az anyatej folyt a szája szélén, kezével Móni hálóingébe kapaszkodott. Hallgattak, csak Sára cuppogása hallatszott, addig, míg a folyosóról egy izgatott hang nem szűrődött be:

      — Értse már, nővérek királynője, hogy a feleségemhez megyek. Megtagadná, hogy lássam a lányom? Szívtelen! Ha beenged, akkor egy olyan aktot festek magáról, hogy a világ összes múzeuma magát akarja a falra akasztani.

      A nővér nevetett:

      — Magát kellene felakasztani. Menjen gyorsan! Ma minden szabályt megszegek. És eddig hol volt? Biztos ivott a haverjaival, mert hogy milyen hős lett, mint újonc apa. Ugye?

      — Nem. A fél világot átrepültem. És most el az útból, mert átgázolok magán.

      Móni elmosolyodott: megjött a „nevetés”.

      Zsolt viharzott be. Tanácstalanul megállt:

      — Sziasztok! Közelebb mehetek? Mit szabad csinálnom? Még soha nem szült a feleségem. Adjatok tanácsot.

      — Nem vagyok a feleséged, Zsolt, csak a lányod anyja. Meg akarod kérni a kezem?

      Zsolt elmosolyodott. Sára is ránézett, vagy legalábbis úgy látta, őt nézi. Már abbahagyta a szopást. Móni mellére húzta a hálóinget és magához ölelte a lányát. Zsolt tágra nyílt szemmel nézte őket:

      — Madonna a gyermekével. Megfoghatom én is? A karomba mered adni?

      — Igen. Vedd el. Nagyon vigyázz rá. Tudod, egyedi darab, hihetetlen ritkaság — ezzel nevetve nyújtotta át Sárát Zsoltnak, aki óvatosan átvette. Hátrább lépett és letérdelt karjában a pólyással az ágy mellé:

      — Anya, Apa! Jó, hogy itt vagytok. Ti vagytok a tanúk. Kedves Véreb K Mónika, ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét. A házasságkötés időpont pontosan négy hét múlva. Helyszín a Mátyás templom. Lakodalom csak szűk kőrben. Mi négyen, páran a kiadótól jöhetnek, meg vagy tíz züllött művészlélek: a barátaim. Kisasszony, egy percet adok gondolkodásra és abból már eltelt tíz másodperc. Nos?

      Móni mosolyogva nézte:

      — A gondolataimat is kitaláltad mindig. Most vajon mi lehet a válaszom?

      — Szóval, igent mondott, kedves kisasszony. Tudtam én, hogy Júlia nem tud ellenállni Rómeónak. Kicsim, ne gondolj arra, hogy kötelességből teszem. Ahhoz még nem vagyok elég felnőtt. Amiért ezt akarom, az nagyon egyszerű. Nem tudom az életem elképzelni nélküled, nélkületek. A festői karrier másodlagos. Majd mindig közelben vállalok „munkát”, amikor pedig már picit nagyobbacska lesz a lányunk, ti is jöttök velem. Megtanuljátok belakni a világot. Rendben? Apa! Segítesz nekem majd, hogy miként legyen Somogyi… hű… nem is tudom a nevét. Mi a neve a lányunknak?

      — Sára — ejtette ki a nevet Móni halkan — Somogyi Sára… lesz.

      Judit és Soma már a folyosón ültek, amikor Zsolt, még egy óra múlva is halkan beszélgetett Mónival. A nővér türelmetlenül, többször is beszólt, hogy menni kellene, mert már mindjárt kilenc óra lesz, ilyenkor látogató nem lehet az osztályon.

      Valamiért Zsolt és Móni nem is hallotta meg.

*

      December közepén Móni a halk railjet-ben suhant át a már nem is létező Osztrák-Magyar határon. Bécsbe utazott egy üzleti tárgyalásra, mert a Hangadó működtetésébe egy osztrák kiadó is beszállt. Németre fordítva pár könyvük már megjelent ott is. Szépen fejlődtek. Zsolt két hete volt otthon öt napra. Móninak jóformán csak az éjszakák jutottak, mert napközben csak Sára-pesztraként létezett az ifjú apa. De ezt nagyon nem bánta Móni. Boldog volt. Az általa lektorált könyvekben nem szerette a happy-end befejezéseket. Valahogy giccsesnek tűntek. Eddig nem szerette. A jövőben valószínűleg ezen változtat, mert mégis csak így szép az élet.

      Elszundikált a halk suhanásban. Egy hang ébresztette:

      — Kisasszony! Most akkor hol fogom leszállítani? Nem Kelenföld felé megyünk.

      Móni meglepődve nézett fel. Megismerte azt a kalauzt, akivel tavaly Soma mellett ülve találkozott a vonaton. Nevetett egyet és átnyújtotta a jegyét:

      — Nem. Most Bécsig utazom. Utána pedig a boldogságba: jeggyel.

      A kalauz mosolyogva szalutált.

      Esteledett.

Vége