Tiszai P Imre : RAILJET – 2.

Nyomtatás

2.

Korán ébredt szokása szerint. Pár ásítás és nyújtózkodás után lelépett a franciaágyról. Néhány mozdulattal összehajtotta a vékony nyári-takarót, felrázta a párnát és együtt a lepedővel berakta az ágyneműtartóba. Szerette ezt az ágyat. Még házasságuk elején vették. Sokáig kettőjüket szolgálta, és nem a házasság változott meg, csak a kényelem miatt költöztek külön szobába.

      Szertartásosan elkészítette reggeli kávéját a konyhában. Egy római emlékként megőrzött szép porcelán csészében oldotta fel a „kutyulós” kávét forró vízben.

      Kiment a teraszra és a kerti-garnitúra kényelmesen párnázott székében elterülve kortyolgatta a cukor és minden egyébmentes, keserű napindító italt. Valamikor Romániában járt az átkosban egy író-költő cserelátogatás révén, és ott bizony nem volt éppen cukor. Egy hét alatt rászokott erre a módira. Azóta a teát is így issza.

      Telefoncsörgés hasított a reggeli csendbe. Bosszúsan sietett a dolgozószobába, nem akarta, hogy a felesége felébredjen a zajra, reggel fél hatkor. Mobilhívás volt.

      — Halló.

      Nevetést hallott a vonal másik végén, és egy vékony hangot, amit azonnal felismert:

      — Szerbusz, öregfiú! Megismersz? Gondolom fogalmad nincs, hogy ki az, aki nem tud aludni. Nos?

      — Tévedsz! Most éppen villamoson, buszon, trolin kaptak el bliccelésen?

      Csengő nevetést hallott:

      — Akkor jó a memóriád. Mivel egy jól nevelt úri kislánynak illik bemutatkozni, így megteszem én is. Veréb K Mónika vagyok. A ká nem kurvát jelent, valaha Kiss is szerepelt apám ősei nevében, aztán valahol elmaradt, csak egy betű lett.

      Most a vonal itteni végén hallatszott nevetés:

      — Emlékszel, amikor a railjeten találkoztunk? Amikor megláttalak, mintha Edit Piafot láttam volna fiatalon, úgyhogy a neved már kitaláltam előre. Akkor bemutatkozom én is…

      — Nem kell, kedves Somogyi Soma úr. Viccesek voltak a szüleid, hogy alliterációt csempésztek a nevedbe. Huszonhét éve diplomáztál az ELTÉ-n, jó ideig egy kiadónál dolgoztál, amolyan lektorként, szerkesztőként, meg mindenesként, amíg egy kis pénzt nem ügyeskedtél össze, és a rendszerváltásnál csináltál egy saját kiadót, hangzatos „HANGHULLÁM” elnevezéssel, bár ez inkább egy zenemű kiadóhoz illene. Amúgy meg igazat mondtál a vonaton, meg tudtok élni a könyveidből és a kiadó hozamából, de a luxus ismeretlen nektek is. Jól mondom?

      — Bizony jól. Az utóbbi időben vissza is kellett fognom a kezdők felkarolását, mert pár könyvvel befürödtünk. Most jórészt csak bérmunkában szerkesztjük, és rendezzük nyomda alá a könyveket, vagy a házi íróinknak előlegezzük meg a költségek felét. Újra gyűjtögetnünk kell egy ideig. Javasolhatok valamit? Egy óra múlva reggelizünk. Gyere ide, és bemutatlak a feleségemnek. Gondolom nem cél nélkül hívtál fel. Elfogadod a régi ajánlatom?

      — Ne siess! Arról még beszélgetnünk kell. Igényes vagyok ám, aztán meg a feleséged féltékeny lehet rám, azt meg nem tűrném.

      — Csak indulj el, a feleségem bízd rám. Hol vagy?

      — Egy fülkében az ablakoddal szemben. Tíz perc múlva csöngetek — nevetett, és valahogy jó volt a nevetését hallani.

      Kiitta a maradék kávét, felvett egy köntöst, otthon szeretett a legkényelmesebben öltözni.

      Halkan kinyitotta felesége szobájának ajtaját, de nem kellett vigyáznia, mert ő már az ágyban ült, olvasott. Egy könyv kéziratán amolyan előlektorálást végzett.

      — Jó reggelt, kedvesem, mit álmodtál?

      A felesége ránevetett:

      — Jó reggelt. Valami fekete hajú, kék szemű fiatal fickóról álmodtam, de látom közben már alaposan megöregedett. Minek köszönhetem a korai látogatást, kedvesem?

      — Emlékszel még arra, amikor Győrben jártam és visszafelé a vonaton egy kislánnyal megismerkedtem? Nos, az előbb hívott fel, és öt perc múlva itt van. Meghívtam reggelizni. Te jó emberismerő vagy, rajtad múlik, mi lesz. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Jól vág az esze, és hasznát tudnám venni a kiadónál.

      — Te vagy a főnök, Somi drágám, de azért majd én is minősítem a kicsikét. Ha veszélyesnek találom rád nézve, akkor eltüntetem előled. Féltem a szíved a megerőltetéstől, meg nekem kell ám az a fekete hajú kék szemű fickó, akivel álmodok, te őszülő, vén betyár!

      A végét már kacagva mondta, és a lehajoló férjét magához rántotta, rátapadt a szájára, de még a hosszú csókban is fel-felkuncogott.

      Élvezte ezeket a pillanatokat, amikor újra tudta élni az évtizedekkel megélt érzéseket, bár azok soha nem múltak egyikükben sem. Talán csillapodott a láz, talán a szerelem már átalakult szeretetté, de ha a férjéhez simult, akkor a biztonságot érezte, és boldog volt.

      Soma mímelt kétségbeeséssel igyekezett kibontakozni a felesége öleléséből, de közben azért a keze jóleső érzéssel nyugtázta a szép nő „domborzati” viszonyait, és vele nevetett:

      — Ne félj, ez a ványadt fenekű soványka nem az esetem. Amúgy meg, ha jól átgondolom, csak egyetlen nő lakik a földön, az meg az én kincsem, és én egy Harpagon vagyok. Tudod „Csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet”

      — Na jó, most ne legyél sékszpír, inkább ugorjunk neki a reggeli készítésének mert jön a kis pártfogoltad.

      Azzal kiugrott az ágyból, egyetlen mozdulattal áthúzta fején a könnyű hálóinget és meztelen keresett elő a szekrényből egy laza pólót, meg egy passzos rövidnadrágot.

      A férfi gyönyörködött az elé tárulkozó látványban. Mint mindig, most is azt érezte, soha nem tud ráunni a feleségére.

/folyt.köv./