Furcsán vöröslött az égalja. Ilyenkor december végén általában szürke felh?k hömpölyögnek, és hideg szél vág az ember arcába. Most „lágy” volt az id?. Kék ég borult a csöndes tájra. A föld feketéllett. Nem lett fehér-karácsony.
De nem is bánta ezt. Járhatók voltak az utak. A barátja vitte át egy dimbes-dombos úton a vasútállomásra ahonnan elindult egy rég várt találkozásra. A döcög? vonat száz kilométer után kivénhedt autóbusznak adta át és most a gödrös-kátyús út döccenései rántották vissza az álmodozásból.
Furcsa találkozás elé nézett. Vele közel négy hónapja ismerkedett meg, és valahol fellobbantak a lángok, mégpedig úgy, hogy soha nem látták egymást. Levelezés, telefonbeszélgetések. Félt. Nem tudta mi az elvárás, van-e elvárás vele szemben. Félt attól, hogy csalódottságot lát a másik szemében. Félt attól, hogy elszáll a varázs, amit az ismeretlenség teremtett meg. Félt. De vágyott is arra, hogy végre egy érintés legyen. Vágyott arra, hogy a szemébe nézzen, megsimítsa az arcát, egy puszit leheljen rá. Vágyott arra, hogy magához ölelje. Arra készült valahol lélekben, hogy csalódás fogja érni. Nem abban, akihez megy. Maga-maga lesz az, aki csalódást fog okozni. Mert a szavak nem a valóság. Egy álmodozás nem a hús-vér szerelem. Nem bízott magában. A valahai magabiztossága hiányzott. Megváltozott. Visszahúzódó lett és túl komolyan vette az életet. Félt, hogy csak egy játék részévé vált. Nem kalandot akart. Amit érzett az ?szinte volt. De vajon elvárhatja-e ezt a másiktól is? Hiszen mindenki a maga életét élte.
Miel?tt a vonatról a buszra átszállt volna — húsz perc várakozás után —, még volt tizenkét perce, hogy visszaforduljon. Akkor jött a „szembevonat” amivel menekülhetett volna a kétségei el?l. De maradt. Nem az a típus volt, aki feladja. Valahol bízott abban, hogy a kimondott szó igaz. Hányszor is hallotta, hogy szeretlek? Számolatlanul. Egy id? után már mosolyogva megjegyezte, hogy nem szabad elkoptatni. Ez a szó a mindent jelenti, de nem ismételni kell örökké, csak érezni. ?szintén, a lélekben, a szívben úgy, hogy a másik is vele érezze.
Megnyugodott. Már nincs visszaút. A busz er?lköd? zúgása vissza-visszatérítette a gondolataiból. Szegényes falukon keresztül vezetett az út. Ha nagy hó lenne, talán a közlekedés is megállna. De az id?járás, úgy látszik nekik szurkolt. Elnézte az utasokat. Sok család utazott. Ünnep volt. Talán a nagyik meglátogatása, a távol él? rokonok felkeresése a cél? A gyerekzsivajon mosolygott. A fiára gondolt. Feln?tt ember. Milyen is volt kisgyerekként. Csendes, magába forduló. Talán rossz apa volt. Szerette nagyon, de egy nagy hibája, a munkamánia lefoglalta. Sokszor nevetett azon, hogy egyszer megjegyezték: „Japánnak kellett volna születned, ott ilyen lojálisak a munkaadóval a dolgozók mint te itt. Megéri?” — Akkor sem tudott válaszolni, most sem. Nem keresett többet, mint mások — talán a jutalmaknál jelentkezett némi differencia —, de maga az, hogy semmi nem fog ki rajta és eléri, amit célként kit?zött maga elé, már elégedetté tette.
Egy fiatalember t?nt fel, t?le a harmadik ülésen. Kissé már kihízott szürke öltönyben — nem volt kövér, de ez talán még az érettségis öltönye — feszengett a székén, kezében egy szál vörös szegf?vel. A virág úgy lehet, már megszenvedte az utat, mert kókadtan hajtotta le er?sen kinyílt virágát.
Mérges lett magára. Még virágot sem hozott. Ez már régi hibája, hogy a részletekre nem mindig figyelt. Sajnálta. Szép lett volna, hogy mosolyogva megáll el?tte és átnyújtja kedvesen. Biztosan hálás mosoly lett volna a válasz. Most már mindegy.
Otthon a neten átnézte a busz megállóit. Még kett? van és odaérnek. Húsz perc lehet még hátra. Próbált megnyugodni, úgy-ahogy sikerült is. Most már nincs visszaút, történjen, aminek történnie kell.
Tíz perc volt hátra az érkezésig. Ahogy megbeszélték, hívta telefonon. A nevet? hang hallatán újra azt érezte, hogy nem kell félnie. — Sietek, oda akarok érni, mire beér a busz — hallotta. Most már végigbeszélték az út hátralév? részét. Mir?l is? Mindenr?l. Hallotta a hangban az izgatottságot és valami olyat, hogy ? is várja a találkozást. A faluba kanyarodva mondta, hogy hol is tartanak, és mit is lát. Aztán azt hallotta: — Látom a buszt, siessetek, nézz balra, ott vagyok a járdán. Mindjárt mellém értek.
Nem volt nehéz meglátni. Az üres utcán csak ? sietett a járdán. Sietett? Lebegett a föld felett, táncolt, nevetett, integetett.
? is nevetett és hangosan szólt a telefonba: — Szeretlek.
A buszvezet? nevetve nézett rá és a nemzetközi jelzéssel mutatta a kezével, hogy sok sikert.
Végigfutott rajta, hogy mit fog szólni ?, ha meglátja? Vajon „?t” várja-e, vagy csalódást lát az arcán. A pulzusa kétszáz körül dübörgött benne. Hangos csikorgással állt meg a busz. Els?nek szállt le. Arrább lépett a leszállók útjából, és ledobta az utazó táskát a földre.
Ebben a pillanatban fordult be ? a sarkon. Már futott. Nevetett. Amikor odaért, köszönni is elfelejtettek. A nyakába ugrott és csókolta, csókolta, csókolta. A könnyei az ? arcára folytak — az övével keveredtek.
Amikor a könnyes kék szemekbe nézett, megértette, hogy nem szabad félnie.
A szerelem öleli.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.04. @ 10:36 :: Tiszai P Imre
