Az „agytágítással” kibővített nap végén a hallgatóság lassan szedelőzködni kezdett.
— Ezek sem lesznek egyetemi professzorok — jegyezte meg epésen Krasznai. — Ötéves terv, öntudatos munkás, és még kitudja milyen marhaságokat mesélt itt össze-vissza ez az előadó. Még, hogy vállaljunk több gyereket? Mire? Egy szobában lakom másodmagammal, évek óta várunk lakásra, és erre vállaljunk még egy gyereket? Arról persze nem szólt egy szót sem, hogy a fizetésünket felemelik. Mert szinte éppen arra elég, hogy ne halljunk éhen. Azt már meg sem említeném neki, hogy nézze meg az áruválasztékot, és az árakat a boltokban. Jó, ha egyszer egy héten jut hús is az asztalra. Nem csak az ára miatt, hanem nem is lehet kapni. Nem mindenkinek van rokona vidéken, vagy „szocialista összekötetése”.
— Halkabban — figyelmeztette a társa, Józsa. — Még meghallja más is, és akkor megnézheted magadat.
— Le vannak sajnálva. Ha feljelent valaki, az egy aljas gazember. Nem kap érte kinevezést, vagy előléptetést. Én már csak tudom. A Komlós minden alkalommal ment jelentgetni, és hova jutott? Most Sztálinvárosban tologathatja a taligát.
— Ha nem maradsz csendben, akkor könnyen odakerülhetsz te is.
Már az utcára értek és csak nem akarta abbahagyni a „tirádákat” Krasznai.
— Gyere, menjünk be a sarkiba. Fizetek egy fröccsöt.
A kocsma tele volt, Józsa beállt a kígyózó sorba, hogy blokkot vegyen. Krasznai meg keresett egy szabad helyet.
— Egészségünkre — koccintotta poharát Józsa Krasznaiéval.
— Egészségedre. Ámbár lassan már azunk sem lesz, ha így folytatjuk tovább. Elmegy majd a munkaversenyre.
Még vagy három rundot ittak meg, aztán elindultak hazafelé. Józsa felszállt egy villamosra, Krasznai meg amúgy gyalogszerrel igyekezett hazafelé. Már lassan beért az utcába, ahol laktak, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki követi. Nem szaporázta meg a lépteit, sőt nem is nézett hátra. Mikor elérte a házukat, hirtelen benyitott a kapun, és közben egy gyors pillantást vetett hátrafelé, hogy megnézze magának azt, aki követte, de nem láthatta az arcát, mert azt a lóden felöltőjébe rejtette.
— A gyerek alszik már? — kérdezte, miután üdvözölte a feleségét.
— Most fektettem le. Már megint ittál! Ezek a szabad nép félórái gyanúsak nekem, hallod. Ahányszor ilyen előadás miatt később jössz haza, mindig borgőz áramlik a szádból. Minek mész a kocsmába, és főleg miért hazudozol, ha emiatt kimaradsz?
— Én nem hazudozok neked. Az előadás után a Józsa Pali meghívott egy pár fröccsre. Nem utasíthattam vissza. Különbben sem lehet kibírni ezt a fejtágítást lelazítás nélkül. Mesélnek mindenféle tervekről, meg arról, hogy a szocialista hazának új generációra van szüksége. Legyen több gyerek, hogy biztosítva legyen az utánpótlás. Engedelmet, de nekem ne szabja meg a párttitkár, meg a párt, hogy mennyi gyereket vállaljak. Pénzt nem adnak hozzá, ezt az egyet is alig győzzük, pedig megszakadunk mind a ketten.
— Százszor megmondtam már neked, a falnak is füle van, bárki feljelenthet, hogy bomlasztó elem vagy. Erre még rájön a kocsmázásod, mert szereted, ha nagy a hallgatóságod. Én meg egy jó darabig nem élvezhetem a társaságod. Amit meg elköltesz, katasztrófába visz minket. Gondolkozzál már, ha elvisznek és becsuknak, egy fizetésből hogyan nevelem tovább a lányunkat?
— A Pali is hasonlókat mondott a kocsmába menet. Ki akar feljelenteni? De bánom is én, jelentsen. Azt mondják, demokrácia van. Ha ezért elvisznek, hogy ki merem mondani, amit gondolok, akkor hol van a szólásszabadság és a demokrácia?
— Te teljesen el vagy tájolva. Nem látsz az orrodnál tovább? Te is oda akarsz jutni, ahova a Komlós?
— Ne perlekedjél már, na! Már semmit sem lehet ebben az országban? Ezt hívják népi demokráciának?
Másnap, amikor beérkezett a munkahelyire, mielőtt elment volna az öltözőbe átöltözni, a főnöke szólította.
— Krasznai, legyen kedves, jöjjön velem az irodába.
Mikor belépett, egy gyanús lódenkabátot fedezett fel a fogason. Tudta, hogy baj lesz.
Először a Gyorskocsi utcai fogdába vitték, majd utána egy másik börtönbe. Gyorsított eljárás keretében izgatásért, és a népi demokrácia megdöntésére szervezett csoportosulás vádjával hat év szabadságvesztésre ítélték.
Nehéz napok köszöntöttek Krasznainéra. Ugyan abban az iskolában vállalt takarítónői állást ahol a kislányunk tanult. A gyereket szinte naponta csúfolták és ki is közösítették az osztálytársai. A gyerek nem reagált társai durva vicceire. Szinte lepergett róla. Az osztály legjobb tanulói közt volt.
Krasznainé hetente vitte a tiszta ruhát a börtönbe a nagyon leromlott egészségű férjének. Egy beszélgetés során szóba hozta, hogy ha nem jártatta volna a száját feleslegesen, megkímélhette volna magát, és családját ettől a bajtól.
— Mi van Józsával? — kérdezett bele váratlanul felesége előadásába.
— Fogalmam nincs. Nem láttam hónapok óta. Nem lennék meglepődve, ha az ő keze is benne lenne, hogy ide kerültél.
— Miért mondasz ilyent? Tűzbe tenném érte a kezemet.
— Ami azt illeti, jól meg is égetted, de hagyjuk. Nem akarlak izgatni, hiszen megvan a magad baja.
— Mesélj már, ha egyszer belekezdtél! Mondd el bátran, mit tudsz!
— Manapság már senkiben sem lehet megbízni. Akiről azt gondolod, a barátod, holnap akár a gyilkosod, gyűlölt ellenséged is lehet. Józsa megkapta a lakáskiutalást, röviddel azután, hogy téged letartóztattak és elítéltek. Azóta nem tudok róla semmit és nem is láttam. Persze lehet, hogy alaptalanul gyanúsítom, de különös egybeesése ez a dolgoknak.
— Ha ő volt, akkor legalább nem ingyen csinálta, mint az a marha Komlós. Őt jutalmazták is érte. Majd számoljon el ott, és annak, aki ezért felelősségre fogja vonni.
— Arra sokáig várhatsz! Senki sem fogja felelősségre vonni, hiába hiszel az Ítélet napban.
— Hogy megy a tanulás Klárának? — váltott más témára. — Sokat szenvedhet miattam az iskolában. Gondolom, téged sem hagynak békiben. Nem tudsz egy másik helyre elmenni takarítónőnek?
— A gyerekkel nincs semmi baj. Kitűnő tanuló. Én meg nem megyek sehova, hiába vagyok én mindenkinek a kapcarongya, de legalább ott lehetek mellette. A napközis tanár, Zsolnay minden nap elteszi nekünk a maradék ennivalót. Nagy segítség ez, mert drága az élet. Legközelebb majd próbálok hozni neked valami élelmet, mert látom, nagyon rossz lehet itt a koszt. Csont és bőr vagy.
— Nem hiszem, hogy a foglárok megengedik. Talán, ha ünnepek lesznek, akkor.
Klára az iskolában zeneoktatásra kezdett járni. Zongorázni tanult. Az anyja el tudta intézni, hogy az iskola zongoráján gyakorolhasson. Ez csak olaj volt a tűzre, mert a diáktársai még jobban heccelték emiatt. Zenebohócnak csúfolták. Ám ő mintha nem is halotta volna. Egy alkalommal az egyik fiú meghúzta a haját. A reakció gyors és váratlan volt. Az elkövető egy hatalmas pofon, meg egy jól irányzott rúgás következtében terült el a földön. Mindenki, aki az esetet látta megdöbbent. Klára anyja is gyorsan előkerült. Egy tanár, aki éppen arra járt, bekísérte Klárát és a fiút az igazgatóhoz.
— Mi történt, Krasznai? — vonta felelősségre Klárát. — Lány létedre verekedsz a fiukkal? Nem szégyelled magad?
— Meghúzta a hajamat, én csak védekeztem.
— Akkor mi is történt? — fordult a sértett fiúhoz. — Meghúztad valóban a haját?
A fiú leszegett fejjel hallgatott.
— Felelj, ha kérdezlek!
— Csak incselkedni akartam. Nem értette a viccet.
— Legközelebb ne csinálj ilyeneket. Te pedig legközelebb, ha ilyen előfordulna ismét, ne reagálj ilyen durván. Menjetek vissza az osztályotokba.
Az esetről sokáig beszéltek tanárok, diákok egyaránt. Klárának megnőtt a respektje társaival szemben. Már nem csúfolódtak vele. Sőt, akadtak olyanok is, akik megpróbáltak barátkozni vele. Az nyolcadik osztály befejezése előtt, egy iskolai ünnepségen nagy sikerrel adott elő egy zongoradarabot. A nagy sikerhez hozzájött még egy váratlan meglepetés. Klára anyja beadta ugyan a jelentkezési lapot a gimnáziumi továbbtanulásra, de nem nagyon hitt abban, hogy az általános iskola támogatni fogja lánya továbbtanulását. Mivel férje politikai elítélt volt, és még mindig a büntetését töltötte, szinte biztos volt az elutasításban. Hála a szép szereplésnek, az igazgató személyes közbenjárására felvették az egyik zenei gimnáziumba.
— Igazgató úr, nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának.
— Nincs mit köszönnie, Krasznainé. A maga kislánya tehetséges, gimnáziumban a helye.
— Egy nagy kérésem lenne ezzel kapcsolatban. Nincsen otthon zongoránk. Ha meg tetszene engedni Klárának, hogy továbbra is bejöhessen gyakorolni, nagyon hálásak lennénk.
— Természetesen. Esténként amúgy is maga az utolsó, aki elhagyja az épületet. Bármikor, amikor éppen szabad az instrument, használhatja.
Telt, múlt az idő. Krasznai a hatvanas évek elején amnesztiával szabadult. Sokáig állt még rendőri megfigyelés alatt, ennek köszönhetően mindig problémái adódtak a munkahelyein. Vagy áthelyezték egy sokkal nehezebb, és alacsonyabban fizető beosztásba, vagy rövid időn belül felmondtak neki. Sokszor volt munka nélkül, noha azokban az időkben büntették, ha valaki nem dolgozott. Egyik rendőri ellenőrzése során nem engedték el azonnal a meghallgatása után az őrszobáról.
— Miért kell még maradnom? — kérdezte. — Van valami probléma?
— Csak várjon türelemmel! Hamarosan sorra fog kerülni.
Nyílt az iroda ajtaja, és egy tiszt intett neki, hogy kövesse.
— Üljön le — széles mozdulattal mutatott az íróasztal előtti székre.
Közben ő szintén helyet foglalt az íróasztal másik oldalán, amely, mint valami demarkációs vonal terült el kettőjük közt. Egy aktát kezdett el lapozgatni.
— Látom Krasznai, megint elbocsájtották. Kénytelen vagyok figyelmeztetni magát, hogy összeférhetetlensége miatt rúgták ki ismét. Ennek következményei lesznek!
Szólásra nyitotta volna a száját, de a tiszt egy kézmozdulattal leintette.
– Kap most tőlünk egy utolsó lehetőséget. Betesszük egy kiemelt gyárba szakmunkásnak. Semmi más dolga nem lesz, mint rendesen ellátni a munkakörét, mint esztergályos. Csupán szemét és fülét kell nyitva tartania közben. Ha valami „fontosat” hall, jelenti nekünk. Minden hónap első keddi napján, idejön „jelentéstételre”.
Azzal egy gépelt papírlapot tolt elé egy tollal.
— A lap alján kanyarintsa oda a nevét.
— Talán elolvashatnám előbb? Szeretem tudni, mit írok alá, nehogy a későbbiekben gond legyen ebből.
— Felesleges elolvasnia. Ez csak formaság. Viszont ha nem írja alá, akkor abból lesz baja a közeljövőben. Itt csak nekünk van jogunk kérdezni. — Itt írja alá — bökött a papírra a tiszt.
Kelletlen — mivel valóban nem volt mit tennie — odakanyarította a nevét.
Másnap jelentkezett a megadott gyárban, ahova azonnal fel is vették, mint esztergályos szakmunkást. Az első hónapokban nem történt vele semmi. A megbízói nem tettek neki szemrehányást, hogy nincs semmi jelentenivalója, csupán jelentéktelen pletykák. Azt a tanácsot kapta, hogy munka után menjen el munkatársaival sörözni. Kezdetét vette a kocsmázás, amit már jó ideje beszüntetett. Egyre többször tért haza késő este kapatósan.
— Mi történt veled? Azt gondolod az alkohol bármit is megold? Keresztbe akarod törni a gyereked karrierjét? Nem volt elég neked az a hat év, amit börtönben töltöttél?
— Hagyjál engemet békiben! Nem tehetek mást! Gondolod, hogy saját jószántamból megyek el hetente kocsmázni? Jobb helyre is tudnám vinni a pénzt, de nem tehetek mást.
Ezek után, töredelmesen bevallotta feleségének a történteket.
— Ebből nem tudsz kikecmeregni egyhamar. Holnap lemegyünk az orvoshoz, és kérünk tőle egy beutalót a kórházba.
— Kórházba? Nem vagyok beteg, szerencsére. Más nem is hiányozna most!
— Ne törődj ilyenekkel! El kell érjük, hogy pár hétre kórházba utaljanak. Másképpen nem tudsz kiszabadulni ebből az ördögi körből. Ha el tudom vele intéztetni, hogy beutaljanak az idegosztályra akkor le fognak szállni rólad.
— Be akarsz záratni a bolondok közé?
— Tudsz jobbat? Másképpen nem tudsz megszabadulni tőlük. Még örülhetünk, ha egyáltalán sikerül elintézni. Manapság nem olyan egyszerű bekerülni ebbe az intézménybe. Biztosan nem lesz olcsó, ám még mindig jobb, mint Márianosztra vagy a „Csillag” Szegeden.
— Mondd, hogy be tud utalni. Viszont: hogy fogom megúszni a gyógyszerezést? Mert egészen biztos belém akarnak diktálni rengeteget.
— Mindenre lesz gondom! Elintézzük!
A körzeti orvos régi ismerősük volt. Valamikor nőgyógyászként dolgozott, de „lefokozták” tiltott műtét miatt. Pár évet ő is rács mögött töltött, nagy nehezen visszaengedték praktizálni, mint sima üzemi orvost.
Másnap betelefonált Krasznai a munkahelyére, hogy nem érzi jól magát, és elmegy az orvoshoz.
— Szakikám, ne csinálja ezt velünk – siránkozott a főnöke. — Nem tudjuk sokáig nélkülözni. Az egész osztályon maga a legjobb esztergályos. Sürgős postamunkánk van. Igyekezzen mielőbb meggyógyulni. Remélem, csupán egy kis nátháról van szó, nem valami komolyabb baj.
Krasznai adta az ártatlan és tudatlan melóst.
— Főnök, fogalmam sincs, mi lehet a bajom. Fáj a fejem, szédülök, mindenféle képek kavarognak előttem.
— Ó, akkor az semmi komoly. Sima másnaposság. Akár le se menjen az orvoshoz. Tegnap a névnapi ünnepségen biztosan kicsit többet ivott a kelleténél. Másnaposság. Kiírom én, három nap fizetés nélküli szabira, a betegállományra még pénzt sem vonnak le.
— Főnök, én nem tudom. Lehetséges, hogy igaza van, azért a biztonság kedvéért benézek a dokihoz.
— Ahogy gondolja, Krasznai! Hívjon fel azért, mit mondott az orvos, mikortól lesz munkaképes újra.
Doktor Újhelyi fejére tolta a szemüvegét, és elgondolkozva figyelte Krasznainé előadását.
— Megpróbálok segíteni magukon, ámbár nem tudom, az a kolléga, akivel volt szerencsém megosztani a cellámat, képes lesz e azonnal ágyat biztosítani a férje számára. Diagnózisnak azt fogom beírni, hogy súlyos idegkimerültség, depresszió miatt küldöm szakrendelésre. Ha kis szerencséjük van, no meg az anyagiak is a rendelkezésükre állnak, valószínű, tud intézkedni. Az igazság az, a legjobb megoldásnak az ígérkezik, ha egy szanatóriumba tudná beutalni. Onnét időnként ki is jöhetnie hétvégén. Itt a neve és az elérhetősége a barátomnak. Felhívom majd telefonon, hogy mire odamennek, már tudjon magukról.
— Köszönjük, doktor úr!
— Nekem ne köszönjenek semmit, asszonyom. Remélem, eredménnyel járnak majd.
Az üzemorvos barátja a Hárshegyi Klinikán egyszerű osztályos orvosként tevékenykedett. Először megpróbált elzárkózni a kérés elől, amikor Ujhelyi beszélt vele telefonon.
— Lacikám, nem tudom ki ez a jó ismerősöd. Tudhatnád, hogy már voltak nehézségeim ilyen kérések miatt. Nem egy egyszerű eset.
— Próbálj meg valamit csinálni, nagyon fontos lenne. Belekerült a kutyaszorítóba, és gyereke van. Gondolom tisztában vagy azzal, ha nem kap segítséget, előbb-utóbb vagy nálatok a zárt-osztályon, vagy a „süllyesztőben” fog kikötni. Kár lenne érte, de főleg a gyerekéért, aki zongoraművésznek készül.
Ha nehezen is, végül mégis beadta derekát az orvoskolléga. Krasznaiékat már várta, mikor felkeresték.
— Halottam barátomtól, hogy miről lenne szó. Telefonálok most az egyik ismerősnek, aki főorvos az István kórház Idegosztályán. Talán sikerül elintéznem vele, hogy egy „altató kúrára” bevegyék. Ennek időtartama lehet három hét is, alkalom adtán kinyújtható többre is. Utána kap majd egy „igazolást”, hogy szellemileg korlátozott. Ez a legtöbb, amivel segítségükre tudok lenni.
Lebonyolított pár telefont.
— A kolléga azt mondta, hogy két hét múlva keressék fel az István kórházba. Csak akkor tud ágyat biztosítani a férje számára. Holnap azért menjenek oda hozzá, a formaságok elintézése végett. Én megírom a beutalót, amivel jelentkezhetnek. Neki kell betegállományba vennie a férjét, melynek alapján táppénzre is jogosult lesz.
Távozáskor Krasznainé egy borítékot csúsztatott a kezébe. Az orvos szinte természetesnek vette, és begyűrte a zsebébe, ahol már több ilyen is lapult.
— Fel kellene hívnod a munkahelyemet — mondta Krasznai a nejének.
— Egyelőre ráérünk vele. Úgy is megtudják majd, ha megkapják a papírokat, hogy táppénzes állományba vettek. Lenne még valami, de ez inkább a kellemes dolgok közé tartozik. Klárának szombaton lesz a vizsgakoncertje a Zeneakadémián. Még ott tudsz lenni te is. Gondoltam veszünk neki együtt valamit, de ez a váratlan anyagi érvágás felemésztette minden tartalékunkat. Itthon ünneplünk majd, egy jó vacsora mellett.
— Ezt majd azért odaadjuk neki — húzta le az arany pecsétgyűrűjét Krasznai. — Nincs sajnos más értékem. Még az apámtól kaptam. Nem tudom, milyen kő van belefoglalva, de jól mutat majd az ő kezén is.
— Nem fogja elfogadni. Különbben sem hord semmit a kezén, mert akadályozná a zongorázásba. Azért add oda neki, biztosan meghatódik.
Lázasan készültek a nagy napra. Krasznainé előbb indult el a lányával, hogy segíthessen neki az átöltözésben.
— Nem tudlak megvárni, mert amíg te itt pepecselsz, lemegy a Nap. Mielőtt kijössz a lakásból, ne felejtsd eloltani a gázt a leves alatt. És rendesen zárjad be az ajtót is, nem úgy, ahogy szoktad. A koncerten találkozunk.
Krasznai komótosan készülődött. Megkötötte a nyakkendőjét, kifényesítette a cipőjét. Miután elkészült, egy utolsó szemlét tartott a lakásban, hogy mindenben eleget tett-e az óhajnak. A tükörben megszemlélte még magát, és miután mindent rendben talált, kilépett az ajtón. Rendesen kulcsra zárta az ajtót, ahogy felesége kérte, mert legtöbbször csak behúzta maga után, mikor munkába ment. Kilépett az utcára és fürkészve nézett körül. Gondolta, taxit fogad, és azzal megy el a koncertre, de nem látott a környéken, így inkább elindult gyalog, hogy időbe odaérhessen. Még ki sem ért az utcájukból, a forgalmas Körútra, amikor az úttest másik oldalán észrevette Józsát. Józsa is észrevehette, de nem sietett átmenni a másik oldalra. Ellenkezőleg! Gyorsan bement a trafikba, mint aki el akarja kerülni a kínos találkozást.
„Ebbe meg mi ütött? — tette fel a kérdést magának Krasznai. — Miért nem akar találkozni velem? Vagy meg vagyok bélyegezve, amiért ültem, most meg a bolondok házába menekülök, elkerülve az újabb tortúrákat… vagy? Lehet, hogy mégiscsak valami köze volt ahhoz a sok jóhoz, amiben eddig már részesültem. Megvárom már, és felteszek neki egy pár kérdést”.
Mikor látta, hogy jön kifelé, egy gyors elhatározással átvágott az úttesten. Már éppen át is ért volna, amikor egy taxi elgázolta.
Hirtelen nagy csődület támadt a baleset színhelyén. Valaki értesítette a mentőket és a rendőrséget. Józsa utat tört magának, hogy megnézhesse közelebbről is. Csak egy pillantást vetett a földön fekvő testre, aztán unott arccal, és egy nemtetszést kifejező fejcsóválással, keresztülfurakodott a csődületen. Meg sem várta, amíg a mentők kiérkeznek, hogy megtudhassa, életben van-e még.
Karsznainé egyre idegesebben toporgott az előcsarnokban. El nem tudta képzelni, hogy hol késik a férje. Meghalva az előadás kezdetét jelző csengőt besietett a nézőtérre. A taps után felcsendült Beethowen jól ismert zongoraszonátája. A férje halálhírét csak a koncert végin közölték vele és lányával. Volt az illetékesekben annyi emberség, hogy ne befolyásolják a lányát a fellépése előtt.
Sohasem tudták meg, hogy Józsának közvetve, vagy közvetlenül volt-e valami köze ahhoz, hogy férje így végezte.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.27. @ 17:00 :: Avi Ben Giora.
