Ave Maria
Feketeribizli szemeket érlel az éjjel.
Hunyorgó csillagok.
Valamelyikében én
– valaha sokak eszményképe –
hallgatok.
Szökőkútból kortyol a hajnal,
s köp a tájra enyhítő harmatot,
de addig e sötétben hol
lelek menedéket?
Az utca fényhiányain
hangok borzolnak redőket
padon alvó vágyakon.
Vannak, akik már nem látnak,
és nem is hallanak.
Ironikus lúggal marom le magamról
a verejtékszagú koszlott szárnyakat.
Csigolyáimból dalok rajzanak.
Már fel sem kelek.
Itt a holnap ugyanaz, akár a tegnap.
A ma szimpla másolat.
Vakolatszirmokról porózusan illannak
a kitakart részletek.
Tucatnyi én-szelet.
Az erekből elfogyott, minden vértest
vörös pipacsmezőbe menekült.
Halni bennem egy sem képes.
– Letisztult résben
könnyeket hurcol helyükön
a szomorú kék-szemű. –
Levegőben lóg a szívem.
Vajon hová vész büszkeségem,
és a szeretet,
ha szenvtelen rád rakódnak
mind porló álmaim,
ha kitakart testem benned elégett,
s a füst is elszáll a forgószélben,
odafentről meg már mindegy
kik jártak itt…?
Legutóbbi módosítás: 2012.09.24. @ 08:56 :: Bakkné Szentesi Csilla