Nem vagyok és nem leszek teremtő,
bölcsek köve sem fényezi bensőm,
most valami szépet adnék mégis,
hadd táguljon a ránk szabott ég is.
Költők sora dalolt Mindenséget,
mesebelit, idillikus szépet,
tőlem ne várj egy újabb világot,
a régit hordom, azt kell tovább álmodd.
Hol csillagoknak sziporkázó karca
felettünk az estet kitakarja,
ki ablakából ennyit csen magának,
kincseiből szeletnyit imádhat.
Míg köd sejteti, hol a határ vége,
nem láttatja, milyen az ég kékje,
fényes nappal utcák színes arcát,
mikor idő nem vívja a harcát.
Ám ‘hogy oszlik, derűt hoz a bércre,
Nap sugarat hurkol laza fércbe,
ruhát szab-varr báli belépőnek,
bíborfényt az alkonyterítőnek.
Reggel párját kibontja pirulva,
földre hull a selyem holdfényszoknya,
pőreségét oly büszkén viseli,
bármely’ nimfa megirigyelheti.
Nincs szebb mint az alkony tünde fénye,
holdsugárnak játszi könnyedsége,
Napnak földet csókoló sugára,
a világ, mi így marad utána.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.17. @ 09:16 :: Bakkné Szentesi Csilla
