Az utolsó vacsora
A bolondok hónapja igencsak jól indult nagytiszteletű J. Antal, református lelkész és módos gazda számára, mert a Püspök-Ladányba korábban terelt állatait, az ottani vásáron, sikerült arannyá és bankóvá tenni.
Megelégedetten pöfékelt tajtékpipájából. Mosolygott. Nagy harcsabajuszát szertatásszerűen pedergette, pedig úgy állt az, mint a parancsolat. A tiszteletes ugyan ötvennegyedik életévét betöltötte már, de senki emberfia nem mondta volna többnek kora negyvenesnél.
A harangozó a küszöbön aludt a napi fáradtságtól és a liternyi bortól, amit az áldomáson sikerült beszopogatnia. A kocsis pedig a nemrég leszerszámozott lovakat csutakolta. Mindannyian a vacsoracsengettyűre vártak, hiszen már a vacsora-csillag is felkúszott a tavaszi, még korán sötétedő égre.
Rozália, a megözvegyült pap egyetlen leánya főzött a konyhában, ami a paplak hátsó traktusában eregette nyitott ablakán kifelé az ínycsiklandó illatokat.
– Csirkepaprikás lesz, állapította meg magában Mihály, a kocsis, és korgó gyomorral beleszimatolt, kézmosás közben, az istálló felé érkező illatokba. Kék vászonkötényébe törölte kérges tenyerét. A káplán úr is jól ismerte a Rozália főztjét, hiszen a koszt a komenciójához tartozott. Már előre fente a fogát az étekre, amit bő tejfellel szeretett fogyasztani. Végre felhangzott a hívogató hang a konyhából, amire mindannyian – a harangozó kivételével, akit a mennydörgés sem ébresztett volna fel édesded álmából -, arrafelé vették az irányt.
A tiszteletes, a káplán és Rozália a konyhában ült asztalhoz. – Uram, te megnyitod kezedet és eledelt adsz minden teremtésednek a te jó voltodból. Amit nekünk adtál, Atyánk, engedd, hogy éljünk azzal mértékletesen, jóságodért háládatosan. Hogy így, mind testünknek, mind lelkünknek javára szolgáljon. Ámen – hangzott a pap szájából az ünnepi, asztali áldás.
A kocsis a tornácon evett, közben jól mulatott a harangozó cifra horkolásán, amikor arra lett figyelmes, valaki türelmetlenül veri a kaput. A tiszteletes sem tudta még elmondani az „Aki ételt, italt adott…” étkezés utáni áldást, midőn szörnyű, dulakodással vegyes zajokra, káromkodásokra lett figyelmes.
– Már nyolc is elmúlott, – állapította meg vastag láncon függő, arany zsebórájára pillantva, ami száznyolcvan pengőforintot kóstált, – kit hozott a gondviselés ilyen késő órán a hajlékomba?! Ekkora patvarral?- Ahogy ezt végiggondolta, meglátta, a kocsist és a legszebb álmából felkeltett harangozót tuszkolja három betyáros öltözékű alak a hivatali helyisége felé, ahova a zajra átsietett, és ahol az íróasztala, szekretere állott. Észlelte, a betolakodók fegyverrel, késekkel kényszerítik embereit a paplak belsejébe. Habozás nélkül nyúlt a szekreter mellett, a falon függő fegyverek egyikéért. Gyakorlott vadász volt, a fegyverei mindig kifogástalanul működtek, most is – apró vadra – meg voltak töltve. Alig célzott, és a betolakodókra sütötte a kétcsövűt. Az azonban mindkétszer csütörtököt mondott. Nem úgy a betyároké: J. Antal tiszteletes gyors egymásutánban három vágott pisztolygolyót kapott a testébe.
A lövedékek nagy roncsolást végeztek, de a pap nem halt meg azonnal. Látta, Sz. J. káplánt megkötözik, arcára ruhát vetnek, a harangozót és a kocsist az egyik rabló sakkban tartja, a másik kettő szedi össze az értékeket; fegyvereket, degesz tárcáját, értékes gyűrűit, aranypénzeit. A zsebórára is sor kerül, ami piroslik a vérétől.
Reszket Antal tiszteletes lelke, leányát nehogy bántsák ezek a gyilkosok, de azoknak, hála az égnek, nincs dolguk a pitvarban. Antal előtt lepereg az élete: szorgos, hittel teli életútja. A Debreceni Református Kollégiumban és a papneveldében töltött évei, legációi, felszentelése, szeretett felesége gyermekágyi halála, áldozatos évei a község, a gyülekezet javára. Eszébe jutnak adományai, egyéb jótéteményei, alapítványai.
– Mégis milyen méltatlan sorsra jutottam. Istenem, hol hibáztam el? — tolul hangtalan ajkára szó, kavar vihart a lelkében a gondolat. – Mi a bűnöm, uram, hogy ily keményen teszed rám büntetőn a kezed? Mindig a Te dolgodban jártam. Vagyonom egyházad épülésére gyarapítottam. Saját pénzemen szenteltem harangot a házadban, kisdedóvót alapítottam az oskola mellé. Nagyobb dicsőségedre orgonát rendeltem templomodba. Tehettem, mert megáldottad igyekezetemet.
Valahonnan, a lelke mélyén megszólal egy hang: „Jézus rászólt tanítványára elfogatásakor:
– Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el.” (Mt 26:52 k );
„6 Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert. (Ter 9: 6 p)”.
Látja Antal pap a gyertyalángok veszett táncát, aztán sötét lesz. Azt hiszi meghalt, pedig csak a rablógyilkosok oltják el a gyertyákat, és nagy csörtetéssel távoznak a paplakból. A szekérrel kint hagyott, negyedik társuk ideges fütyörészéssel várja már őket. Aztán a szekér elvágtat.
Nagytiszteletű J. Antal, református, falusi lelkész üvegesedő szeme, szinte látomásként, két pajeszes, kaftános zsidót lát gyertyával közeledni. Az egyik tisztára olyan, mint amilyennek Illés prófétát képzelte maga elé kisgyerek korában. A másik… a másik olyan, mint a megkínzott Krisztus arca… – Uram, – leheli hangtalanul a haldokló – fogadj magadhoz!
A család az alábbi gyászjelentést teszi közzé Debrecenben:
„Megdöbbent szívvel jelentjük néh. n. t. Jakab Antal úrnak, a Tetétleni ref. gyülekezet Lelkipásztorának, kedvelt rokonunknak, annyi jók barátjának, a vallás, népnevelés’ ügye’ gyámolának, áldozatokkal emelőjének, élte erőteljes, csak 55 évre terjedhetett korában, rablói megtámadás következtében folyó év April 1-je estéjén véletlen (1) történt gyászos kimúltát, kinek folyó hó 4-én délelőtti 10 órakor a Tetétleni ref. egyházban tartandó végtisztességtételére minden rokonokat, barátokat, hivataltársakat, ismertősöket tisztelettel meghívunk.
Debreczen April 3-án 1857.
J. (2) József és nejemagunk,
s a boldogult egyetlen leánya, Rozália nevében”
(1) a szedés a szerző kiemelése
(2) a vezetéknév nem Jakab
Koldus és bitó
Madár, az éjfekete mén nagyot nézett a Debrecen alatti legelőt övező ligeterdő friss füvét legelve, amin még ott csillogott a hajnali harmat, amikor szeretett gazdájára nyitotta irigylésre méltón, nagy pillákkal kertezett, hűséges szemét. – Hiszen sok maskarában, alakban láttam már Mihályt, de fél lábbal bicegve még sose. Hány helyről megszöktünk már együtt: Mezőkeresztesről, Nagykállóról, a derecskei járásbíróság tömlöcéből, Szolnokról, és csak a jó ’Abrakadó’ tudja, hányszor túljártunk a pandúrok eszén.
A mén nem tehetett róla, kitört belőle a jó kedvű, nyerítő nevetés. Nem is csoda, Víg Miska ruházata most merőben eltért a megszokottól: a fején nem a darutollas, fekete pörgekalap büszkélkedett, hanem a napóleoni háborúból itt maradt huszárcsákó, felső testén kurta, viseltes, kéksujtásos posztómente feszült. A viseletet kékszínű, bő gatya és saru egészítette ki. A nyakában szeredás lógott – és elmaradt a jellegzetes, fekete selyem nyakravaló -, kezében fütykös ficánkolt. A bal lábszára, térdben meghajlítva, fel volt szíjazva a combjához úgy, hogy nyomoréknak lássák. Bal szeme fehér kendővel lekötve, mintha félvak lenne. Éppen tanulta Miska a járást a falábbal, midőn a lova kinevette.
– Te csak ne nyihogj, Madár! Örülök, ha az Epreskert melletti, négyes bitóig elbicegek, mire ide érnek a szekerek az elítéltekkel, a hóhérokkal, a bizottsággal, aminek a tagjait a város nemes szenátusa respektábilis uraiból válogatták, nagyságos Csorba János polgármester javaslatára. Ma vasárnap van. Hallom is a Nagyteplom harangját. Nyugatról fúj a szél. Vajh, hányan jönnek a templom helyett akasztást bámulni. Remélem, sokan, hogy feltűnés nélkül elvegyülhessek köztük – morgott magában a betyár, amihez Madár akként bólogatott, mintha a gondolatatit is értené.
– Te itt vársz meg engem! Eszedbe ne jusson az erdő közelében futtatott, városi ménes kancáit meglátogatni! Azokat a lovakat betyárnak is beillő csikósok és hajdúk őrzik. Soha nem sikerült nekem sem a ménesből pár szép állatot kikanyarítani – fejezte be a ló gazdája a fennhangon való beszédet, ami most, közismert szótlanságát ismerve, ugyancsak híg lére sikeredett. Miska búcsút intett Madárnak, és kibicegett, botjára támaszkodva a Debrecent Pérccsel összekötő földútra. A ló most különösen gondterheltnek, mondhatni, szomorúnak látta gazdáját. Lószívébe valami ismeretlen félelem költözött.
Az Úr ezernyolcszáz ötvenhetedik esztendejében Debrecen nemes városának már nem volt állandó hóhéra, csak pallosjoga alapján időszakosan, máshonnan szerződtetett legényekkel végeztette ezt a közutálatnak örvendő, de nagy szakértelmet igénylő „munkát”, amit jól meg is kellett fizetnie. Így aztán a Hóhérközben(3) egykor állt Hóhérház talán már feledésbe is merült Debrecen polgárai körében. A cívisváros, lám, ebben is különbözött a korabeli nagyvárosoktól. Megengedte a hóhérnak és segédjeinek, hogy a polgárok között lakjanak. Minthogy a halálos ítéletek meglehetősen ritkák voltak, megszűnt az állandó hóhéri státusz. A dohos, nedves pincecellák elvégezték a hóhérok dolgát az akár pár hónapra bezárt, kurtavasban, kenyéren és vízen tartott bűnelkövetőkön. A paplanos-ház bontott tégláiból felhúzott börtön, ami a régi városháza szerves részét képezte, és legelőbb épült „újjá”, nagyjából egyidős volt a krisztusi korhoz közelítő Miskával, minthogy őkelme ezernyolcszázhuszonötben látta meg a napvilágot Sárrétudvariban. Szóval a börtön a Czegléd (4) és a Sas utcának mutogatta vasrácsos, lőrésszerű ablakait.
A balkányi illetőségű Lengyel Samut és Kis Víg Miskának vélt társát az előbbi lakóhelyéhez közelebbi Vámospércsen fogták el egy csárdában (5), a rablógyilkosság hónapjának tizenkettedik napján, ami a véletlenek összejátszása folytán szintén vasárnapra esett.
A még újjá nem alakult, de a feloszlatás után is működő, a város által delegált, császári és királyi megyetörvényszék májusban, a végtárgyaláson kötél általi halálra ítélte a tetétleni rablógyilkosságban főszerepet játszó két haramiát, és az ítélet végrehajtását a következő hónap huszonnyolcadik napjára tűzte ki. Az állítólagos bandavezér a főtárgyaláson nem ismerte fel a zokogva jajongó anyját, tagadta, hogy Udvariban született volna, ocsmány szavakkal szidalmazta szülejét. Közben megvasalt baljával szapora idegességgel simogatta kis, szőke bajszát.
A megsebesült és meglehetősen rossz bőrben lévő akasztófavirágokat – vasban -, feltuszkolták a lovas szekérre. Velük három hajdú utazott együtt. A Hóhérok külön szekeret kaptak. A tekintetes bizottság a város díszfogatával poroszkált a Várad utcai kapu (6) irányába, ahol az inzsellérek irányítása alatt már folyt javában a vasút építése, de máshol még megvolt a város védárka, líciumtövissel és más sövényképző bokortól kisérve.
A mesterhóhér útközben azt latolgatta, a város megfizeti-e rendesen a szállást adó fogadós jelenlétében kialkudott költségtérítést, a maga és emberei fizetségét (a fogadós ugyanis előre kérte a költségeket):
Az első nap délelőttjére egy „itze szilvórium” és kenyér, kilencvenhat krajcár értékben;
Déli ebédre három tál étel, gyümölcs, kávé három forintért;
Ebéd után fél font fehér „tzukor”, húsz krajcárért;
A második nap „dél előtt” egy „meszej pájinka” és kenyér hatvan krajcárért; Második napi ebéd és utána, mint az első napi;
Harmadik nap délelőtt, utolsó tételként, megint egy „meszej pájinka”, kenyérrel;
Szállásdíjak: három hóhér számára egy szoba három napra kettő forint és tíz krajcár; három ágy, napi öt krajcárral, három napra negyvenöt krajcár; gyertya napi tizenöt krajcárral, három napra, szintén negyvenöt krajcár.
Mindehhez jön hozzá az utaztatás költsége és a két lator lefejezési díja. Az mindösszesen harmincegy pengőforint és ötvenhat krajcárt tesz ki.
Lengyel Samu és Víg István már semmibe sem tudott igazán belegondolni. A szívük teljesen megkérgesedett. A kivégzésük előtti estére felajánlott papi vigaszt is elutasították. A börtönben sokat kínlódtak sérüléseikkel. István azon kesergett, nehogy a családját bántsák. Azért tagadta meg szülőanyját is, miközben befelé vérzett a szíve. Ikertestvére, Mihály nehogy eljöjjön kiszabadítására a Debrecentől Keletre, két fertályórányi járóföldre eső akasztó halomhoz. Őt is felakasztanák. Mindig felnézett Miskára. Ő engedelmes volt, Miska meg engedetlen, csavaros észjárású ember. Nem nyugodott bele a sorsába. Azon mindenáron változtatni akart. Mindig, minden kutyaszorítóból kiszabadult. Sokkal tevékenyebb és életrevalóbb volt nála.
A tekintetes bizottság vezetője, Portörő uram gondolatban már a jelentését írta az akasztásról, és a zsebében érezte a jelentésért járó tiszteletdíjat.
A kíváncsiskodókkal felszaporodott menet közben elérte azt a helyet, ahol le kellett kanyarodni a Mikepércsre vezető útról balra, hogy megközelítsék a már idelátszó akasztóhalmot (7), melynek bitófái fenyegetően emelkedtek ki a halom legtetejéből. A város felé néző ágról egy holló szállt el nagy károgással a ligeterdők felé. Tudta, nem akad megint „tennivalója”, hamar leszedik, és eltemetik az akasztottakat.
A hóhérok felhurcolták a halomra az eszközeiket és a köteleket. Ezeket nekik kellett biztosítani, és amelyeket napszálltakor el is vitték magukkal. A csigák a kötelek rendben várták „vendégeiket”. A mester megnézte még a hágcsókat, biztonságosak-e, amelyeken fellépdelve a fejek mozgatásával igyekezett — minden anatómiai tudását bevetve —, az elítéltek nyakcsigolyáját eltörni, miközben a segédek alulról, csiga segítségével, húzták a szerencsétlenek összekötözött lábait lefelé. Ez volt a kivégzés ilyetén módjának a hivatalos regulája.
Az összeverődött érdeklődők között volt, aki imádkozott, aki felsikoltott a reccsenő hangok hallatán. Akadt, aki elfordult, nem tudott odanézni. A különös, félszemű és lábú koldus sírt. Tehette, rá nem figyelt senki. Sok ilyen bénát lehetett országszerte látni ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc után. Sírása olyan volt, mint amikor egy folyó áttöri a gátat, ömlött, csak ömlött hangtalanul, mintha soha nem szakadna vége. Szerencséjére az udvari rokonságból nem volt ott senki. De ha lett volna is, senki nem ismerte volna fel megváltoztatott külsejében. Az erős testalkatú férfi meggörnyedt. Úgy érezte, a mellkasából, torkából rögvest kiszakad valami. Nem volt ugyan vallásos, mégis úgy érzete, testvére halála az égre kiált. Neki kellene a helyében lenni. Mintha az öccse fátyolos tekintete, a halála előtt összekapcsolódott volna az övével. Mintha azt mondta volna, még jóváteheted elrontott életed bűneit. Úgy érzete, mindezt a családja, az ősei üzenik, és az utána következők követelik tőle. A Samu szeméből vád és közöny sugárzott felé. Megremegett. Alvezére felismerte?!
Megigazította a kendőt a szemén, hogy letörölhesse a látását elhomályosító sós áradatot, és eltakarja az arcát Lengyel Samu átható tekintete elől. Lehet azonban, mindezt csak képzelte.
A bizottság jó húsz perc leforgása után hivatalosan megerősítette a hóhér kijelentését, miszerint az elítéltek kiszenvedtek.
A „közönség” és a hivatalosság szedelődzködött. A koldus azonban maradt. Akadt, aki néhány krajcárt dobott oda neki. Lehajolt a földre a guruló pénzdarabokért, és az emberi könyörületesség úgy csapta arcon, mint egy szeges korbács. Nem az arca, a lelke sajgott. Valami fogadalomféle körvonalazódott benne: máshol, más életet, egy jobbat, egy tisztességesebbet kellene élni… de, hol… nem Magyarországon, az biztos.
(3) ma a Szappanos utcán baptista imaház áll a Hóhérköz helyén
(4) jelenleg Kossuth utca
(5) feltehetőleg a Halápi csárdáról van szó
(6) a mai Nagyállomással szemben
(7) a jelenlegi Monostorpályi és Leiningen út közötti területen
Utazás, új világ
Miskának temérdek átgondolni valója akadt, midőn zsidó házalónak öltözve, igazgatta suhogó kaftánját, imasálját, fekete, nagykarimájú kalapját, a kalap alól hosszan kilógó pajeszokat és a vállán átvetett szíjú tálcát, amin az „árukészletet” felhalmozta: leledzett ott cérna, tű, bicska, beretva, tűzkő, színes szalag garmadában, de a fő áru mégis a masina (8) volt.
A fél Alföldön keresik, és noha már „felakasztották” Debrecenben, a csendőrségi körözvényeken még ott díszlik a neve, meg a személyleírása Szolnokon, Váradon, Keresztesen, Derecskén. A hírek még lassan járnak!
– Szegény István öcsém! Az ő szőke bajusza is ott szerepel a körözvényekben. Ez lett a veszte, valamint az, hogy lengyel Samu után küldtem, némi holmiért. Ott ette volna meg a ragya azt a rongyos kétszáz forintnyi, rablott jószágot! Vitte volna bár Samu Balkányba, Isten hírével! Nem, nekem az is kellett. Erre ment rá az öcsém, aki mindenben ártatlan volt. Szegény Susanna anyám, ő sínylődött a legtöbbet miattam. István apám megátkozott. Ez is fáj, de a legjobban az bánt, amit a jövőben még ki kell miattam állni a családnak Udvariban. Nem volna csoda, ha az atyafiság megtagadna, és elköltözne a csendőrség állandó zaklatásai elől messzi földre. Persze: nem keresték sem a foglárok, sem a tekintetes bíróság az öcsém hátán a szilva kinézetű anyajegyet a bal lapockája alatt! Örültek, hogy megvan a gyilkos Miska, aki annyiszor bolonddá tette őket. Valakit akasztani kellett, pedig csak önvédelemből lőttünk… mindez már mindegy.
*
Furcsa jelenség volt a zsidó házaló után baktató, fekete mén. Ilyen szép állattal nem rendelkeztek általában a gyalogos handlék. Erre is gondolt Miska: – Mi legyen ezután Madárral?! Eladni? Azt nem. Lőjem le? Még tán’ ez lenne a legjobb, magammal együtt. Vigyem magammal? Az feltűnő és bajos dolog. Egy darabig velem jön. A többit meglátjuk útközben. Most, legelőbb Kaba alá kell eljutnom, minden áron. Ott van elásva „Kis Víg Miska aranya”, amiről annyi találgatás járja. Mint ahogy már annyian kiadták magukat Kis Víg Miskának. Ki viccből, ki komolyan és az ártalmamra. Hát, szó, ami szó, az évek alatt szép summává kerekedett a szerzemény, aranyban és bankóban. Ezzel fogok valahol a nagyvilágban új, „becsületes” életet kezdeni, megpróbálva jóvátenni vétkeimet itt a Földön. Hogy odafönn mi lesz, az nem érdekel. Néhány „komát” megfizettem, döntenék le párszor a debreceni bitó két ágát, amelyikre az öcsémet és Samut akasztották. Megteszik, ráviszi őket a betyárbecsület. Hadd lássa a tekintetes megyebíróság, Kis Víg Miska nem akárki volt!
Az egykori, kabai csárda, amelynek még az emlékét is elmosta mostanra a jótékony idő, kocsi-beállójának északi sarkában, éjnek évadján egy sötét árnyék ásott. Mellette ló körvonalai látszottak, amelyek még az éjszakánál is sötétebbek voltak. Csodák csodájára a csárda szelindek nagyságú házőrzői némák maradtak. Sőt! Az egyik még kaparással segíteni is akart Miskának. Emez szelíd erőszakkal taszította el a termetes komondort.
– Menj innen, Bundás! – szólt rá fojtott hangon az ásó ember, amikor az ásója elérte a jókora bőriszákot, amiben a pénz el volt rejtve.
Most a jól ismert betyáröltözék volt Miskán, ami veszélyes ugyan, de az általános, csikós viseletre ez hajazott a leginkább. Meg hát ebben érezte Miska igazán elemében magát. Még a gondolatai is gyorsabban jártak.
Döntött. Délnek veszi az irányt a Madár hátán, mintha el akarna szegődni. El kell érni valahogy a Szegedre vivő Halas-Mélykút postautat. A veszélyesebb helyeken csak éjszakánként lovagol majd. A nappalokat a rétség kunyhóiban, szárnyékjeiben tölti. Étket mindig adnak a vizek, a rétek a bujdosónak. Annyit azért változtatott a külsején, hogy leberetválta kis, barna bajuszát, a pörge kalap helyett kucsmát húzott a fejére. A pusztai népek nem szoktak kérdezősködni a szegény legények viselt dolgai felől. – A csárdákat mindenképpen kerülni fogom, határozta el magát. – Szegedébe kell mennem, ahol úti levelet szerezhetek magamnak. Ezek után debreczeni illetőségű tőzsér leszek, és a szerint is lészen a gúnyám. A nagy ég a megmondhatója, melyik réven keveredek majd át a Buda-Eszék útra, amelyiken egykor a törökök özönlöttek Északnak. Eszékről már delizsánsszal (9) utazok Fiume felé.
*
A Fiumara folyócska eliszaposodott, elmocsarasodott, kis öble nem tette lehetővé abban az időben nagyobb, tengerjáró vitorlások kikötését. Ezért azok a nyílt tengeren, mintegy fél – másfél tengeri mérföldnyire (10) horgonyoztak le a parttól és csónakokkal, alacsony merülésű kishajókkal bonyolították az akkor még csekély mértékű személy- és áruforgalmat. Ekkor a város osztrák-horvát fennhatóság alá tartozott éppen. Most a történészek által, második magyar korszaknak nevezett éra vége után járunk, ami 1848-ig tartott, az un. II. interregnumban. A vesztegzárat még III. Károly kiépíttette 1720 körül, de a szabad kikötő ügyében jóval történetünk utáni időkben sem hajtottak végre jelentős előrelépést. Ekkorra kötelezővé vált a hajóokmány és a császári lobogó használata a monarchia hosszújáratú vitorlásainál. Tengerészeti iskolák alapítódtak, megjelent a magyar ajkú lakosság, de igen csekély számban.
A jó négyszáz-négyszázötven kilométeres utat Eszékről, Károlyvároson keresztül – úti okmányai szerint -, Debreczeni Kiss Mihály uram a kátyús, döcögős utakon több mint két hét alatt tudhatta maga mögött. Számára egyedül a mocsár volt ismerős, de az is félig sósnak bizonyult. Elvétve hallott magyar szót. Érthető, mennyire megörült az egyik csapszékben, ami legfeljebb szagában hasonlított a meghitt, magyar csárdákhoz, amikor két úrféle magyar nyelven beszélt valami vitorlásról, ami nemsoká indul Fiuméből Amerikába. Az egyik úrnál orvosi táska bizonyította, orvosként szolgál az illető vitorláson. Az újdonsült debreceni tőzsér vette a bátorságot, és illedelmesen megszólította a Smokva rakiját (fügepálinka) kóstolgató, vidáman beszélgető urakat:
– Szíves engedelmükkel meghallottam, hallgatódzás nélkül, miről beszélnek. Kiss Mihály volnék Debreczen városából, és igen erősen készülődök Amerikába – nyújtotta barátságosan a jobbját az orvosféle felé.
– Dr. Komáromi Schmidt Tamás vagyok, az úr pedig nemes Szegedi Edömér, aki az osztrák Lloyd tengerhajózási részvénytársaság megbízottja, magyar kivándorlási ügyekben. Jöjjön, Kiss uram, telepedjen közénk!
Az urak kölcsönösen lekezeltek, és Mihály az asztalukhoz ült. A postakocsin szaporán folyó beszélgetésből, amiben nem igen vehetett részt ismert szófukarsága, de a maga által helyesen észlelt, a nagyvilágban való járatlansága miatt sem, rémlett neki holmi vigécekről szóló intelem, akik meglehetősen kihasználják a hozzá hasonló kivándorlók szorult helyzetét. – Résen kell hát lennem – gondolta magában, amikor örömet színlelve szorosabban átölelte méretes, utazásra készült bőrtáskáját.
– Inna velünk a találkozás és a közös úti cél örömére, Kiss Mihály uram?
– Mit fogyasztanak az urak, ha meg nem sértem kelmeteket? — szimatolt az urakat körüllengő, ismeretlen, édeskés illatba gyanakvón Miska. Ezt észrevehette az ügynök, mert rögvest válaszolt:
– Mi fügepálinkát iszunk, de akad itt Sljivovica is, ami édes testvére a magyar szilvóriumnak – nem is várt tovább, hanem rendelt:
– Ein halbes Liter Sljivovica, bitte!
– „Sligovica, sligovica”, visszhangzott a Miska fejében a szó,de hiszen ilyet már otthon is ittam -, majd hangosan folytatta:
– A’ biz’ nagyon fájintos tud lenni, ha értő kezek készítik! Köszönettel megkóstolom.
Az urak jót mosolyogtak az alföldi ember beszédmódján. Az osztrák tulajdonú kocsmában étkezni is lehetett mindenféle halételeket, zöldség-köretekkel. Miska megéhezett ugyan a találkozás örömére ivott áldomás hatására, de az ismeretlen ételek illata nem hasonlított a réti csíkból főzött, magyaros paprikásra. Meg is kérdezte:
– Akad-é itt egy messziről gyütt ember ínyére való étek?
Az orvos tudta, mi kell a magyarnak. Rendelt:
– Bitte, eine große Portion Ćevapčić! Tudja meg, Kiss Mihály uram, ez sertés és marhahús, darálva, krumplival. Jó nagy adagban kértem – tette még hozzá a magyarázathoz.
Az új ismerősök eszegettek, Miska falt. Megint eszébe jutott az édesanyja. Könnyek gyűltek a szemében. Az asztaltársak rá is kérdezetek, csípős-e az étel. A „diplomatikus” tőzsér rájuk hagyta a dolgot. Mi volt ez az otthoni paprikásokhoz, halászléhez képest?
Az étkezés végén, mielőtt asztalt bontottak volna, Miska kijelentette:
– Nagyon megtisztelnének az urak, ha én lehetnék a vendéglátójuk! – az új ismerősök nem tiltakoztak, meglehetősen jó hangulatban hagyták ott az osztrák, kikötői kocsmát.
*
A HUNNUS áru- és személyszállító vitorlás egy párás októberi reggelen szedte fel a horgonyt, ahogy a tengerről felszálltak a párák, és kisütött az adriai Nap. Miska a hajókorlátnak dőlve kémlelte a párába vesző messzeséget. A zsebében egy apró bőrzacskót szorongatott. A bitó alatt neki vetett öt krajcár lapult abban, és egy tincs a Madár sörényéből, akit a szegedi, örmény pénzváltónál kellett hagynia bankói aranyra váltása és a hamis úti okmányok fejében. Az öreget Vártábéd Bazuk apónak hívták, és „tisztes” foglalkozása mellett orgazdának is mondták a mindenhol fellelhető, rossz nyelvek. Miska szerint ezek nem tévedtek sokat, mert a jóságos apó szolgálataiért semmiképpen sem fogadott el pénzt, csakis a mént, felszerszámozva. Mit lehetett tenni? Miska odaadta hű társát, akinek a szeméből látni lehetett, tudja, soha nem fogja többé a hátán hordani kedves gazdáját. Hihetetlen, de a ló sírt. Megígérte az öreg, jól fog bánni a ménnel a leánya, Nazeli. Később ezt a bőrzacskót Miska élete végéig a nyakában hordta aranyláncon. Örököseit kérte, temessék vele ezt az ereklyét, ami oly’ igen megváltoztatta az életét. No, de ne szaladjunk ennyire előre!
A hányattatott hajóút több mint egy hónapig tartott a Delaware folyam öbléig, ami a hajóorvos szerinti, olyan tíz tengeri mérföld szélességével hívogatóan fogadta a tenger vándorait. Még több mint száz mérföldet kellett felfelé hajózniuk a folyón, aminek a legkisebb szélessége is elérte majdnem az egy tengeri mérföldet. A parton jó ötven méteres világító tornyok, jelző harangok, hullámtörők, egyéb irányító fények igazították el a hajók kormányosait. Szélcsend esetére gőzös vontatók siettek a vitorlások segítségére. A magukkal vitt cukrot, fát és állatbőröket Port Richmondnál (11) rakodták ki, ahol cserébe gabonát, kicsit feljebb pedig a kőolajat fejtették az óriás hombárokba, tartályokba. Itt nem volt olyan szigorú az utasok osztályozása, mint New Yorkban a bevándorlóké. A főleg holland és svéd betelepülők még nem mutatkoztak szőrös szívűnek, mint az Ellis Island hivatalnokai, New Yorknál, a későbbi időkben. Egyébként is, Miska jómódú kereskedőként érkezett, nem szegény menekültként, szerencsepróbálóként.
*
(9) masina: gyufa
(10) delizsánsz: zárt, rugózott postakocsi
(11) Port Richmond: ma Philadelphia belvárosa
Bevándorló milliomos
Schmidt doktortól sok mindent megtanult Miska a tengerhajózás vitorlázó „szakán”. A doktor ugyanis közönséges matrózként szolgált a hajón, és csak mellékesen orvosolt betegségeket. Ez volt a viteldíja, lévén, ő is kivándorlóként jutott a HUNNUS fedélzetére. Miska viszont nyolcvan Koronát fizetett a hajótársaságnak. Ahogy most erre visszagondolt, elmosolyodott: – Belevaló ember ez a doktor! Milyen kár, nem a környéken telepedett le. Most lenne egy ismerősöm. Az orvosdoktor ugyanis New Orleansba, a magyar alapítású kórházba igyekezett (1829, Dr. Luzenberg Károly).
Elcsámborgott gondolatait visszaterelte a szomorú valóságra: nem érti a nyelvet, nem tud mit kezdeni tetemes vagyonával. – Valami ismeretséget, segítséget kell kerítenem, különben nem boldogulok ebben az ismeretlen, új világban – mormogta maga elé.
Hősünk nem is sejtette, milyen közel a segítség. Ahogy az egyik rakparton sétált, magyar szót hallott. Nem akart hinni a fülének.
– Amice, ez itt tényleg a lehetőségek földje. Lássa, én két New York-i újság munkatársa vagyok! Az egyik német, a másik angol nyelvű – mondta a fiatalabb kinézetű úr a nála jócskán idősebbnek
– Nos, kolléga úr, én itt, a „testvéri szeretet” városában, két újság főszerkesztője vagyok ezernyolcszáz negyvenegy óta – válaszolt a másik, nem kis büszkeséggel.
– Aztán mi járatban, kelmed, öcsémuram itt Philadelphiában?
– Nem véletlenül kerestem meg urambátyámat, Ludvig úr. A segítségét kérném.
– Állok rendelkezésére, Számwald uram, amennyiben csekély erőmből futja – szerénykedett a másik, köcsögkalapos úr.
– Igaz, csak tavaly érkeztem New Yorkba, de mondhatom, meglehetősen kiismertem magam. Hamarosan nagy idők jönnek! Itt van példának okáért a vasútépítés, ami Philadelphiának, a rengeteg invesztícióba került csatornái miatt, nem olyan elsőrangú érdeke, mint New Yorknak. Egy kicsit korteskedni szükségeltetik a vasút mellet. A nagy hajótársaságok tőkéje egy részét át kellene csábítani a sínen történő szállításba, mert a több lábon állás nekik is érdekük. A New York-iak ezt már belátták.
– Nos, Gyula öcsém, kelmednek igencsak meggyőzőek az érvei. Mindazonáltal igen óvatosan szabad csak a bogarat beültetni az itteniek fülébe, mert egyelőre erősebb lobbi a hajózás. Én is felfogtam, a vasút legyőzi majd a belföldi, vízi fuvarozást. Áttevődik a hangsúly a társaságoknál a hosszújáratú tengeri szállításokra. Meg aztán, mondjuk ki, az újságjaim a piacról élnek, aminek semmiképpen sem veszíthetem el a rokonszenvét! Ha belemegyek a rizikóba, azt csak biztosítékok és tetemes anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalhatom.
Idáig jutottak az érdemes urak, amikor Miska, meghallgatván, miként bonyolódik egy alku, tiszteletteljes meghajlással, kalap levételével megszólította őket
– Tekintetes uraim! Megbocsássanak, hogy beszélgetésüket megszakítom, de nagyon megörvendtem a magyar szónak, és bevallom, némi eligazításra szorulok, ami a pénzem befektetési lehetőségeit illeti! Bocsánat, még be sem mutatkoztam, Debreczeni Kiss Víg Mihály, egykori tőzsér lennék, szolgálatjukra. A legszívesebben megvenném a környék összes lovát!
Mindkét úr – ahogy túl volt az első meglepetésen -, a hasát fogta nevettében, és rendre bemutatkozott:
– Stahel Számwald Gyula, egykori Pest-Buda-i könyvkiadó és újságíró vagyok. Nem tudom, mond-e kelmednek valamit ez a név?! Petőfi Sándor írt az emlékkönyvembe.
Biz’, a név önmagában semmit sem mondott, de a költő nevének említése hatalmas indulatokat kavart az egykori betyár szívében. Csakhogy kezet nem csókolt Stahelnek, ami nála büszke, kunfajta magyarnál nagyon nagy szónak számított. Még fel sem ocsúdott a nagy megtiszteltetésből, amikor elhangzott a másik úrféle neve is:
– Én pedig Ludvig Sámuel vagyok, Szegedről. Látja, kend mindketten alföldiek lennénk! Mikor érkezett Philadelphiába, rendben vannak a papírjai?
– Isten éltesse a tekintetes urakat! Csak október vége óta vagyok itt. Egy Schmidt nevű orvosdoktor segítségével elmentünk a bevándorlási hatósághoz, ahol megkaptam a letelepedési engedélyt minden huzavona nélkül, némi fizetség fejében. Ímhol az irataim – azzal Miska átadta azokat az idősebb úrnak, aki széthajtotta az árkus papírt, és mosolyogva felolvasta:
– Mister Michael Kishveeg, kereskedő és lószakértő – majd hozzáfűzte: – A nemjóját, hiszen, kend kell éppen minékünk!
Miska egy kicsit meglepődött a saját nevétől, s már éppen a nyelvén volt: – A tekintetes úr ösmerte-é Szegeden Vártábéd Bazuk örmény pénzváltót? – amikor újdonsült ismerősei, még mindig derülve, magukkal invitálták őt Ludvig tekintetes úr közelben, a Deleware folyó partján álló házához.
*
Mr. Michael Kishveeg, a junior a múlton elmélázva ült a philadelphiai Negyedik és Ötödik, illetve az Arch, Market Street által körülhatárolt temető északi részén található sírkő előtt, egy padon. A szüleire gondolt: szenior Michael Kishveegre, a hányattatott sorsú milliomosra, aki hajdanán, a múlt század közepe után megfogadta a magyar újságírók tanácsát, és telkeket vásárolt a Deleware és az egyik mellékfolyója partján, amelyik Philadelphiában torkollik az óceánba ömlő folyamba. Aztán a neves ismerősök segítségével vett fel jelzáloghiteleket a Bank of Philadelphia-tól, hogy még több telket tudjon megkaparintani. A telkeken karámokat, istállókat építtetett, és egész méneseket vásárolt fel, még az indiánoktól is, noha az a szóbeszéd járta, fehérek nem boldogulnak a rézbőrűek lovaival. Nos, a „fehérek” nem, de a magyar, alföldi csikósból lett betyár igen. Némely indiánok látni vélték, amint Mr. Kishveeg, akit a Lovak Urának neveztek a saját nyelvükön, csak megszagoltat valamit az inge alatt őrzött bőrzacskóból, és a legvadabb musztáng is kezes báránnyá változik a kezében. Az ő méneséből kerültek ki a legmegbízhatóbb futárlovak a polgárháborúban, akik talán még a magyar vezényszavakat is érthették, mert a jenkik üzenetei magyar nyelven íródtak, hiszen a déliek, de az északiak többsége sem ismerte ezt a nyelvet. Ismerte viszont a negyvennyolcas honvédtisztekből, magas rangú parancsnokokká avanzsált ezredesek, tábornokok és kisebb beosztású magyarok. Az altábornagyságig vitte például az egyik, egykori újságíró: Számwald Gyula.
Hatalmas profittal adtak túl a folyóparti telkeken, amikor az előző század végén, és a mostani, huszadik elején olyan rohamos fejlődésnek indult az Államokban a vasutak építése, át egészen a nyugti partig. – Már a főbb szárnyak villamosításában is remek üzleteket kötöttünk, és kötünk a részvénypiacon mind a mai napig – állapította meg elégedetten a leszármazott.
A korban jócskán benne járó „junior” ellágyult szívvel gondolt svéd édesanyjára, Ingrid Johanssonra, aki evangélikus volt, és a pennsylvaniai Negyedik utcán álló Old First Reformed United Church of Christ-ben fogadtak örök hűséget egymásnak, aki megtanította az apját az angol beszédre. Ez a templom egyébként mintegy két háztömbnyire áll a temető déli kerítésétől, amelyik mellé eltemették ezerhétszáz kilencvenben Benjamin Franklint, a polihisztort, Deborah nevű feleségével együtt. – El is megyek a sírjukhoz – mondta Michael önmagában.
Vallási problémák soha nem voltak, sem a családban, sem az országban. Jó példa erre, hogy az evangélikus- katolikus- és reformátustemető másik kerítésétől pár lépésre, ott áll – szintén a Negyedik Streeten – a Congregation Mikveh Israel, ami egy réges-régi zsinagóga. Ez abszolút összhangban van ugyanezen sírkert Ötödik Streetre néző fala előtt álló Religious Liberty Philadelphia emlékmű feliratával, ami Amerika népei számára hirdeti emberemlékezet óta a vallásszabadságot. – A vén kontinensen még mindig erős, sőt elhatalmasodik a vallási megkülönböztetés. Talán háború is lesz megint. Nem volt nekik elég az első. Amiket most hallani Németországból..!? – mondta félhangosan a hatodik ikszen is túl járó „junior”. Az öregedő, de koránál jóval fiatalabbnak tűnő úr a Franklin sír felé vette az irányt. – Apám végrendeletének van egy pontja, amit még nem teljesítettünk a testvéreimmel. Hamarosan meg is beszélem velük – mormogta maga elé, a sétabotját derekán összefogott keze között tartó, emlékeibe mélyedt öregúr.
Szégyenkezett, s ahogy a temető kapuján kilépett – miután tiszteletét tette Amerika egykori nagyembere, polihisztora előtt -, az Arch Street túloldalán az USA pénzverdéje nézett vele farkasszemet, ahol az apja elbeszélése szerint korábban az osztrák-amerikai, hajózási társaság székháza állt.
Észre sem vette, ráesteledett, és az őszi színekre festett, szállongó, falevelek fehéredő, szőke haját cirógatják. Michael az anyjára hasonlított magas termetével, de kék szeme az apjáé volt.
Az örökség
A Province Islanden, a Deleware folyó partjának déli csücskén, ebben az évben igen langyos volt a mediterránba hajló ősz novemberének negyedik csütörtöke.
– Az államokban szétszórtan élő Kishveeg „Family”, mind az öt gyereke: Michael, Steven, Lars, Benny és Ingrid ilyenkor családosan összegyűlt a régi gazdasági funkcióját kegyeletire cserélt Kishveeg Ranch-en. Az évente ismétlődő hálaadást az idén az tette különös aktualitássá, hogy az eszem-iszom mellett apjuk száztízedik születésnapját is ünnepelték, ami októberben volt ugyan, de mindig összekötötték azt a hálaadás amerikai ceremóniájával, amelyen Michael most bejelentést tesz az évforduló kapcsán.
Ingrid és Michael, a legfiatalabb és legidősebb testvér, korábban érkezett családjával egyetemben a farmra, hogy az intézővel, Mr. Pineberggel egyetemben előkészítsék a többiek számára is oly kedves találkozót.
A nagy ebédlőben a szinte plafonig érő, barokk szekrényű állóóra irigyen sandított a vele szemben lévő falon ketyegő, kakukkos órára:
– Na, persze! Ilyenkor a te koloncaidat felhúzza Mr. Pineberg slampos felesége, hogy huhukkolj zeneértő fülembe. Én meg itt állok évtizedek óta, a több dallamú gongsorommal, amikkel negyedet, felet és egész órát is tudok ütni. Te meg csak óránként dugod ki azt a kis vacak csőrödet koszos házikódból.
A kis, magyar falióra nem vette lelkére a kényes, fényes, míves állóóra sértéseit, sétálója szapora lengetésével rálegyintett féltékeny kollégájára, és megszólalt:
– Most nem érek rá, mert kilencet kell kakukkolnom reggelre, de azután megkapod a magadét! – azzal a kis madár kibújt a kinyíló, kétszárnyú ajtón, és jókedvűen énekelni kezdett.
Ezekre a rövid időkre a kis szerkezet mindig felidézte idősebb Kishveeg Miskában az üde, magyar, tavaszi, ártéri erdők soha el nem felejtett hangulatát, ameddig még élt, és éppen itt járt. Dolga végeztével becsukta az óra az ajtaját, és az önhitt „toronyórának” visszavágott:
– Jobb, ha jóba foglalod magad! A múltkor hallottam egy póktól, aki a sétálómon szokott hintázni, nem mer rád telepedni, mert már szinte szétevett a szú. Nézz csak rám! Na, jó, egy kicsit megfeketedtek háztetőmön a zsindelyek, lassabban dugom ki a fejem az ajtón, mint ötven évvel ezelőtt, de minden porcikám ép. A hangom változatlanul fényes. Míg a te zenéid igencsak megfakultak. Némelyik gong-rudadat el sem éri már a kalapács.
Meglehet, az órák így perlekedtek volna tovább is, de ekkor nyílt az ajtó, és Ingrid lépett be, akit Michael követett, mire az órák elhallgattak.
– Ingrid, húgom, mi lesz a menü?
– Tudod, a szokásos: előételnek inlagd sill (pácolt hering), amit anyánk mindig vörös áfonyával tálalt, utána lebbencsleves, füstölt, magyaros kolbásszal, ezt követően az elmaradhatatlan pulyka, sütemények, kávé, fagylalt, több ízben.
– Ez már döfi! Akárcsak szegény szüleim idejében. Mikorra érkeznek a többiek?
– Ne aggódj, mindenki itt lesz időben!
*
Túl voltak az ünnepi vacsorán. Megkérték a gyerekeket angolul, amikor a kis óra kilencet kakukkolt estére, egy csöppet hagyják magukra őket, csupán egy fél órára, mert most a nagypapára emlékeznek, amit majd közösen is folytatnak magyar nyelven.
A durván ácsolt, északi fenyőből készült ebédlőasztal tiszta lapjára minden testvér kirakta maga elé a saját krajcárját. Így öt apró pénzérme feküdt az asztalon. Benny, az evangélikus lelkész hangosan, magyarul előimádkozott. A többiek utána mondták a szöveget. Imádkoztak szüleik lelki üdvéért, az elhunyt telepesekért, ahogy ez hálaadáskor szokásos. Michael, a rangidős elsőszülött emelkedett szólásra.
– Emlékezzetek, testvéreim, apánk végrendeletére, amiben meghagyta nekünk, gondozzuk jószolgálati alapítványait, támogassuk a rezervátumokba kényszerített indiánokat, ne felejtsük el, adjuk tovább anyánk és apánk nyelvét fiainknak, lányainknak. Tenyésszünk, nemesítsünk lovakat, és őrizzük meg örök időkre köztük azt a vérvonalat, amit a múlt század nyolcvanas éveiben hozatott Európából, talán egyenesen Magyarországról. Tegnap Ingriddel meggyőződtünk róla, a négy éves, Madár nevű, fekete mén kitűnő kondícióban van. Megvan, és csillog-villog a hajdanival mindenben megegyező nyereg, kantár, kengyel, pisztoly. Leporoltuk azokat a ruhadarabokat, amelyek olyan kedvesek voltak apánknak. Nézzetek csak oda, a kandalló feletti képre! Ezekről a relikviákról van szó.
Mindenki a kandalló fölötti, természetes nagyságú festményre nézett. Ingrid sírt, a férfiak gyanúsan sokáig krákogtak. Csend lopakodott a nagy ebédlőbe. A kis, kakukkos óra fontolóra vette, halkabban tikk-takkoljon-e. A beállt szomorú csendet Michael törte meg újra.
– Minden rendben van tehát. Szépen gyarapodik a vagyonunk, jótékonykodunk, juttatunk szüleink egyházainak is. Egyetlen dolog kerülte el csak a figyelmünket, az pedig az örökhagyás, az esetleges magyar leszármazottaknak, akiknek már talán nem égetné a tenyerét az egykori betyár pénze. Ehhez vizsgálat kell, amit Steven öcsémre bíznék, apánk „kedvencére”. Bocsánat, öcsém, mindannyian tudjuk és fájlaljuk ennek az okát! Ezt már veled megbeszéltem. Tudom, kitűnő munkát fogsz végezni, hiszen ügyvéd vagy. Végezetül ebbe az örökségbe a magam részéről tízezer dollárt ajánlok fel.
Minden testvér ugyanezt az összegű felajánlást tette. Úgy gondolták, kevéssel a nagy gazdasági világválság után jött el ennek a csekély gesztusnak az ideje. Egy meghagyása azonban mégsem úgy teljesült, ahogyan először kívánta Kis Víg Mihály: az öt krajcárt nem temették vele a bőrzacskóban, csak az egykori táltos-ivadék, Madár sörényszőrét. Ha Miska-betyár letekintett néha a mennyországból, ha egyáltalán meglelte annak kapujában Szent Pétert, bizonyára jobbnak találta a krajcárok sorsának ilyetén alakulását, amiket a Debrecen alatti bitó tövéről szedett fel, és amikért nagyon drága árat fizetett.
*
Gyönyörű tavasz köszöntött Kunfalura. L. Pál főjegyző nagyokat szippantott a májusi levegőből, miközben kegyesen visszaköszönt az őt megsüvegelő, dolgaik után siető embereknek. A hatvan felé járó úr éppen a hivatalába igyekezett, szájában jóféle szivar várt arra, hogy gazdája rágyújtson. Finom, nappabőr kesztyűjét és a sétabotját a baljába vette, hogy megpödörhesse kackiásan felfelé kunkorodó, festett bajuszát.
Piacnap volt, Buka Jani, a kisbíró éppen a községháza előtt ácsorgott.
– Jó reggelt kívánok, tekintetes uram – köszönt rá az elöljárójára, és begyakorolt mozdulattal vette ki a két dobverőt a vállán keresztben átvetett, dobtartó szíj varrott fülecskéiből, hogy a kiszolgált, lovassági pergődobon eljátssza az antret.
– Ereggy már, te pernahajder! Ne bolondozz mindig! Nem a cirkuszi porondon vagyunk. Voltál dobolni? Kidoboltad a legeltetési társaság ülésén hozott határozatokat, meg az aktuális hirdetményeket!
– Ki, tekintetes uram, jelentem alássan – azzal katonásan haptákba vágta magát. Jól tudta, L. úr a háborúban a m.k., első gyalogezredben szolgált főhadnagyként.
– Pihenj, lelépni! – jött a mosolygós szájból a stílusos válasz.
A nagy tekintélyű jegyző kedvelte Janit, ismerte a szüleit, akik dolgos, tisztességes magyar emberek voltak. A „gyerek” kitöltötte már a katonaidejét is, de még mindig dobol a leventék rezesbandájában a nagyobb ünnepségeken, felvonulásokon. Házasulandó is lenne már, de szoknyabolond, és annyi lánynak elcsavarta a fejét, hogy a lányos anyák még a zsalugátereket is lehúzzák az ablakokon, ráuszítják a kutyákat, ha közeledtének neszét veszik.
Mire ezt végiggondolta a tekintetes, be is nyitott a saját irodájába. A községházán folyt a mindennapi szorgoskodás. Börcsök Sándor, kiszolgált hajdú, afféle bizalmi mindenes vastag paksamétával a kezében lépett a főjegyző elé, illedelmes kopogtatás után.
– Jó reggelt kívánok, tekintetes főjegyző uram. Ezt a levelet valami futárféle hozta. Azt mondta, csak a főjegyző úr kezéhez továbbítható, szigorúan bizalmas küldeményről van szó.
– Adjon Isten, Sándor. Hogy szolgál, hogy szolgál? – kérdezte, majd meg sem várva a választ, amit egyébként is olyan sokszor hallott, folytatta: – Adja ide gyorsan! Hadd lám’, mi a fene lehet ez az „államtitok”. Elmehet, Sándor.
Az öreg kiballagott a szobából jellegzetes, kissé hajlott testtartással, ahogy a vékony, magas termetű emberek szoktak járni. Olyankor bezzeg peckesen kihúzta magát, amikor snájdig „tamburmajorként” a leventék rezesbandáját vezényelte. A lovon is úgy megült még, mint a cövek. – Haj, be régen volt, midőn lovászfiú voltam a Nemes családnál, a Bánhalmához közeli majorságban! Olyan fiatal voltam, mint ez a lovas küldönc, aki azt a fura, idegen nyelvű levelet hozta a főjegyző úrnak. Milyen szép volt a tizenhat éves Veronika kisasszony, akit lovagolni tanítottam! Megesett, hogy a Kettős Halomnál, a lombok takarásában, leszállottunk volt a lóról, és egyazon „nyeregben”folytattuk a lovaglást. Ilyenkor a kisasszony szemben ült velem, a krinolint pótló, keményített alsószoknya a nyakában, két remegő halmocskája a tenyeremben volt, és nagyon szerettük egymást. A ló alattunk háromnegyedre táncolt, mert így tanítottam…pam…pam…pam, egy…két…hár’, egy…két…hár’, egy…két…hár’.
A szomszéd szobában vadonatúj, Continentál típusú írógépen szorgosan kopogtató Irénke éppen felnézett, amikor az öreg elsasszézott az ajtaja előtt. Meg is állapította:
– Na, Sándor bátyám megint vezényel már a verebeknek.
Az egykori lovászfiú még mindig a múltba révedt: – Hajaj! Miatta maradtam agglegény. Veronika kisasszony szolgabírómé lett. Nem mondom, nem volt rossz életem. Elég sok lányt és asszonyt megtanítottam ágyban lovaglásra. De azok az idők már odébbat mentek! A kun buzogány sem a régi többé. No, de öregember nem vénember! – vigasztalta magát a hajdani hajdú.
*
Pál úr, a főjegyző meglehetős kíváncsisággal törte fel a már szokatlannak számító viaszpecsétet a nagyalakú borítékon. A pecséten egyébként a Magyar Nemzeti Bank egy filiáléjának lenyomatát látta. – Mi az ördög lehet ez? Ilyet még soha nem kaptam.- Izgatottan vágta fel a borítékot, amiben egy magyar nyelvű avizó (értesítés) és egy angol/német nyelvű átutalási formanyomtatvány volt, három példányban. Az okmány végigböngészése nem okozott problémát, hiszen családi gyökerei és a főreáliskola biztosította a megfelelő nyelvismerteket. Az állami számviteli államvizsga pedig a pénzügyi szakértelmet. Majd lesett a székről, amikor a kedvezményezett neve mellett meglelte az ötvenezer dolláros összeget (amount/Betrag). Hogyne, amikor ez az összeg a nem abszolút naprakész információja szerint megközelítette a háromszázezer pengőt. Pláne úgy, hogy az átutaló minden banki tranzakciós, átváltási költséget magára vállalt. Az kevésbé érdekelte, melyik volt a kibocsátó, közvetítő, kifizető bank. No, és a kedvezményezett: Mr. Víg Lajos, kunfalui lakos!!
– Víg Lajos, Víg Lajos…? …jaj, a sánta suszter, a Zádor utcáról, aki hadirokkant ellátmányban részesül. Igaz az a havi tizenhét pengő, a gyerektartással együtt, nem valami sok. Ezért aztán, ahogy tudom, a cipészkedés mellett cséplési idénymunkával is pótol, ahol petrencés (rudas) szokott lenni, de etetést is vállalt. Az előbbi nagyon nehéz még ép lábú embernek is, az utóbbi pedig nagyon veszélyes, ott a dob szájánál! Nem semmi ez az ember! Ahogy tudom, vitézségi érdemérmei is vannak.
Miután mindezt a falu második embere végiggondolta, utána nézett a feladónak és a jogcímnek.
– Mr. Steven Kishveeg és testvérei, Philadelphia, United Bank of Philadelphia… örökség…!?…; kutya legyek, ha értem – mormogta, majd kiszólt a folyosóra:
– Irénke, Sándor bátyjával kerestesse meg azonnal a kisbírót!
– Igenis, tekintetes úr. Megkeressük.
Börcsök Sándor kiáltotta Buka Jani nevét, de minthogy választ nem kapott, élve a gyanúperrel, a községháza udvarának a hátuljában álló tűzoltószertár és a gazdasági épületek felé indult. – A múltkor is, ez a „falubikája” Buka Jani a lajtos szerkocsi bakján feledkezett úgy bele Keserű Ilonkába, hogy az első kerekei elé, elgurulás ellen rakott ékeken, a nagy lendülettől, átdöccent a szerkocsi, és a szerelmeskedő párocska a községháza udvarán találta magát. – Most azonban a szertárban csend és nyugalom honolt. Az öreg a mének istállója felé vette az irányt, ami jó két éve már üresen áll, ugyanis a csődörök elmenetek Király Pistával, a fedező mesterrel a helybéli henteshez. Ezt azonban nagyon megbánták, mert virsli és kóser, füstölt kolbász lett belőlük Debrecenben. A bőrükből meg az óta már Víg Lajos talpalja bakancsokat.
Ahogy az öreg az istálló felé közeledett ismerős taktus ütötte meg a fülét: tam…tam-tam, egy…két…hár’, egy…két…hár’
– De hiszen ez dobszó, háromnegyedre, ahogy én lovagoltattam a kisasszonyt egykoron! Lám, a hangok az istálló páholyos (szénatartós) részéből jönnek. Már most édes mindegy, akármit is csinál ez a „gyerek”, jönnie kell a főjegyző úrhoz.
Azzal a magas ember hétrét görnyedve, mintha lopni menne, odaóvakodott az istálló tárva-nyitva hagyott, kétszárnyú ajtajához, ahol furcsa – mármint a dobszó keletkezése módját illetően meglepő – jelenet tárult eléje:
– Ha jól veszem ki, Török Borinak a „halmai” és feszes combja fehérlenek a félig letolt nadrágú Jani alól, miközben Bori igyekszik a nagy sietségben, a dob vállszíjában hagyott két dobverőt eltávolítani a bal kezével, mert azok nagyon szúrják a köldökét. A jobb kezével pedig a Jani harmadik „dobverőjét” igazítja a helyes irányba. A dob pedig ritmusra táncol, egyet dobbanva a Jani pőre farán, majd lejjebb szállva két gyorsabbat a Bori bal térdén.
Az öreg visszahőkölt, és várt, mert a taktus gyors mártogatóst vert. Midőn azonban a háromnegyedes angolkeringőre szelídült, és végül el is hallgatott, belépett az ajtónyílás világos négyszögébe, és némi torokköszörülés után meg is szólalt, amire Bori magára rántotta felhúzott pendelyét, Jani pedig zavarodottan gombolkozott:
– Fiam, hívat a tekintetes főjegyző úr. Igyekezzél, mert bizonyos, a haját tépi haragjában!
– majd már csak magának hozzáfűzte: – Igencsak ez volt az utolsó „hőstetted” szabad legényként, mert Török Bori anyja hamarost „béköti” a fejed. Velem is majdnem megtette.
Ebben prófétának bizonyult az öreg. Még a télen megvolt a Jani esküvője, ahol Börcsök Sándor volt a násznagy. Igaz, a pár első gyereke koraszülött lett, de igen egészséges, kisbírónak való fiúcska sivalkodott a keresztvíz alatt.
*
Víg Lajos, az alig negyvenes cipészmester éppen a majorbank előtt ült a háromlábú széken, és kenderfonalat szurkozott nagy buzgalommal, amikor a felesége a kiskertből bekiáltott hozzá a műhelybe:
– Hallod, hé, apjok, itt van a kisbíró, a községházához kell menned!
A mester kiköpte a szájából a tucatnyi faszeget, földhöz vágta a dikicset, csak úgy csattant. Nem igazán szeretett az elöljáróság elé menni. Kinyitotta a műhely ajtaját, és vastalpú protézisével átlépte a küszöböt.
– Aztán ki hívat, és mit akar tőlem?! – erre már Jani válaszolt a kiskapun kívülről.
– A főjegyző úr, de azt nem mondta, miért.
– Nafene! Mi dolga lehet velem L. Pál, tekintetes úrnak? – morogta, de készülődni kezdett. Levetette suszterkötényét, protézist cserélt a bal lábán, ne vassal, hanem cipősen kopogjon végig a községháza pádimentumán.
– Rakd fel, apjok a kitüntetéseidet is, hadd lássák, megharcoltál azért a nyomorult nyugdíjért!
– Persze. Meg a vőlegényi ruhámat, hadd röhögjön a falu, Víg Lajcsi meghibbant!
Szótlanul mentek, döcögtek egymás mellett. Jani tudta, a mesterből harapófogóval is nehéz kihúzni valamit. Ezért hallgatott. Víg Lajosnak pedig az elmúlt háborún járt az esze:
– Hát igen. Megvan Ferenc Jóskától a vitézségi kisbronzom, IV. Károlytól a nagyezüstöm és a sebesülési érdemérmem. Ezekkel már vitézzé avattak volna, ha elmegyek. De nem mentem, pedig a Bácskában huszonöt hold föld járt volna telekkel, gazdasági felszereléssel, mindennel. Nem akaródzott elhagyni a szülőföldet. No, meg a vitézséget csak a legöregebb fiúgyerek örökölhette volna. Mit hagyhatnék én, szegény ember a többire? Perpatvart a vagyonért?! Nem, azt már nem. Van, aki a családban bolondnak tart: -„ezért hősködtél, mentetted meg a parancsnokod életét? Ezért kergettétek végig Galícián a muszkát? Ugyanezért hagytad ott csonkolt lábszáraddal majdnem az életedet is? Mondd, mit éreztél a hullaházban, amikor felébredtél a dumdum golyó okozta sérülésből?” – kérdik tülem. Halálfélelmet, mimást?
Gondolatai témát váltottak: – Mindig bizonyítani akartam, de nem a szájammal. Elődeim, az öregek elmondása szerint azért költöztek el Udvariból, mert az egyik betyárősöm miatt előbb a pandúrok, később a csendőrség, a hatóságok állandóan zaklatták, figyelték őket, mikor ássák ki Kis Víg Miska aranyát valahonnan, egy csárda mellől. Azt akartam, mindenki becsülje a Víg nevet a faluban.
A féllábú ember nem sejthette, hamarosan felidézik neki a történések a községházán az egykori rokont.
Délután két óra felé járt az idő, amikor a sánta cipész bebicegett a tekintetes főjegyző úr irodájába.
– Na, jöjjön már közelebb, mester uram! Nem harapok én. Börcsök, toljon már egy széket Víg úr alá! Kend pedig elmehet.
– Inkább állnék, ha nem tartóztat a tekintetes főjegyző úr hosszabb ideig.
– Az Isten szerelmére, üljön már le, jóember, mert úgyis leül, ha meghallja mondandómat! – mutatta kellemesebb orcáját a főjegyző. Víg Lajos, hadirokkant szakaszvezető leült az egykori főhadnagy előtt.
A főjegyző fél fenékkel, hanyagul felült az íróasztala sarkára, közel vendégéhez, majd ilyen szavakkal mutatott az asztalán fekvő papírokra:
– Víg úr, maga ötvenezer dollárt örökölt, nettó, az amerikai rokonaitól. Tudja, maga, mekkora summa ez pengőben?
– Azt nem tudom, tekintetes jegyző úr, de azt bizonyosan mondhatom, nekem semmiféle rokonom sincs Amerikában. Tévedés lesz a dologban.
– Menjen már, ember! A Kishveegek ismerik magát, mert informálódtak a külügy- és a belügyminisztériumon keresztül. Ki hagyna magára ekkora összeget, háromszázezer pengőt, ha nem volna rokon? Már meg ne sértődjön, de bolondság ennyi pénzt visszautasítania! Ez után gondtalanul, úri módon élhetne az egész családja. Nézze csak! – tolta a papírt a főjegyző a cipész orra alá, miközben orrára csippentette cvikkerét -, csak be kell írnia nevét ebbe a rubrikába, és magáé az örökség!
Lajos mester tagadólag ingatta fejét.
– Nem nekem jár ez az örökség, mert nincs rokonom Amerikában. Ha lenne, már jelentkeztek volna korábban. Mondjuk, egy aggyonistenre, hogyvagyra. De nem jelentkeztek soha. Akár mit is mond a tekintetes főjegyző úr, nekem nem kell az a pénz már csak azért sem, mert mi úgysem tudnánk belőle úri módra élni. A mi életünk a mindennapi gürcölés, sebesülés vagy hősi halál a hazáért, és nem dínomdánom idegenek pénzén.
A főjegyző csodálkozással vegyes elképedéssel nézett emberére. – Ilyen makacs elszántsággal, egyszerű és tiszta emberi tartással még nem találkoztam. Más ember kapva kapna a rengeteg, égből pottyant pénzen – idegesen felugrott a székről, amit közben a suszter közelébe húzott, és az ablakhoz sietett. Az agyában kergetőztek az ötletek, hogyan beszélhetné rá a pénzre ezt a hajthatatlan embert. Ám hírtelen, valahol az agytekervényeiben körvonalazódni kezdett valami: – Ezt a pénzt nem hagyhatom veszni! Neki nem kell. Rokonai eddig sem, a jövőben sem igen fogják keresni. – Aztán a mesterhez fordult:
– Jól van, Víg Lajos úr. Ha magának nem kell a pénz, akkor visszairányítjuk azt a feladónak. Itt, most én – a kellő diszkréció miatt, amivel a banki pénzügyeket kezelni kell -, kézzel megírok egy lemondó nyilatkozatot, maga azt aláírja, és a pénz, ahogy jött, úgy visszamegy eredeti tulajdonosaihoz.
A főjegyző nem hívatta Irénkét, hogy gépbe kerüljön a nyilatkozat. E helyett elővette aranyhegyű töltőtollát, és szép, cikornyás betűkkel írni kezdett:
Lemondó nyilatkozat
Alulírott Víg Lajos, cipészmester, Kunfalu, Zádor utcai lakos ezennel az (ilyen és ilyen) számú átutalási csekken a nevemre érkezett 50 000, azaz Ötvenezer Dollárról, illetékesség hiányában egyszer s mindenkorra lemondok. A lemondást átgondoltam, és szabad akaratomból tettem
.Kelt: Kunfalu, 1936…
Tanú: L. Pál föjegyzö Kedvezményezett: Víg Lajos
Aláírás: ……………………………. ……………………….
*
Még a következő év őszén, az Úri utcán, Kunfaluban L. Pál, főjegyző sok szobás, szuterénes sarokház építésébe kezdett. A ház ma óvodaként hasznosul. A kunfavaiak úgy ítélik meg, az épület végeredményben nemes célt szolgál. A Víg család leszármazottjai azonban tudják, a maga korában modernnek számító építkezés semmiképpen sem kerülhetett háromszázezer pengőbe. Az L. nevű família viszont eltűnt a vidékről, meglehet, az országból is, de ez már egy másik történet lehetne.
Vége
Legutóbbi módosítás: 2012.09.11. @ 18:50 :: Csillag Endre
