Magam is meglepődtem mikor egy áprilisi estén a MÜPÁ-ban a harmadik emeleti karzaton az ülés alatt belerúgtam az aprócska, ezüstszínű dobozba. A koncert már befejeződött, a koncertlátogatók mind kifelé szállingóztak a nézőtérről.
Mikor lehajoltam, láttam, hogy egy több hónapja lejárt műsorfüzet alatt rejtőzött el a kis doboz, valamiért a takarítók sem vették észre. A dobozon a gyártás dátuma felirat alatt a számok teljesen elmaszatolódtak, mindössze annyi volt tisztán kivehető a fekete betűkből, MINŐSÉGÉT KORLÁTLAN IDEIG MEGŐRZI. A gyártás helye – akárhogy forgattam a kis dobozt – nem volt feltüntetve. Lévén azt gondoltam, a doboz teljesen üres, megráztam és váratlan válaszként szemrehányó óbégatás hallatszott ki belőle. Most láttam csak felcsillanni a metálfényű kék betűket a doboz oldalán. Magánymanó. Használat előtt felrázni nem ajánlott. Lejárt nyugdíjas- és diákbérlettel, széttépett koncertjegyekkel etetni tilos!
Igencsak elcsodálkoztam, majd kihajtottam a doboz tetejét, hogy szemügyre vegyem a Magánymanót, lévén, még sosem láttam ehhez fogható teremtményt.
Kék ruhácskát viselt, leginkább egy óvodáskorú gyermekre hasonlított, a nemét nem tudtam biztosan megállapítani, annak ellenére, hogy volt a hajában egy kék-sárga, megfakult műanyag margaréta, selymes haját bal oldalon azzal fogta össze. Nagyon emlékeztettek valakire vonásai, olyan ismerős volt arcocskája, mégsem ugrott be, hogy hol is láttam egykor, régen.
Menni kellett, a jegyszedő fiú – egész barátságos, helyes kölyök – kedvesen noszogatott, lassan bezár a ruhatár, ideje kisétálni a nézőtérről.
Felkaptam a dobozt Magánymanóstul és honom alá csaptam, vittem magammal. Ő nagy szemekkel meredt rám, pislogott néha egyet-kettőt. Meg se mukkant a ruhatárnál sem, mindössze a 2-es villamoson fintorgott egy kicsit, talán volt a közelben egy-két lejárt BKV bérlet és az ingerelte az orrocskáját.
Leszálltunk a Jászai Mari téren, gondoltam, sétáljunk egy kicsit. Fürgén kiugrott a dobozból és tenyerembe kéredzkedett. A dobozt letettem az egyik kuka mellé. A Magánymanó intett, hogy emeljem fel, majd a Margit-híd korlátjára kapaszkodott és azon egyensúlyozva sétált, néha ugra-bugrált aprócska lábaival. Vidáman nyújtózgatta tagjait és dudorászott, szemmel láthatóan jól érezte magát. Megtörve a csendet – jobb téma híján – mesélni kezdtem neki Rólad. Érdeklődve hallgatta, mennyire repestem legutóbb, mikor a tömegben tenyeredbe vetted kezem és Magad mögött tartottál vigyázva, nehogy elveszítsük egymást. Azt is elmeséltem, hogy mikor legutóbb itt aludtál, nem volt elég, hogy szokásos kisgombóc állapotba rendeződött a gyomrom, de még a szívem is úgy dobogott, hogy képtelen voltam aludni. A keskeny kis ágyon összeért egy csíkon bőrünk, nem is bírtam sokáig, levackoltam magam a szőnyegre, párnástól, paplanostól, plüsskacsástól és három méterről figyeltem, hogyan szuszogsz, annál talán csak szívem kalimpálása volt hangosabb.
A Magánymanócska megállt a híd közepénél, leült a híd korlátjára és harangozni kezdett lábacskáival. Nézett rám, szomorú szemekkel. Egy pillanatra elhallgattam, azt gondoltam, talán jobb lenne nem is folytatni ezt a történetet, mert mi lesz, ha megríkatom szegényt. Olyan régóta volt ebbe a dobozba bezárva, talán valami szórakoztatóbbat is csinálhatnánk. De a kis szája meg mosolygott.
Tovább meséltem Rólad, azt az estét, mikor másodszor is nálam aludtál. Ekkor már bátrabb voltam. Hozzásimultam összekuporodott testedhez és a lábfejedhez ért zoknis lábam. Vagy nem is volt rajtam zokni? Nem emlékszem biztosan. Aztán hanyatt feküdtél – szerencsére nem horkoltál – és így nézhettem arcodat, ahogy békésen szundikálsz.
A manócska szeméből néhány könnycsepp csurrant ki, majd felpattant a korlátra és ott ugrabugrált és piruettezett. Kicsit izgultam, mi lesz, ha elveszíti az egyensúlyát és belepottyan a Dunába? Mégis, volt valami mókás, ahogy aprócska kis tagjaival össze-vissza kalimpált, mozgatta orrocskáját és fülecskéjét, idétlen grimaszokat vágva.
Miután úgy látta, felvidított, csacsogni kezdett. (Talán a figyelmem akarta elterelni a tornagyakorlatokkal?)
Arról az Idős Hölgyről mesélt, aki utoljára látta őt, akinél hosszabb ideig vendégeskedett, mielőtt elveszett.
Még előző évben jöttek el a lányával a Budapest Fesztiválzenekar egyik koncertjére – aminek a címe Titokkoncert volt. Akkor látták egymást utoljára.
Az ilyen Titokkoncertek azért izgalmasak, mert a közönség csak a koncert alatt tudja meg, hogy mit fog hallani, a karmesteren és a zenekar tagjain kívül mindenkinek meglepetés, milyen zene fog megszólalni a hangversenyteremben.
Az Idős Hölgy özvegy volt és utált egyedül koncertekre járni. A Lánya nem lelkesedett a komoly zenéért, de hogy a „Mama” kedvében járjon, ezért egy évben pár alkalommal ott üldögélt mellette ezeken az estéken és a „Mama” azzal kárpótolta őt, hogy utána beültek minden alkalommal valahová vacsorázni. A Magánymanót az Idős Hölgy mindig magával vitte a koncertekre.
A Titokkoncert utáni estén nagyon kellett sietniük, mert a Lánya udvarlója már kint várta őket az épület előtt egy nagy, sötét és drága autóban. Így történhetett, hogy ebben a nagy sietségben a Magánymanó ott maradt a kis dobozával együtt a karzaton. Az nem derült ki, hogy mikor szegődött az Idős Hölgy mellé. Az sem, hogy tulajdonképpen hol és mikor gyártották le a Magánymanócskát. Erről nem árult el semmilyen információt, pedig nagyon figyeltem, ittam magamba minden szavát.
Ahogy így elnéztem a kis lény arcocskáját, csak egyvalamiben voltam biztos. Örült, hogy kiszabadítottam.
Kicsit fáztam már ott a hídon, ezért megkérdeztem tőle, mit szólna, ha betenném a hátizsákomba. Nagyon vigyorgott, így a kis bőrtáska első zsebébe tettem. Innen ki is látott, kényelmesen el is fért, és ha felnyúlt rövid, vékony kis karjával a hajamat is elérte és meg tudta rángatni, ha fontos mondanivalója támadt. Betértünk egy éjjel-nappaliba és vettem neki piros színű gumicukrot – kiderült, ez a kedvenc csemegéje és ritka szerencsés alkat, mert a Magánymanónak nem fájdul meg a pocakja, akármennyi málnás Haribót eszik, velem ellentétben.
Azt is elmeséltem neki, hogy hamarosan Veled találkozom, mert megbeszéltük, hogy összefutunk koncert után csinálni valamit együtt.
A Magánymanó csak lelkesen bólogatott, igen-igen, szívesen velem tart, ez szuper program lesz, ő is meg akar ismerni Téged.
Szóval, meg akartam Neked mutatni, hiszen tudtam, ott vársz majd a Moszkva téren. (amit ma már megmagyarázhatatlan okokból Széll Kálmán térnek hívnak)
Ott álltál, ahol szoktál.Ahogy finoman lengedezett egy kis szellő, felém hajtotta a jelet, ott vagy valahol a közelben, az az ismerős finom, édes-kesernyés illat volt Rajtad.
Odaértem Hozzád és persze örültünk egymásnak. Felvezettem a témát, hogy van egy nagyon vicces meglepetésem, be kell hogy csukd a szemed és máris megmutatom. Olyan izgatott voltál, mint kisgyerekek a karácsonyfa közelében.
Kutatni kezdtem hát hátizsákom első zsebében, de legnagyobb meglepetésemre a Magánymanó eltűnt. Azon gondolkoztam, hogy talán a villamoson esett ki – hiszen felszálltam és utaztam három megállót, vagy talán mikor szaladni kezdtem Feléd leszállva a villamosról?
Feladtam a keresést, fejjel lefelé is megrázogattam még egyszer a hátizsákot, eredmény nélkül. Te kedves voltál, nem sértődtél meg hogy mi is lett a vicces meglepetéssel, amit beígértem. Felsétáltunk a Várhoz és csatangoltunk mindenfelé. Megmutattam a Ruswurm cukrászdát – sajnos már zárva volt – Te pedig kárpótlásképpen meghívtál fagyizni.
Hazakísértél. Megint hülyén éreztem magam. (Ez azt jelenti, akárhányszor a közeledben voltam, hülyén érzem magam. Ettől független, reményeim szerint hülye azért nem VAGYOK.)
Elakadtak bennem a mondatok, mint tű a megkarcolt bakelit lemezeken a régi lemezjátszóknál.
A nagy, kovácsoltvas kapu előtt álltunk. Beszéltem és beszéltem. Hirtelen kiigazítottál egy tincset az arcomból és közel hajoltál hozzám.
Mozdulatok kezdődtek el bennem. Ekkor hirtelen beugrott, kire hasonlított a Magánymanó.
Nem vettem észre, hogy már elszántad Magad.
Beszélni akartam Veled, mesélni róla. Vagy arról, hogy ma vettem észre, elszántad Magad. Nem tudom biztosan. Valamelyik a kettő közül.
Az első csók fagyiízű volt, pont olyan, mint Attila és Tamara csókja az egyik Szilvási regényben. Egymás szemébe néztünk utána. Közben pedig a karodba kapaszkodtam. Eszembe jutott, egyszer meséltél arról, hogy alakformáló tornára jártál. A karodról. Az is, hogy miért vagy te ilyen istenverte fiatal? Az arcodról.
Nem hívtalak fel magamhoz, Te nem is akartál feljönni. Álltunk ott a kapuban még néhány percig és én összefüggéstelenül beszéltem a joghurtos-túrós-gyümölcsös süteményekről, illetve az optimális mikrofon távolságról éneklés közben. Ezalatt ujjaid kutatási területként járták be egyre csiklandósabb tarkómat, majd csak lazán lógtak a tincsek kezedben.
Valahogyan sikerült kikeveredni a befejezhetetlennek tűnő körmondatból, kihasználtad az alkalmat, gyorsan magadhoz szorítottál és fejem mellett motyogtad – jól van, jól van, mindjárt szaladhatsz, jó éjt kicsim.
Szaladtam is, talán elköszöntem, nem emlékszem erre sem pontosan, arra sem, hogyan pötyögtem be a kapunyitókódot, szaladtam át a macskaköveken, aztán fel a lépcsőházban a harminckilenc lépcsőfokon és még negyvenkettőn, a lakás ajtaja nyitva volt – akkor még csak kilincsre zártam – be az otthon biztonságába. A nappaliban felkapcsoltam a villanyt és meglepetésemre a doboz ott volt a dohányzóasztalon a szoba közepén. (úgy emlékeztem, határozottan úgy emlékeztem, azt én ott hagytam a Margit-hídon egy kuka mellett, miután kiemeltem a manócskát belőle) Egyébként, én nem is dohányzom. Szóval, a doboz ott csillogott ezüstszínűen a nemdohányzóasztalon. A fedele most is nyitva volt. A doboz viszont teljesen üres volt. Azt hittem, ha már elhagytam a hátizsákomból, akkor majd itt lesz a Magánymanó. Végül is, kipróbáltam volna, milyen lehet Magánymanó tulajdonosnak lenni. Felvettem a dobozt és hitetlenkedve megráztam. Egy aprócska cetli hullott ki belőle, még repülés közben elkaptam. Ez állt rajta:
„Köszönök mindent. Most már szabad vagyok!”
Igazi oka nem volt, én mégis dühösen rázogattam tovább az üres dobozt. Mármint értelme nem volt rázogatni és oka nem volt a dühömnek. Ekkor vettem észre, hogy az oldalán a felirat megváltozott. Fehér hibajavítóval – olyannal, amilyennel régen a sokat gépelő titkárnők dolgoztak – az első betű össze lett festegetve. Egyértelmű volt, apró kezek fáradságos munkája maszatolta fehérre az „M” betű jobb és bal alsó szárát. Már csak egy kicsi, ám felettébb valódi „V” betű volt látható.
A dobozon új felirat állt:
VAGÁNYMANÓ.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.09. @ 13:00 :: Fenyvessy Szilva