Mert ki él, erre vár,
darabból egésszé lenni,
vihar el?tti csendben csak
a távoli morajlást lesni.
És ha majd kiszakad az ég,
kezedb?l hajtok tet?t magamnak,
s beledolgozok minden hajszálat,
holmi illat-habarcsnak,
de amíg csak az es?
szitál, s szaga száll,
mérd az id?t, ahogy
bordáimba kiabál.
Mert minden mi él, remeg,
küzd és halad,
minden atom, mi felépít, és
véredben a savad, mi
felém napról napra
– és itt borulok vertként a földre –
lök és taszít, az id? meg zörögve
robog, míg én egy szavon lóbálom
a lábam,
mit két mosoly között
a szemedben találtam.
Nem sok ez, épp csak ennyi:
a mindenség helyett, inkább
egy percig lenni,
arrafelé, ahol vagy, vagy voltál,
egy mosoly, amit csak
kigondoltál.
Szavak, sz?jetek hálót,
velem bomlik a táj,
ne szóljon senki, ha a zaj
csendbe kalapál, egy szóért kiállt
ember, vad, isten és a semmi
egyensúly,
azt hiszem elég ennyi…
Legutóbbi módosítás: 2012.09.24. @ 13:05 :: grim