Kapocsi Annamária : Életvita

Nyomtatás

Az Élet és az ember

— Ostoba vagy, ha elhiszel!
     — Tudom.
     — Inkább menekülj! Fuss, amerre a lábad visz.
     — Nem tehetem, embernek születtem.
     — Hát hiába mondom, hogy ne higgy a szavaknak?
     Nem én találom ki ?ket. Ti magatok kerekítetek akkora feneket neki. Azt hiszed, bejön? Ostoba, buta ember.
     — Maradnom kell. Nincs hová mennem. Nem tehetek róla, ha itt vagyok. Ezt te is jól tudod, ne tagadd! 
     Nem én kértem a létezést, és meg sem kérdezett senki.
     Azt se tudtam, milyen ez. Még magamról se tudtam.
     Ne vonj hát felel?sségre a létezésemért. Ha tehetném, nem lennék. 
     Ezt kéred? Te tudod legjobban az egyetlen menekülési útvonalat.
     Most bezzeg csak hallgatsz.
     — Nem hallgatok! Sírok…
     — Miért? Hisz te nem is élsz, csak mesélsz, mesélsz, mutatsz, hazudsz. Néha dédelgetsz, máskor hitegetsz.
     Van, hogy a falhoz vágsz. Nem értem, mért nem nevetsz rajtam… rajtunk.
     Mit érünk mi neked. Semmit. Apró semmiket, meséket, miket egyszer majd elmesélhetsz, valaki másnak, egy másik balga áldozatnak, az oltárodon.
     Hát ne nézz ily szemrehányón reám.
     — Én… én… én

     — Te? Vagy te egyáltalán? Mi vagyunk állítólag, és váltig vallod, van is miért.
     Akkor mondd, mért is sírsz. 
     Vállad látom, reszket. Ne takard el arcodat, látlak akkor is. Magamban épp úgy, miként mások arcában.
     Megtegyem? Ezt akartad Nem?
     — Nem! Ezt már láttam, annyiszor, mire szám már nem is létezik.
     Túl sokan választjátok ezt az utat. Mert könnyebb, egyszer?bb.
     Hirtelen gondolat, de aztán, mind megbánjátok, s aki marad is, engem vádol akként pont, mint aki elmegy. 
     Én csak vagyok, s mint mondod, mesélhetek. 
     Te meg utálhatsz, felel?sségre vonhatsz, szerethetsz, és magadhoz ölelhetsz, hogy elringathassalak.
     Látod, ezért vagyok. Okolj csak. Valakit mindig kell, mert úgy könnyebb. 
     Vagy beszéld el nekem, mi fáj, ne félj, sosem halhatja meg t?lem senki más.
     — Te mondtad: Ostoba vagyok.
     — Mind azok vagytok. Elhisztek, mert ez a rendje, mert nem vagytok képesek elengedni, kapaszkodtok mintha megfogható lennék. Mintha én mondtam volna, hogy ma is kelj fel.
     Láttál akkor? Ott álltam melletted?
     — Nem tudom…
     — Látod, mily ostoba válasz. Mit tudsz te.? Ott voltam, hát nem látsz?
     Ha felkelsz, ha nem, vagyok. 
     Kinek így, kinek úgy jutok. Csak mesélhetek, jelölhetek utakat, de te lépsz reá, avagy sem.
     Hát ne rám nézz, ha a választ keresed. 
     Nincs válasz, és soha nem is lesz! Csak megtörtének, és kész, ennyi.
     S ha már nem leszel, emlékezek rád, mint mindenki másra, de nem állsz közelebb hozzám senkinél, hiszen ezt a játszmát mind végig viszitek velem… vagy nélkülem, nem tudhatod meg.
     Ne bennem higgy! Nem én vagyok az, kiben hinned kell!