Csókokkal ébresztesz. A susogó hárs
loboncos szélben véraranyat ringat.
Sikongva fonja pillanatainkat
egymásba, s lángot vet a pirkadás.
Fényt hasít a csend. Vonzanak és hívnak
szemed tükrén játszó csillagképek,
s megáll a perc. Én felépítenélek
újra magamhoz vezető hídnak.
Ha elhagysz, mivé lesz e varázs fényjel,
ki ébreszt majd égető szenvedéllyel,
mikor a hajnal vérem lángra gyújtja,
hogy amit adtál, mindent visszaadjak.
És ki szól rám, ha mennék, hogy maradjak
megvakítottan csillagtalan útra.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.18. @ 19:24 :: Seres László
