Kép: Horváth Piroska
Nyüzsgő embertömeg,
ricsajos varázs,
vad hajtás rajtam.
Szálfa magam vagyok
gyökértől lombig.
Kiszúrt éggömb felettem,
alattam szétfolyt lávalég.
Hiába vesz körül, vonz, ölel
árnyéktalan fény,
– idegen vér csorog át ereimbe –
meg kell fagynom köztük.
Magányra vágyom,
feloldódni lenne jó,
együtt, egymásban,
érezni koszorúba font
mezei virágok
álom-ecsetvonását
tavaszt-ébresztő
lüktető vásznon.
Kit megszeretek,
-idővel,-
puszta létezése éltet,
érte nyüzsögve fogok
lángra lobbanni,
s magammal veszem őt körül.
Csendben észrevétlen.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.05. @ 05:52 :: Seres László
