Az egész tanszék felbolydult. Jön az új pesti tanársegéd, valahogy biztosítani kell számára a szálláslehet?séget arra az egy-két éjszakára, amit hetente itt tölt.
A megoldás egészen kézenfekv?nek t?nt. Mindössze egyetlen szobában volt mosdó, ugyanitt egy ül?garnitúra, amelynek kanapé részét – némi eufemizmussal – ágynak is lehetett titulálni. Rövid úton megszületett tehát a döntés: az lesz az én szobám, amivel ismeretlenül is sikerült kivívnom a két kiköltöztetett kolléga örökérvény? utálatát. No, azért nem egyedül birtokoltam a „lakosztályt”, a másik íróasztal egy id?sebb kollegan?é lett, aki azért volt annyira tapintatos, hogy ott tartózkodásom ideje alatt csak a lehet? legszükségesebb id?t töltötte bent, még a munkájához nélkülözhetetlen szakkönyveket is hazavitte közeli otthonába.
Nyár volt. Már túl a vizsgaid?szakon, a felvételi vizsgák zajlottak. Leutazásom délutánján a másnapra szükséges szóbeli tételeket rendezgettem-válogattam az íróasztalomnál, amikor bekopogott K. Andris, angolos kollégám.
– Nem zavarsz – válaszolta jólneveltségem.
Erre Andris lehuppant az egyik fotelbe, majd látva, hogy valóban nem zavartatom magam a munkában, arról kezdett mesélni, hogy ? rövid tanársegédi pályafutása alatt hatalmas felfedezést tett, miszerint sokkal érdekesebb órákat tart, ha nem készül fel el?re, mert akkor szabadon szárnyalhatnak a gondolatai, nem köti az óravázlat.
– Ebben lehet valami – szólaltam meg, csak hogy ne érezze, hogy a falnak beszél. Hiba volt. Olaj a t?zre. Közelebb rántotta a fotelt, és új irányban folytatta bölcselkedését. Amikor gondolatai bizonyos angol hangok kiejtésének történetébe fordultak, leküzdhetetlen menekülési vágy tört rám.
– Menjünk el egy kicsit sétálni – javasoltam, s a legszükségesebb dolgokat összekapva, úgy toltam ki Andrist az ajtón, hogy az ablakot is elfelejtettem becsukni.
Szegeden minden út a Kárász utcán át a Virág cukrászdához vezet.
– Meghívhatlak egy fagyira? – kérdezte újdonsült lovagom.
Bosszúból három gombócot kértem.
Kényszeredett dialógusokkal tarkított céltalan kóborlásunk alatt lassan beesteledett, mi pedig váratlanul a Dóm el?tt találtuk magunkat.
Hatalmas plakát hirdette, hogy aznap este orgonahangverseny lesz, preklasszikusok m?veib?l. Belépés díjtalan. Már gyülekezett is a hallgatóság.
– Bemenjünk? – kérdezte Andris.
„Ha Bach és közted kell választanom…”
– Persze, ha már ilyen szerencsénk van, ezt nem hagyhatjuk ki!
Kés?n értem „haza”. Kiváltságos személy voltam, saját kapukulcsot kaptam a Bölcsészkar épületéhez – ilyen esetekre. Még sosem használtam.
Az utcai lámpák gyér fényében keresgetni kezdtem a kulcsot, miközben egyre hangosabban dobogó szívvel igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a szemközti házakból kandi szemek lesnek rám, már nyúlnak is a telefonhoz riasztani a rend?rséget…
A kis utcában néma csend honolt. A kulcs engedelmesen fordult a kemény faajtó zárjában. Már csak egy lépés, és megmenekültem.
Ám a neheze még hátra volt. Belülr?l is vissza kellett zárnom a kaput, és a koromsötét lépcs?házban feltapogatózni a harmadik emeletre. A portásnak ugyanis távozáskor kötelessége volt központilag lekapcsolni a lépcs?házi világítást.
„Necessitudo etiam timidos fortes facit” * – mondtam ki hangosan kedvenc Sallustius-idézetemet, amelyr?l már gimnazista koromban tudtam, hogy csak és kizárólag nekem üzent vele a szerz?, a gondolatnak semmi köze a Catilina-féle összeesküvéshez.
Csodálatos szerkezet az emberi szem. A kívülr?l besz?r?d? alig-fényben lassan kezdtem kivenni a lépcs?k síkjait. A korlátot is el mertem engedni.
A szobában felkapcsoltam a villanyt. A látvány hosszú másodpercekre lebénította cselekv?képességemet. Az egész szabad falfelületet egy teljes szúnyoglégió foglalta el, szabályosan felsorakozva, egymástól mintegy tizenöt – húsz cm-re.
– Sto gyéláty?** – szólaltam meg most már Csernisevszkij szavaival.
Els? suta gondolatom, miszerint az éjszakát a Széchenyi tér egy padján fogom tölteni, keletkezése pillanatában elvetélt.
Gyorsan becsuktam az ablakot. Ezzel ugyan csak azt akadályozhattam meg, hogy még tíz-húsz vérszívó bejöjjön a fényre, de mi az egy légiónyihoz képest, akikkel összezárom magam?
A fény! Megvan a megoldás! Kitárom az ajtót, meggyújtom a folyosó lámpáit, a szobában eloltom, s mialatt úgy-ahogy megmosakszom a hidegvizes csapnál, kéretlen látogatóim kisétálnak a folyosóra.
Ötletem, sajnos, nem vált be. Megvetettem az „ágyamat” is, de vendégeim nem hajlottak a távozásra.
Ha harc, hát legyen harc. Lefeküdtem, állig betakaróztam a pokrócommal, az arcomat a legvastagabb törölköz?mmel próbáltam védeni, azért úgy, hogy egy kis résen át leveg?t is kapjak. Vártam, mit hoz a Végzet.
Alighogy mozdulatlanná váltam, a szúnyogparancsnok jelt adott a támadásra. Egyre hangosabb zümmögésbe kezdtek a fejem körül. Hehe, jöhettek, páncélban vagyok – próbáltam vigasztalni magam. Fáradt voltam. Az idegesít? zümmögés lassan altatódallá szelídült.
Hajnalban arra ébredtem, hogy a számat ha akarnám se tudnám becsukni. Gyorsan a tükörhöz ugrok, a látvány elképeszt?. A fels? ajkam jobb oldala hatalmasra duzzadva. Most 5 óra, 9-kor felvételiztetek.
Bevizesítek egy zsebkend?t. Rászorítom. Jólesik. Várok egy kicsit, majd újra a tükörbe nézek. Javul! Á, dehogy, mintha szétterjedt volna! Frissítem a zsebkend?t. Közben elgondolom, hogy valamit ennem is kellene, ki tudja meddig tart a felvételi, a szobában legfeljebb teát tudok csinálni a kollegan?m merül?forralójával. Az épületben nincs is büfé.
8-kor, a vizes zsebkend?t az arcomhoz szorítva, kilépek a szobából. A folyosón, a lépcs?házban már zsibonganak a szóbelire várakozók.
Tervem, miszerint a falhoz lapulva, lesütött szemmel láthatatlanná válva siklok le három emeletet, ki az utcára, váratlanul dugába d?l. Valaki megbök, hatalmas üdvrivalgással:
– Nahát, hogy pont összefutunk, ez hihetetlen!
Egy lány, az el?z? munkahelyemr?l, angol szakra készült már munkaid?ben is.
T?lem szokatlan ridegséggel megütögetem a vállát:
– Akkor még találkozunk – préselem ki a szám bal csücskéb?l, és továbbfutok.
A közeli presszóban némán rámutatok a sajtosrolós tálra, ujjammal mutatom a kett?t, fizetek. Azon már nem is filozofálok, hogy az ismer?s eladó mire vélheti fura viselkedésemet.
9 óra után néhány perccel, hónom alatt a tételeket tartalmazó dossziéval, kezemben a félig vizes zsebkend?vel, haláltmegvet? bátorsággal nyitok be a terembe. A vizsgabizottság már csak rám vár. T. professzor kerekre tágult szemmel bámul rám.
„Ez nem lehet mumpsz. A herpesz sem ilyen” – olvasok a gondolataiban.
Váratlanul mosoly ömlik el az arcán. Huncut kacsintással köszönt:
– Jó reggelt, kollegina, azért remélem sikerült kipihennie magát!
Megszégyenülve rogyok le a szabadon maradt székre.
Aznap csak két vizsgázóm volt…
*A kényszerhelyzet a gyávákat is bátrakká teszi.
**Mit tegyünk?
Legutóbbi módosítás: 2012.09.10. @ 05:42 :: Szilágyi Erzsébet
