Egyedem-begyedem pokoltánc,
merre kéklik a mennyország…
A sínek párhuzamosan futnak,
sosemvolt tájak rohannak el mellettük.
Por verte szélben suttognak
az útszéli fák, a kopott bérházak
fáradt szemeiket lassan becsukják.
Mezítláb oson a tolvajcsend.
A zaj nem terjed, csak a néma tekintet,
pásztázó csendfények világítják be
idegenné rajzolt világunkat.
Sűrű az éj, záródik az ég,
tétova léptekkel bujkálnak az árnyak.
Már nincsenek háborúk,
csak fegyvertelen hősök,
hangtalanná faragott szobrok,
álarc nélküli színészek.
Egyedem-begyedem pokoltánc,
merre kéklik a mennyország…
álmaimban mélyen álmodnak
a félések. Kulcs zörren,
fény vibrál, ajtó csapódik …
valaki mindig érkezik, valaki
mindig indul a horizont átjáróján
Már túl vagyunk mindenen,
és mégsem értük el a Mindent.
Semmibe kapaszkodni öngyilkosság.
Nézd két kezem, arcom, szemem…
szívemig már én sem érek el
Hiába egyensúlyozunk reggeltől
estig kifordított életünk peremén,
elfogytak a hegyek, a völgyek,
az utak. Ez már nem a mi sóhajunk,
nem a mi ünnepünk, hétköznapunk,
nem a mi arcunk, lélegzetünk,
csak egy egyszerű dráma
korhadt deszkákra állva.
Egyedem-begyedem pokoltánc,
merre kéklik a mennyország…
Láthatod, mérhetetlen nagy lett
a távolság a remény és az élet közt.
Mozdul, örvénylik, forog
kisbolygó, nagybolygó, nap, hold,
csillagrendszerek ütköznek, robbannak…
de mi nem mozdulunk,
kifúj, befúj, hallgat…
Lehet, nem is én ordítok,
hanem a világ lesz egyre halkabb…
és a csend csak zuhog
egyre hangosabban,
míg el nem merül
saját, monoton zajában…
Egyedem-begyedem pokoltánc,
kifúj, befúj – ez lesz az utolsó felvonás…
Legutóbbi módosítás: 2012.09.02. @ 20:35 :: Szilágyi Hajni - Lumen
