Szürke felhők lógnak az égről
könnyarcot festett rájuk Isten,
hiába állunk ki a viharba,
hogy tisztára mossuk a tegnap zaját,
a konok hallgatás mélyen
megfogant bennünk.
a gömbnyi burok reped,
zuhog az alkonyi csend
Hús-vér pillanatok időznek vállunkon.
Néma viszonyban vagyunk
a ránk fonódó idővel,
múltunk rajtunk maradt kéreg,
a jelen foszló, hitvány szövet.
Hiányaink versek közt bolyongnak,
szavaink fáradt emlékeinket takarják.
mintha két kezed közé temetném arcom,
mintha két kezem közé temetnéd arcod
Megírtuk már a szerelmet, a csendet,
a vajúdást, az újjászületést, az érkezést,
az indulást, és a halálba ugrást.
De ki marad a holnapokban,
világunkat ki írja majd tovább…
Most vergődő madarak nyelvén tanulunk,
fészkünk hideg, szárnyaink a porba hulltak,
látod, csak egy villanásnyi pillanat van
a szürke ég, és a fekete föld között.
világ peremén állunk, karnyújtásnyira
a szerelemtől, innen és túl
Ezerszer megrajzoltuk magunkat
a ránk zuhanó fényben,
csupaszon összefonódva,
szemtől szembe némán,
szerelemben, istennel és istentelenül,
de ma csak árnyékod érinti gondolatom.
hol marad a könny, a nagy felvonás,
ki játssza el a következő tragikomédiát
Lélegezve közelít a távol,
sziluetted szívemen táncol.
A fák levetkőznek az avarszagú égbolt alatt,
sóhajjá nő minden lehullott falevél,
az alkony ölében üres fészket keres az őszidő…
a horizontra festett csend határán
fakó színekre bomlik ma a mennyország
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
