A szavak félbeszakították a csevegést és zsibongást a bárban, mindenki elnémult. Tapintani lehetett a csendet.
— Gondolom, hozzám beszélsz — felelte a mech.
A részeg férfi felnevetett.
— Nincs itt más tűkkel a képében, nem?
Az öregember látta mindezt. Könnyedén megérintette a mellette ülő fiatal nő kezét.
— Csak figyeld!
A mech óvatosan letette a fecskendőt a folyékony kollagént tartalmazó üveg mellé egy négyzet alakú selyemdarabra. Lekapcsolta magát a töltőről, és a csatlakozót a fecskendő mellé fektette. Amikor újra felnézett, az arca kemény volt és nyugodt. Olyan, mint egy fiatal oroszlán.
A részeg férfi gúnyosan mosolygott.
A bár csak egy saroknyira volt a helyi közlekedési platformtól. Egy csendes menedék az utca bosszúságai elől tükrökkel, réz és faborítással. Barátságos és meghitt, mint egy dióhéj. A helyiségben a fény lustán hullámzott, változó árnyékokat hozott létre, mintha valahol a magasban felhők sodródtak volna az égen egy nyári napon. A bárpult, mögötte a polcok és rajtuk az üvegek kegyetlenül valóságosak voltak. Ha volt is valami virtuális, azt olyan magasra vagy távolra helyezték, hogy nem lehetett megérinteni. Nem volt egy intelligens felület sem a helyiségben.
— Ha verekedni akarsz — szólalt meg a mech —, örömmel állok rendelkezésedre odakint.
— Nem akarok — felelte a részeg férfi, de az arckifejezése meghazudtolta a szavait. — Csak láttam, ahogy belövöd azt a szart az arcodba, annyira megfontolt vagy, mint azok a vénasszonyok, akik telenyomják magukat antioxidánsokkal. Ebből rájöttem, hogy — folytatta a kezével hadonászva, de meg kellett támaszkodnia — hogy örökké akarsz élni.
A fiatal nő kérdően nézett az öregemberre, aki a szájához érintette az ujját.
— Jól van, igazad van — ismerte el a mech. — És te? Ötven körül jársz? Kezdesz öregedni és hanyatlani. Nemsokára a fogaid elrohadnak és kiesnek, a hajad eltűnik, és az arcod millió ránccá gyűrődik össze. A szemed és a füled felmondja a szolgálatot, és arra sem fogsz emlékezni, mikor állt fel utoljára. És szerencsés leszel, ha a végén nem lesz szükséged pelenkára. De én — felszívott egy keveset a folyadékból a fecskendőbe és megkocogtatta a tartályt, hogy a buborékok felszálljanak — ha valami elromlik, egyszerűen kicseréltetem. Szóval igen, úgy képzelem, hogy örökké élek. Amíg, te, nos, úgy gondolom, hogy te meghalsz. Remélem, hamarosan.
A részeg férfi arca eltorzult, és egyetlen dühödt, artikulálatlan üvöltéssel a gépemberre vetette magát.
A mech gyors mozgását alig lehetett követni, csak állt és felmérte ellenfelét, majd megpördítette és a feje fölé emelte. Az egyik kezével a torkát szorította, a másikkal a csuklóját csavarta hátra a térde mögé. A részeg férfi bárhogy kapálózott is, teljesen tehetetlen volt.
— Ha akarnám, eltörhetném a gerinced — mondta a mech hűvösen. — Széttéphetném a belső szerveidet. 2.8 szor vagyok erősebb a hús-vér embereknél és három és félszer gyorsabb. A reflexeim sebessége csak egy kicsivel marad el a fénysebesség mögött, és épp most hangoltak újra. Nehezen választhattál volna rosszabb embert a verekedéshez.
A részeg férfi egy újabb pördülés után újra a talpán állt és levegőért kapkodott.
— De mivel nagylelkű is vagyok — folytatta a mech —, csak kedvesen megkérlek, hogy inkább távozz. — Ezzel megfordította és finoman az ajtó felé lökte.
A részeg férfi botladozva rohant el.
A bárban mindenki — nem voltak sokan — végignézte az eseményeket. Most újra az italuk felé fordultak, és a helyiséget megint beszélgetés zaja töltötte meg. A csapos visszatett valamit a pult alá és elfordult. Mivel a töltés félbe maradt, a mech összecsukta a csatlakozót és a zsebébe csúsztatta. Aztán megállt a kártyaolvasónál és elhúzta felette a kezét.
Mielőtt kiléphetett volna a bárból, az öregember megszólította.
— Hallottam, hogy azt mondtad, örökké akarsz élni, igaz ez?
— Ki ne akarna? — válaszolta a mech kurtán.
— Akkor ülj le közénk. Tölts el pár percet az évszázadok előtted álló végtelen sokaságából azzal, hogy a kedvére teszel egy vénembernek. Mi olyan sürgős, hogy nincs időd rám?
A mech bizonytalankodott. Aztán, amikor a fiatal nő rámosolygott, leült.
— Köszönöm. Az én nevem… — kezdte az öregember.
— Tudom, ki maga. Mr Brandt. A fotómemóriám tökéletesen működik.
Brandt elmosolyodott és úgy válaszolt.
— Ezért szeretlek titeket, srácok. Nem kell mindig emlékeztetni titeket mindenre. — A szemben ülő nőre mutatott — bemutatom az unokámat.
Az éles fénytől a nő haja vörösen lángolt. Bájos gödröcskék voltak az arcán.
— Jack vagyok — mondta a fiatal férfi, és odahúzott egy széket. — Kiméra, Fuego-Navigátor, a sorozatszámom…
— Kérlek, én alapítottam a Kimérát. Gondolod, hogy nem ismerek fel egyet a gyermekeim közül? — szakította félbe az öregember, mire Jack elpirult.
— És miről szeretne beszélgetni, Mr Brandt? — A hangja érezhetően kevésbé volt barátságtalan most, hogy a szintetikus ellenhormonok tompították az érzéseit.
— A halhatatlanságról. Az ambíciódat érdekesnek tartom.
— Mit mondjak. Vigyázok magamra, a befektetésekkel óvatos vagyok, minden fejlesztést megvásárolok. Nem látok okot, hogy miért ne élhetnék örökké — tette hozzá kihívóan. — Remélem, ezzel nem sértem meg.
— Nem, természetesen nem. Miért sértenél? Néhány ember a halhatatlanságot a munkája révén reméli elérni, mások a gyermekeiken keresztül. Mi okozhatna nagyobb örömöt, mintha mindkettő teljesül? De mondd, valóban azt reméled, hogy örökké élsz?
A mech nem válaszolt.
— Emlékszem egy esetre, ami a sógorommal, William Porterrel történt — folytatta végül az öregember. — Bill jó srác volt, de ki emlékszik már rá? Csak én — sóhajtotta. — Ő afféle vonatbolond volt, egy nap elment a technikatörténeti múzeumba, ahol volt egy csodálatos, régi mozdony. Ez még a múlt század utolsó éveiben történt. Szóval rajongva hallgatta végig az ismertetőt, ami magasztalta a régi gép erényeit, de amikor a nő megmondta a gyártás dátumát, Bill ráébredt, hogy ő maga idősebb, mint a mozdony. — Brandt maga elé meredt. — Ezen a beszélgetésen most nevetne. De ez valójában nem vicces, igaz?
— Nem, nem az — erősítette meg a mech.
Az lány szótlanul, mereven ült, és egymás utát ette meg a sóspereceket a tálból.
— Mondd Jack, te hány éves vagy? — kérdezte az öregember.
— Hét.
— Én nyolcvanhárom. Hány gépet ismersz, ami olyan idős, mint én? nyolcvanhárom éves és még működik?
— Én láttam egy autót valamelyik nap — szólt közbe az unokája. — Egy Dusenberget. Piros volt.
— Pompás. De már nem használták szállításra, ugye? Erre megvannak a közlekedési platformjaink. Nyertem egy díjat egyszer, amikor ezeket összekapcsoltam az Univac elektroncsöveivel. Az Univac volt az első számítógép. Mégis mostanra a hírneve és történelme jelentősége sem tudja távol tartani a szemétdombtól.
— De az Univac nem tudott magától cselekedni — vitatkozott a mech. — Ha tudott volna, talán még mindig működne.
— Az alkatrészek elhasználódnak.
— Lehet újakat venni.
— Igen, addig, amíg van piaca. De nincs olyan sokféle gépember és modell a te fajtádból. Sokatoknak veszélyes a foglalkozása. Vannak balesetek, és minden egyes balesettel csökken az elérhető alkatrészek száma a fogyasztói piacon.
— Meg lehet venni a régebbi darabokat is. Vagy megcsináltatni őket.
— Igen, ha megengedheted magadnak. És mi van, ha nem?
A fiatalember elcsendesedett.
— Fiam, nem fogsz örökké élni. Ebben épp most egyeztünk meg. Szóval most, hogy beismerted, egy napon meg fogsz halni, azt is beismerheted, hogy ez inkább előbb lesz, mint utóbb. A mechanikus emberek technológiája még gyerekcipőben jár. És senki sem tudna egy Ford T-modellt úgy felfejleszteni, hogy közlekedési platformokkal lehessen használni. Egyetértesz, nem?
Jack lehajtotta a fejét.
— Egyetértek.
— De ezt te is végig tudtad.
— Igen.
— Ezért viselkedtél ilyen ellenségesen a részeg férfival.
— Igen.
— Most kegyetlen leszek, Jack, de te valószínűleg nem fogsz nyolcvanhárom évig sem élni. Te nem vagy birtokában az én előnyeimnek.
— Milyen előnyöknek?
— A szerencsés géneknek. Én jól választottam meg az elődeimet.
— Szerencsés gének — visszhangozta Jack keserűen. — Maga szerencsés géneket kapott, és én mit kaptam helyettük? Mi az ördögöt kaptam én?
— Molibdén illesztéseket ott, ahol elég lett volna a rozsdamentes acél is. Rubint áramköri lapokat cirkónium helyett. Tizenhetes számú polimert, a pokolba is, mindenből a legjobbat kaptátok, fiúk!
— De ez nem elég.
— Nem, nem az. Ez csak a legjobb, amire képesek voltunk.
— Akkor mi a megoldás? — tette fel a kérdést az unokája mosolyogva.
— Én azt javaslom, hogy gondolkozz nagyobb távlatokban, ahogy mi is tettük.
— Rizsa — felelte a mech. — Maga nem ismert korlátokat, amikor fiatal volt. Betápláltam az életrajzát. Úgy tűnik, maga is pont annyira vágyott a halhatatlanságra, mint én.
— Ó, igen. Alapító tagja voltam az élet meghosszabbítását célzó mozgalomnak. Nem tudod elképzelni, mennyi szamárságot tettünk a testünkkel. Aztán megértettem. A gond az, hogy a genetikai információ gyengül, valahányszor egy sejt lemásolja magát. A halál együtt jár a szerves élettel. Úgy néz ki, bele van kódolva a sejtek alapvető programjába, talán ez egy eszköz az univerzum védelmében, hogy ne legyen tele öregemberekkel.
— És öreg gondolatokkal — tette hozzá az unokája gúnyosan.
— Touché. Én láttam, ahogy az élet meghosszabbítására tett kísérletek kudarcba fulladtak. Ezért határoztam el, hogy a gyermekeimnek sikerülni fog az, amiben én elbuktam. Hogy neked sikerülni fog. És…
— Elbukott.
— De nem adtam fel a próbálkozást. — Az öregember a szavai ritmusában verte az asztalt. — Te nyilvánvalóan sokat gondolkoztál ezen. Beszéljük meg együtt, mit tehettem volna. Mire van szükség ahhoz, hogy valaki igazán halhatatlan legyen? Milyen utasításokat adjak a tervező csapatnak? Tervezzünk egy olyan gépembert, akinek van esélye örökké élni.
A mech óvatosan válaszolt.
— Kezdjük a nyilvánvalóval. Képes kell, hogy legyen új alkatrészek és fejlesztések megvásárlására, amint azok elérhetővé válnak. Kellenének portok és csatlakozók, amik könnyűvé teszik az igazodást a technológiai változtatásokhoz. Szüksége lehet a képességre, hogy túléljen szélsőséges meleget, hideget és nedvességet. És — mutatott a saját arcára — nem kellene ilyen átkozottul jóképűnek lennie.
— Nekem így tetszel — jegyezte meg a lány.
— Igen, de azt szeretném, hogy képes legyek hús-vér embernek látszani.
— Szóval a feltételezett halhatatlanunk először is a végtelenségig fejleszthető, másodszor is a körülmények széles skálájához képes alkalmazkodni, harmadszor élethű. Más egyéb?
— Szerintem egy nő legyen vonzó — egészítette ki a lány.
— Nő?- kérdezett vissza a mech.
— Miért ne?
— Valójában ez nem rossz kérdés — válaszolta az öregember. — Az az organizmus marad életben az evolúció kényszere mellett, amelyik a legjobban tud alkalmazkodni a környezeti hatásokhoz. A környezetet, amelyben az ember él, az ember alkotta. Az egyik leghasznosabb képesség, amivel egy túlélőnek rendelkeznie kell az, hogy könnyedén boldogul az emberek között. Vagy, ha úgy gondolod, a nők között.
— Nem, ő nem szereti a nőket — jelentette ki az unokája. — A testbeszéde elárulja.
A fiatal férfi elvörösödött.
— Ne sértődj meg — vigasztalta az öregember. — Sose sértődj meg az igazságon. Te meg — fordult az unokája felé —, ha nem tanulsz meg kedvesebb lenni az emberekkel, soha többet nem viszlek sehová.
A lány bólintott.
— Sajnálom.
— Bocsánatkérés elfogadva. Térjünk vissza a témánkhoz, jó? Az elképzelt halhatatlanunk sok mindenben olyan lenne, mint egy hús-vér nő. Önmegújító. Képes az alkatrészeit saját maga létrehozni. Bármit felhasználhat üzemanyagként. Egy kis szén, víz…
— Az alkohol is tökéletes üzemanyag — jegyezte meg az unokája.
— És rendelkezne a képességgel, hogy utánozza az öregedés külső jeleit — tette hozzá a mech. — Ahogy a biológiai élet képes a fejlődésre a generációk között, az szeretném, ha képes lenne fejleszteni magát.
— Ez így elég igazságos. Kivéve, hogy én teljesen megszabadulnék a fejlesztésektől és abszolút tudatos irányítást adnék neki a teste felett. Szóval változhatna, fejlődhetne akarata szerint. Szüksége lesz erre a képességre, ha túl akarja élni a civilizáció összeomlását.
— A civilizáció összeomlását? Ezt komolyan gondolja?
— Hosszútávon? Persze. Ha nagy távlatokban gondolkozol, elkerülhetetlennek tűnik. Sok minden elkerülhetetlennek tűnik. Emlékezz, az örökké az hosszú idő, az alatt bármi megtörténhet.
Egy pillanatig mindenki hallgatott. Az öregember összecsapta a kezét.
— Szóval megteremtettük az Új Évát. Most hozzuk működésbe és engedjük útjára. Milyen sokáig élhet?
— Örökké — felelte a mech.
— Az örökké beláthatatlan. Nézzünk kisebb egységeket. Mondjuk 2500-ban mit fog csinálni?
— Betölt egy állást — válaszolt az unokája. — Talán művészi molekulákat tervez, vagy szórakoztató hallucinációkat ír. Mélyen belebonyolódik az emberi kultúrába. Sok barátja lesz, és törődik azokkal, akik fontosak neki. Talán lesz férje, vagy felesége, talán nem is egy.
— Akik megöregszenek — tette hozzá a mech. — Vagy belefáradnak. Akik meghalnak.
— Akkor meggyászolja őket és továbblép.
— 3500, a civilizáció vége — mondta az öreg élvezettel. — Akkor mit fog csinálni?
— Természetesen megteszi a szükséges előkészületeket. Ha sugárzás vagy mérgek vannak a környezetében, akkor immúnissá teszi magát a káros hatásokkal szemben. És hasznossá teszi magát a túlélők számára. Egy öregasszony képében tanítja a gyógyítás művészetét. Néha talán elejt pár utalást erről-arról. Lesz egy adatbázisa elrejtve valahol, ami tartalmazza mindazt, amit az emberiség elfelejtett. Lassan visszavezeti őket a civilizációhoz. De ezúttal egy nemesebbhez. Olyanhoz, amelyik kevésbé hajlamos elpusztítani önmagát.
— Egymillió év. Az emberi faj fejlődése túllépett azon, amit el tudunk képzelni. Erre hogyan reagál?
— Utánozza az evolúciójukat. Nem is, irányítja azt! Egy kockázatmentes módszert akar a csillagközi utazásra, szóval támogatja egy olyan létforma megszületését, amely nagyon vágyik ilyesmire. Habár nem lesz az elsők között, akik használják. Vár pár száz generációt arra, hogy a módszer igazolja magát.
A mech, aki eddig elbűvölve hallgatott, közbeszólt.
— Mi van, ha ez sosem történik meg? Mi van, ha a csillagközi utazás mindig nehéz és veszélyes marad. Akkor?
— Egyszer régen az emberek azt gondolták, sosem fognak repülni. Sok minden, ami most látszólag lehetetlen, lehetségessé válik, ha türelmesen vársz.
— Négymilliárd év. A nap felhasználta hidrogénkészletét, a magja összeomlik, a héliumfúzió megkezdődik, ezért vörös óriássá dagad. A Föld elpárolog.
— Ez könnyű. Akkor már valahol máshol lesz.
— Ötmilliárd év. A Tejútrendszer összeütközik az Androméda Galaxissal, a környezetükben mindent betölt a nagy energiájú sugárzás, és felrobbanak a csillagok.
— Ez már nehezebb. Vagy meg kell akadályoznia vagy elköltöznie pár millió fényév távolságba, egy barátságosabb galaxisba. De lesz elég ideje, hogy felkészüljön, összegyűjtse a szükséges eszközöket. Hiszek abban, hogy fel tud nőni a feladathoz.
— Egybillió év. Az utolsó csillagok is kialudtak. Csak fekete lyukak maradtak.
— A fekete lyukak félelmetes energiaforrások. Nem gond.
— 1.06 googol év múlva?
— Googol?
— Tíz a századikon. Az univerzum hőhalála. Azt hogy éli túl?
— Régen tudni fogja, hogy ez következik — válaszolta a mech. — Amikor az utolsó fekete lyuk is semmivé válik, boldogulnia kell szabadenergia-forrás nélkül. Talán foghatná és beleírhatná a személyiségét a haldokló univerzum fizikai állandóiba. Lehetséges ez?
— Talán. De azt hiszem, egy élet, amely olyan sokáig fennmaradt, mint az univerzum elég hosszú bárkinek — válaszolt az unokája. — Ne legyünk kapzsik.
— Talán így van — mondta az öreg elgondolkozva. — Talán. — Aztán a mech felé fordult. — Nos, megkaptad: egy pillantás a jövőbe, az első halhatatlan története röviden, ami sajnos mégis a halálával ért véget. Most áruld el, a tudat, hogy hozzájárultál ehhez a teljesítményhez, bármennyire kicsit is, nem elég?
— Nem — válaszolta Jack. — Nem elég.
Brandt elfintorodott.
— Hát tévedsz. Hadd kérdezzek még valamit: Eddig jó életed volt? Összességében?
— Nem annyira jó. Nem elég jó.
Egy hosszú percig az öregember hallgatott.
— Köszönöm — mondta végül. — Értékes beszélgetés volt.
Az érdeklődés fénye kihunyt a szemében és elfordult.
Jack bizonytalanul a nőre nézett, aki elmosolyodott és vállat vont.
— Ő már csak ilyen — mondta bocsánatkérően. — Idős már. A lelkesedése feltámad, majd kihuny egy kémiai egyensúly mentén. Remélem, nem zavar.
— Értem — válaszolta a fiatalember, felállt és bizonytalanul az ajtó felé indult.
Az ajtóból még visszanézett és látta, hogy a nő a vászonszalvétát kis darabokra tépi, megeszi, és jóízűen öblíti le egy korty borral.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Vancsó Éva
