A keresztapám átvert minket. Meglépett a család vagyonával, a bátyám krikett-ütőjével és az anyám szívének egy apró, rejtett darabkájával. Úgy hallottuk, vett egy motelt Queenslandben, de minket soha többé nem keresett. Ezután az apám tíz évig napi tizenöt órát dolgozott, és amikor eléggé összeszedtük magunkat ahhoz, hogy újra úgy viselkedhessünk, mint egy normális család, elhatároztunk, hogy elutazunk nyaralni. Az anyám Queenslandet javasolta, és az apám arcán megjelenő kifejezéstől azt éreztem, hogy most ő is egyszerűen kisétál a házból, és nem jön vissza többé, ahogy a keresztapám. Ettől a naptól fogva az otthonunkban senki meg sem említette Queenslandet. Queensland megszűnt létezni. Ahol a térképen a városnak kellett volna lennie, ott nem volt semmi. Nem voltak utak és folyók, nem voltak fehér foltok. Csak az üresség. Két egyenes vonal jelezte az Északi- Területek és Új- Dél-Wales határát, ami a semmiben végződött.
Az apámnak egy része pontosan ilyen üresnek hatott. Egyes szavak és napszakok, a fény és az árnyék bizonyos játéka, ahogy a kiskert felől ráesett az arcára, és ő képes volt némán és révetegen állni egy vagy két pillanatra. Az évek során néztük, ahogy összeaszott, mintha elpárolgott volna. A bátyámmal, amikor mérgesek voltunk, a Száraz Embernek hívtuk. Még a koporsója is könnyű volt, mesélte a bátyám, miután a vállára emelve segített végigvinni a templomon. Mintha a koporsóban egy recsegő, öreg fadarab feküdt volna.
Több ezer hátramaradt fényképet vizsgáltunk át, amiket az apám dobozokban halmozott fel a dolgozószobájában. A családi pillanatképek, születésnapi ünnepségek és nyaralások emlékei között több száz felvételt őrzött meg idegen emberekről és helyekről. Az egyiken egy összetört autó volt, ami lerepült a part menti meredek sziklafalról. Egy másikon egy 1960-as évekbeli városkép a közepén egy férfivel, aki a szélben a kalapját a fejére szorítva sietet át az utcán. Néhány nyomat épületeket, moteleket, külvárosi házakat, műhelyeket ábrázolt. Meg tengerpartokat, hegytetőket, tágas mezőket. Csupa olyan helyet, ahol mi sosem voltunk. Az anyám úgy viselkedett, mintha ezeken a képeken keresztül semmissé tehetné a család történetét. Minden alkalommal, amikor talált egyet, összeharapta a száját, és apró darabokra tépte.
— Még több szemét — mondta. — Mintha szükségem lenne még több szemétre az életemben. Elképzelésem sincs, miért tartotta ezeket itt a családi holmik között.
Az apám kárfelmérő volt egy biztosítónál. Követett és lefényképezett embereket nehéz csomagokkal, aztán elküldte a képeket a rokkantsági nyugdíjat fizető vállalatoknak. Felmérte a csúszásnyomokat a balesetek helyszínén. Beszélgetett a jelentésekben szereplő ügyfelek pénzköltési szokásairól, az asszonynak, akit egy gép nyomorékká tett, teáscsészét nyújtott, hogy lássa, meg tudja-e fogni. Valamiért ezeknek az embereknek a képeit a mieinkkel együtt őrizte, mintha ezek az idegenek inkább értelmet adtak volna az életének, mint a saját családja. Még a vacsoraasztal feletti beszélgetéseinkbe is beszivárogtak.
— Az a Mrs. Constantine, akiről azt feltételezték, hogy egy balesetben megvakult, miben mesterkedik ezen a héten? — kérdezte az anyám, és az apám elmesélte neki, hogy Mrs. Constantine szombat este elvitte a négy gyerekét a család kocsijával a coburgi autósmoziba és megnéztek két Disney filmet egy áráért. Az apám csak ilyenkor nevetett: amikor elmondta a furcsaságokat, amikkel munka közben találkozott.
A harmadik dobozban találtunk egy sor képet a keresztapámról, mind azelőtt készült, hogy lelépett. Az anyám nem mondott semmit, csak félretette őket egy külön kupacba, és folytatta a válogatást. Én bátyámra és a feleségére pillantottam, aki kérdően néztek vissza. A keresztapám, Jimmy Botham, akkor lépett le, amikor hatéves voltam, és alig emlékeztem rá. A bátyám volt az, aki évekkel később elmesélte, hogy egy éjszaka látta anyánkat Jimmy karjaiban a konyhában, és hogy az apám mögé lépett, remegő kezét a vállára tette, aztán megfordult és a fiát is maga után húzva kiment.
Azt tudtam, hogy Jimmy elvitte a pénzünket. Egy évre rá, hogy elment, az apám elmagyarázta, hogy Jimmy bácsikám enyves keze miatt kellett engem kivenni a magániskolából, és átíratni a közeli állami iskolába.
— Erről nem kellene tudnia, John — mondta az anyám. — És egyébként is, te magad mondtad, hogy csúnya ügy.
Az államis gyerekek az első napon leköpködtek.
Miután a keresztapám elment, az anyám úgy folytatta az életét, mintha Jimmy Botham sosem létezett volna. Csak az összetöpörödő, konfliktusok elől kitérő apám emlékeztetett a minket ért sérelemre. Aztán a bátyám története megmagyarázta az apám viselkedését. Elképzeltem, milyen lehetett látni az anyámat és Jimmy Bothamet együtt. Én is áldozat voltam, és azt kívántam, bárcsak én kaptam volna őket rajta.
Az apám jól ismerte a biztosítási kötvényeket. Hatalmas összeget fizettek, amikor meghalt. Letettem a foglalót egy házra, a bátyám és a felesége vettek egy Mercedest, az anyám elhatározta, hogy elutazik. Mindannyian tudtuk, hogy hová fog menni, bár azt mondta, hogy még meggondolja. Ausztrália térképe egyszerre egészen megváltozott. Queensland vörössel kiemelve bukkant elő a semmiből, miközben az ország több része szürkévé fakult.
— Tudod mit, magam megyek el Queenslandbe megkeresni a keresztapámat — mondtam.
— Valóban? — kérdezett vissza az anyám. A konyhaasztalnál ült, és egy listát írt, hogy mi mindent akar magával vinni az útra. Figyeltem, ahogy folytatta az írást, a lista egyre hosszabb és hosszabb lett, egyre dühösebben kopogott a jegygyűrűje, és az asztal megingott a keze alatt.
— Nem értelek — mondta anélkül, hogy megállt volna az írásban, már a második oldalnál tartott. — Miért mennél?
Vártam. Végül kifogyott a papírból, letette a tollat és a gyűrűt csavargatta az ujján. Ahogy néztem, azon tűnődtem, mennyire megőszült, milyen papírvékony lett a bőre, és hogy vajon Jimmy Botham egyáltalán felismerné-e még.
— Elutazom — mondta végül. — És azt is tudod, hogy hová. Arra nem emlékszem, hogy téged hívtalak volna.
— Nem számít — válaszoltam sértődötten. — Találkozni akarok Jimmy Bothammel újra, és el akarom mondani neki, hogy mi történt, miután elment.
Felálltam és kisétáltam a házból a kocsimhoz. Miközben átvágtam a nappalin, vetettem egy pillantást a székre, amiben az apám üldögélt mindig, és a krikettet nézte. Emlékeztem rá, hogy amikor kamaszként éjszaka kicsörtettem a házból, mindig integetett nekem, azt akarta, hogy adjak búcsú puszit. Arra is emlékeztem, hogy ilyenkor megvetően rámosolyogtam, elimbolyogtam a magas sarkú cipőmben, és csak magam elé motyogtam, hogy viszlát, Száraz Ember.
A nyomozás a véremben volt. Kiderítettem, hogy Jimmy Botham egy gondnoklakásban él egy motel mellett Tullyban. Elvált. Egy 1987-es Holdennel jár. Minden héten lovakra fogad.
— Szóval erre ment el a pénzünk — mondtam a bátyámnak.
— És akkor mi van? — felelte. — Akkor mi a fene van? Húsz éve történt, tedd túl magad rajta végre.
Amikor születésnapom volt, a férfi, akit Jimmy bácsikámnak hívtam, mindig egy nyalókával teli gurulós bőröndöt hozott nekem, mivel a nővére légikisérőként dolgozott a Quantas légitársaságnál. Egyszer őt is elhozta hozzánk teázni. A legragyogóbb nő volt, akit valaha láttam. A lábán a körmök tűzpirosra voltak lakkozva, egyenes, aranyszőke haját egy végtelen kontyba tekerte fel.
— Az lett volna a feladata, hogy erkölcsi útmutatást adjon — panaszkodtam a bátyámnak. — A keresztapám volt.
A bátyám vállat vont. A felesége szemben ült velem, és udvariasan bólogatott.
— Szentséges ég, most már erkölcsi példamutatást is akar — fordult bátyám a feleségéhez. — Legközelebb még számon kéri rajta azt az ezer fontot, amivel lelépett.
— Ezer font? Ez volt a családi vagyon? — kérdeztem.
Bátyám a szemét forgatta.
— Mintha azt gondolnád, hogy milliomosok voltunk. Akkor miért éltünk volna egy deszkából eszkábált viskóban Oakleighben.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Az apám nem volt önfejű alkat. Egy makacsabb ember nem engedte volna meg, hogy az élete elússzon, nem merevedett és száradt volna bele az önsajnálatba. Azt hittem, az anyámtól örököltem, hogy a gúnyolódások kereszttüzében is kényszeresen kitartok, még ha gyanítom is, hogy őrültséget csinálok. Ezen töprengtem, miközben a bérelt autóval Tully felé hajtottam. Nagyjából ötven kilométerre voltam, amikor esni kezdett. A légkondi kifújta a meleget a kocsiból, már dideregtem, amikor az első kövér esőcseppek szétloccsantak a szélvédőn. Kinyitottam az ablakot, hogy érezzem Queensland levegőjét, és a párás meleg úgy csapott le, mint egy nyálas nyelv.
Tíz óra volt, mire bejelentkeztem egy motelbe, valahol a Tullyba vivő út mentén és kipakoltam a kocsiból. Sötét volt, az eső nem csendesedett, és az idő is fülledt maradt. A zuhanyfülkében egy zöld béka guggolt. A falon keresztül a szomszéd szobából hallottam a tévét. Fejem felett a ventillátor megforgatta a párás levegőt, légáramlatok kavarogtak a szobában, felkapták a papírokat, megzörgették a redőnyt, míg én meztelenül feküdtem az ágyon a sötétben, és aludni próbáltam. Végül egy körül a szomszéd szobában is kikapcsolták a tévét. Pár percig, mielőtt elaludtam, láttam magam előtt az apámat a kórházi ágyon. Székeket húztunk oda, körbeültük és néztük a meggyűlt folyadéktól bugyborékoló, szörcsögő mellkasát.
Megtelt vízzel, mintha egy ráncos mazsola szőlőszemmé gömbölyödött volna, és mi néztük, ahogy lassan megfulladt. Egyszer még felébredt és végignézett rajtunk és azt suttogta, sajnálom, sajnálom.
A következő napon sokáig álltam az esernyőm alatt Jimmy Botham moteljének közelében, és néztem a gondnoklakást. A motel egyszintes hosszúkás épület volt, mint egy katonai barakk, a szabad szobát jelző felirat három másodpercenként felvillant és kialudt. A felhők mélyen ültek, köd szitált, a víz összegyűlt a bőrszandálomon, lassan átszivárgott rajta, míg kezdtem csúszkálni az iszapos talpbetéteken. Beláttam a lakásba, a keleti oldalra nyílt, egészen közel a motelhez. Égtek a lámpák, mivel sötét volt a felhők miatt, és egy férfi meg egy nő tett-vett bent. A táskámban volt az apám távcsöve, de amikor elővettem, rá kellett jönnöm, hogy az nedvesség oda is beszivárgott, és nem láttam mást csak a bepárásodott üveget. Egy idő után beültem a bérelt autóba, járattam a motort, és miközben a légkondi lehűtötte a testem, elbóbiskoltam.
Próbáltam nem felzaklatni az anyámat, amikor végül úgy foglaltam le a repülőjegyet, hogy egy nappal előtte érkezzek meg. Mindig terveztem, hogy kinyomozom, mi lett a keresztapámmal. Csak szembe akartam nézni vele, megértetni vele, hogy mit tett az apámmal. Az apám sosem nézett szembe senkivel. Megfigyelő volt, egy fotós, olyan ember, aki megbújt mások életének peremén, és csendesen lejegyezte a részleteket. Az én feladatom lett, hogy megmondjam a keresztapámnak, a viselkedése miatt hogyan ment össze az apám, és lett azzá az emberré, aki más emberek hazugságaival és csalásaival töltötte meg az életét, miközben elfeledkezett a családjáról. Elfeledkezett rólam, mintha csak egy lettem volna az elhalványuló pillanatképek közül.
Az anyám délután bukkant fel. Leállítottam a motort, és csak néztem őt, ahogy állt, a rózsaszín esőkabát kapucnija eltakarta az arcát. A lámpák még mindig égtek a házban, és a férfi meg a nő is bent volt. Az anyám ott állt, majdnem annyi ideig, mint én, bámulta a párt, aztán megfordult, és gyalog indult vissza a városba, súlyos, egyenetlen léptekkel, mintha valami nagy súlyt cipelne a hátán.
Szóval nem tudta, hogy Jimmy Botham megházasodott — gondoltam, miközben letöröltem a párát az szélvédőről. Végig az évek során csak várt, míg ő megnősült.
Kinyitottam a kocsiajtót és a gondnoklakás felé indultam. A keresztapám, egy dörzsölt alak, gondoltam. Mindene megvan, de nézzenek csak ránk, rám. Éreztem, hogy a lépteim lelassulnak, ahogy közeledtem az ajtóhoz, de kényszerítettem magam, hogy tovább menjek. Az anyámat vesztesként látni olyan érzés volt, mintha családom maradéka is széthullana.
— Megint megtette — mondtam magamnak. — Megint elvett tőlem valamit.
A kopogásom tompának tűnt, de meghallottam, hogy bent valaki felkel egy székből és a bejárati ajtó felé indul. Nem emlékeztem, Jimmy Botham pontosan hogy nézett ki. Arra vágytam, bár lenne egy fényképem róla. Belülről egy férfihang megkérdezte, ki az, és amikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, egy álnév járt a fejemben, egy másik személyazonosság, akinek kiadhatnám magam.
— Halló, ki az? — hallottam a férfit az ajtó mögött. Zörgött a zárral és kitárta az ajtót.
Mielőtt elindultam Melbournbe, kiraktam a macskámat a bátyám házánál, és ő megkérdezte tőlem, hogy mit akarok kérdezni szegény öreg Jimmy Bothamtől.
— Meg akarod vádolni, amiért nem nyújtott erkölcsös útmutatást? — kérdezte. — Ettől jobban éreznéd magad? Elvitt valamennyi pénzt végkielégítés gyanánt. Megvigasztalta anyát, amikor apa éppen az egyik hullámvölgyében volt. Mi olyan rohadtul rossz ebben?
Az egész testem megrázkódott, mintha valami felkapott és pár centiről földhöz vágott volna. A fogaim összekoccantak. De túl késő volt. Nem volt visszaút. Nem fogadtam el, hogy olyan legyek, mint a gyenge és depressziós apám, aki mindig csak nézett és figyelt. És mindig csalódott.
Egy ősz hajú férfi és egy fényes szőrű terrier állt velem szemben a gondnoklakás ajtajában. Jimmy Botham megkérdezte, szobát szeretnék-e. Én csak álltam ott, esőtől nedvesen, tátott szájjal, és úgy éreztem, fuldoklom.
— Van üres — tette hozzá.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Vancsó Éva
