Minden férfinak csak az jár az eszében…
Kedves fiatal barátomat nagy bánatban leltem a napokban. Amikor becsengettem hozzá, eléggé elnyűtt ábrázattal nyitott ajtót, s azonnal mellbe vágott a kocsmaszag. A máskor oly pedáns férfi ruházata úgy lógott róla, mintha benne töltött volna el egy álmatlan éjszakát.
A mindig szívélyes fogadtatás helyett úgy hívott be, mintha a fogorvosa lettem volna, aki épp érzéstelenítő nélkül akarja kihúzni a fogát. Becsületére legyen mondva, nem keresett olcsó kifogásokat, miért nem lát épp abban a pillanatban vendégül, hiszen bejelentés nélkül érkeztem. Sőt, állapotát se próbálta leplezni.
— Részeg vagyok… — ismerte be szégyellősen, nehogy azt higgyem, véletlenül öntött magára valami alkoholt.
Mindig tudta, hol a határ. Voltam már tanúja annak, amikor mások itatni próbálták. Nem dőlt be a „Férfi vagy te, megijedsz egy pohár italtól?” — típusú unszolásnak. Beljebb lépve azonnal láttam, az italozásban egy szilvóriumos üveg az egyetlen partnere.
Végigmértem. Nem tűnt annyira részegnek már, mint első pillanatban. Bár a szemén látszott egy szokatlan csillogás, ami arra utalt, nem ajánlatos beülnie a sofőrülésre, egyensúlyával nem akadt észrevehető baj. Sietve pakolta el az asztalról az üveget, mintha azzal eltörülhette volna a tettei nyomát. Savanyú képpel néztem utána. Nem vagyok ugyan a tömény alkohol híve, de olyan szilvóriumot, mint szülei szülőfalujában… Volt bennem egy aljas gondolat, amikor hozzá indultam. Reméltem, van már neki az ideiből… Igaz, a régi, az eperfahordóban érlelt, az mindig jobb, de az ideiről szakvéleményt kell mondani. Nos, erre feláldoztam volna magam…
— Még berúgni se vagyok jó… — erősítette meg intuíciómat. — Nem esik jól…
Még egyszer végigmértem, és máris elkészült a diagnózisom. A kocsmaillaton is átütött a szaga. No, nem valami olcsó parfümé, de bűzlik: itt nő van a dologban! Bevallom, csodálatra méltó megérzésemet segítendő, a napokban távolról láttam, amint kényesen ügyelt, nehogy egy égi tünemény elessen, miközben andalogtak a Cenk alatti sétányon. Túúdom, túúdom. Rosszféle vagyok, valamint irigy, és ez az öregedés biztos jele.
Egy ideig farkasszemet néztünk. Állta a tekintetem, miközben látszott, tudja, a veséjébe látok. Nem tagadott, nem magyarázkodott.
— Ülj le! — intettem a kanapé felé, majd én is helyet foglaltam mellette, és félig szembefordultam vele. Először atyaian a vállára akartam tenni a kezem, aztán lemondtam róla. Hej, jobb a nőknek, ezt megtehetik…
— Mesélj! Ki az a lány?
— Először véletlenül futottunk össze. Valami huligánok utána fütyültek, és egyértelmű szókimondással hozták tudomására, azt akarják…
— Azt? Mit? — ragadt be nálam a tantusz.
— Ó, na, tudod… — kerülgette a szókimondást. Azonnal rájöttem. (Állítólag nekem szennyes a fantáziám! Micsoda sértő feltételezés!) — Kihozott a sodromból a pofátlanságuk, és a védelmembe vettem.
— Így jöttetek össze?
— Nem. Akkor csak hálásan megköszönte, hogy védelmembe vettem, aztán a sarkon elváltunk.
— És akkor? — nyitottam tágra a szemem.
— A következő napokban többször is eszembe jutott. Olyan gyönyörű lány, soha se láttam szebbet…
No, persze, egy hormondús fiatalember megfogalmazásai mindig túlzottak. A tesztoszterontúltermelés nem éppen a női szépség kvalitatív megítélésének a legjobb kelléke. Szegeztek már nekem olyan kérdést: „Láttál-e már szebb lányt?” — és bármilyen őszinte ember vagyok, nem mertem megkérdezni, kire gondol az illető abban a pillanatban… Én inkább a satrafa jelzővel illettem volna… Ám ezúttal alig volt túlzás a megállapításában. Amikor megláttam őket, elismerem, végiglegeltettem rajta a szemem én is, csak ezt az asszony meg ne tudja. Vakságot nem esküdtem nejemnek, de ezt nem kell állandóan a tudomására hozni. Nem féltékeny természet, de…
— Akkor hol találkoztál vele ismét?
— Nem hiszed el. A munkahelyemen. Nemrég alkalmazták őt is. Egy másik részlegen.
— S összefutottatok a folyosón…
— Pontosan. És mintha a történelem meg akarná ismételni önmagát, az aligazgató utalgatott neki arra, ő is azt akarja…
— S te ismét védelmedbe vetted… Ujjat húztál az aligazgatóval.
Ehhez a megállapításhoz nem kellett sok fantázia, barátom mégis elismerően mért végig.
— Együtt mentünk haza. Elsírta, hogy minden pasas egyforma. Csak azt akarják. Lerí abból, amiként ránéznek. Ki lehet olvasni a szemükből, csorog a nyáluk, csak megtehessék…
Én pedig lesütöttem a szemem. Nehogy tekintetemből kiolvassa, ha harmincnéhány évvel fiatalabb lettem volna, lehet, a múltkor nekem is átvillant volna az agyamon. Az. (Most már nem, mert nős vagyok, és hűséget esküdtem a feleségemnek…) De még ma is tudok felmentő körülményeket találni, ilyen gondolatokra, még ha engem széles ívben el is kerülnek a karikagyűrűm láttán. Ha a férfiember tekintete véletlenül végigsiklik, az aligszoknya alól előbukkanó formás cubákokon, a szűk blúzt feszítő dudákon, a… Én hűséges vagyok. Igen, az vagyok… Az vagyok… Én még gondolatban sem…
Ám kezdett egy sanda gyanú kialakulni bennem. Vajon a végén — mert biztos rákérdez — elmondjam-e barátomnak, feltehetően miért adták ki az útját? Mert egy nagy, nagy balek. Szó szerint vette a hölgyemény felháborodását, és kényesen ügyelt arra, nehogy a lány azt higgye, ő is pont azt szeretné. S egy ilyen nőnek egy mulya alak, aki azt nem akarja, nem kell…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
