Apáti Kovács Béla : Építsetek nekem homokvárat!

Emlékszem gyermekkoromban, amikor még egészen kicsinyke lurkók voltunk, Sz?cs Peti barátommal nagyon szerettünk homokozni. Valahol mindig leltünk homokot, és ilyenkor boldogan vetettük bele magunkat. F?leg várat építettünk. Sokszor olyan jól sikerült, akár az igazi, és maga a király is beleköltözhetett volna.

Kedves Béla! Ez az írás sajnos nem üti meg a mese mércéjét, melynek “Jellegzetes vonása az egyszer? világkép, mely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé. A végkifejletben a mese diadalra juttatja a jókat, és megbünteti a gonoszokat.”

Igazából humornak inkább érzem, de annak is gyenge.

Továbbra is várjuk az ennél kidolgozottabb meséidet.

 

 

Emlékszem gyermekkoromban, amikor még egészen kicsinyke lurkók voltunk, Sz?cs Peti barátommal nagyon szerettünk homokozni. Valahol mindig leltünk homokot, és ilyenkor boldogan vetettük bele magunkat. F?leg várat építettünk. Sokszor olyan jól sikerült, akár az igazi, és maga a király is beleköltözhetett volna.
Egyszer is, amikor elkészültünk a várunkkal, és elégedetten szemléltük m?vünket, váratlanul kinyílt a homokvár kapuja, és kilépett rajta egy fényes koronát visel? emberke.
El?ször nem tudtuk, mire vélni a dolgot. Azt hittük káprázik a szemünk. Meg is dörzsöltük többször is, hogy jól lássunk, de minden egyes alkalommal megmaradt látványként a koronás emberke.
Ahogy ott tágra nyílt szemmel csodálkoztunk, ránk kiáltott mérgesen a kicsinyke lény:
–Mit néztek, mint ború az új kapura? Nem látjátok, hogy én vagyok ennek a várnak a királya.
Valóban akkor vettük észre, hogy, aki kijött a várkapun, nem más, mint maga a király. Hiszen fején ott díszelgett egy csillogó aranykorona.
Nagyon meglep?dtünk a látványán. Ilyen még sohasem fordult el? velünk, pedig már sok homokvárat építettünk. Nem sokáig hagyott bennünket álmélkodni. Egy kis lélegzetvétel-nyi szünet után újból ránk mordult:
–Mit tátjátok a szátok? Nem látjátok, hogy királyotok éhes? Azonnal hozzatok ennivalót, mert mindjárt éhen halok!
Peti barátommal összenéztünk, és még mindig azt hittük, hogy csak álmodjuk az egészet. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen megeshet velünk.
–Mozgás, mozgás! – sürgetett bennünket.
Így kénytelenek voltunk valami élelem után nézni. Szerencsére édesanyám a kertben kapálgatott, és a házban nem volt senki. Gyorsan beosontam és a spejzból elcsentem a déli ebédb?l megmaradt egyik kirántott húst, és sietve vittem a királynak.
–Tessék, fenség! – mondtam és átnyújtottam neki, amit ? egy szempillanat eltüntetett a gigájában, pedig termetéhez képest elég nagy darab hús volt. Meg sem kottyant neki. Tovább követel?zött.
Most Peti szaladt haza. Neki kicsit nehezebb volt ennivaló szerezni. Ezért csak egy vagy két kelt rétessel tudtuk a királyi fenség éhségét csillapítani.
Sajnos ez is kevésnek bizonyult. A kapott finomságok talán még jobban meghozták az étvágyát.
–Micsoda nyámnyila népség vagytok – horkant föl, miután megette a két jókora kelt rétest – Nem tudnátok valami laktatóbb, nagyobb mennyiség? ételt hozni nekem. Amit hoztatok a fél fogamra sem volt elég. Megparancsolom, azonnal hozzatok még, mert ha nem teljesítitek a kívánságomat, mindjárt szólok a bakónak, hogy üsse le a fejetek.
Nagyon megijedtünk, mert olyan határozottan mondta, hogy azonnal elhittük a homok-várban bakó is van.
Csak az volt a baj, nem tudtuk, honnan szerzünk ?kelmének ilyen nagy mennyiség? étket. Az még valahogyan megoldható volt, hogy kicsenünk a házból egy zsíros kenyeret. Szüleink megértik, hogy megéheztünk a nagy játékban, de hogy kihordjuk az egész spájz tartal-mát, azt bizonyára nem engednék meg.
Talán, ha megmondanánk az igazságot. De vajon hinnének-e nekünk? Bizonygathat-nánk, hogy az általunk épített homokvárban egy király lakik, és ? éhezett meg.
Jót nevetnének rajtunk, és annyi fáradságot sem vennének, hogy megbizonyosodnának, amit mondtunk nekik.
Reménytelennek t?nt a helyzetünk. Nem sok jó nézett ki nekünk.
A király nagyon mérges volt, és már toporzékolva követelte az ennivalót.
–Mi lesz? Meddig várjak? Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Ha mindjárt nem kapok enni, a bakó lecsapja fejetek.
Peti barátom megpróbálta meggy?zni, hogy hiszen mennyi finomsággal traktáltuk, és egy kicsit legyen türelemmel, este majd megint hozunk neki valamit.
–Este. Este – dünnyögte – Azt hiszitek, addig kibírom. Most akarom az ennivalót, de sokat. Nem t?röm az ellenkezést. Na, lóduljatok, és hozzátok az elemózsiát. Ne akarjátok, hogy mérges legyek, mert akkor nagy megbánjátok.
Most már igazán nem tudtuk, mitév?k legyünk. Több ennivalót képtelenek voltunk ki-csenni a házból. Azt már szüleink is észrevennék. Hiába próbáltuk megmagyarázni a homokvár királyának, hogy ez nem fog menni. Ez ?t egyáltalán nem érdekelte. Minduntalan enni akart, megtömni az óriási bend?jét. Egyre csak noszogatott bennünket, és követelte , hogy elégítsük ki éhségét.
Végül már odáig jutott, hogy azt fontolgatta, hívja a bakót.
Ez nagyon megrémített bennünket. Peti barátommal már majdnem sírva fakadtunk, amikor olyan dolog történt, amire egyikünk sem gondolt.
A szomszédnéninek volt egy bozontos sz?r? pulija. Az ember sohasem tudta, hol van az eleje és a hátulja. Legfeljebb csak sejtettük, ha elindult. Bizonyára amerre ment, arra volt az orra.
A kerítéshez közel volt a homokozónk, és ott volt egy rés, ahol a kutya át szokott jönni hozzánk. Édesanyám gyakran megvendégelte jókora vel?s-csonttal. Pajtás, mert így hívták a kutyát, nagyon szerette ezt az étket.
Talán most is meghallotta, hogy ennivalóról beszélünk, és azt hitte megint finomság várja a konyhánkban.
Átbújt a kerítés résén, és mit sem tör?dve velünk, mint valami hatalmas szörny átgyalogolt a váron, leromolva a király homokvárát. A négy megtermett tappancsa olyan pusztítást vitt véghez, hogy a vár egy szempillanat alatt semmivé vált.
Volt nagy óbégatás. A király jajveszékelt. Mindenhol kereste a várát, de még csak hírmondó sem maradt bel?le.
Vár nélkül, mintha a bátorsága, és az ereje is tovaszállt volna.
Már nem volt olyan nagy legény, mint néhány perccel ezel?tt. Meghunyászkodva ros-kadt le a bársonyos homokba, és majdnem sírva könyörgött nekünk:
–Fiúk, drága kis barátaim, építsetek nekem egy szép várat! Milyen egy király, akinek nincs vára. Ugye megteszitek ezt nekem.
Megsajnáltuk a kis emberkét, és megígértük neki, hogy holnap felépítjük a várat. Kés?re járt és akkor már nem volt érdemes nekiállni a várépítésnek. Különben is édesanyám kiabált már, hogy menjek be.
Másnap és az azt követ? napokban csúnya, es?s id? volt. Nem tudtunk kimenni várat építeni.
Napok múlva, amikor elállt az es?, az els? utunk a homokozóhoz vezetett. A királyt nem leltük sehol. Bizonyára megunta a várást ránk, és más gyerekek után nézett, akik majd építenek neki egy szép várat.
Megvallom, ezért nem nagyon bánkódtunk, s?t boldogok voltunk. Lehet, ha felépítjük, megint követelte volna t?lünk az ennivalót.
Egy ideig nem is szándékoztunk ilyesmit alkotni, nehogy ?kelme visszajöjjön. Helyette inkább más játékot eszeltünk ki.
Gyerekek, ha véletlenül találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy az egykori két kis barátja üdvözli, de már sajnos nem építenek homokvárat. Más elfoglaltságaik vannak. Külön-ben is azt a régi homokozót rég ben?tte a f?.

 

(Kép forrása:internet)

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.