Jó feje volt, és könnyen tanult a deák. Tanárai igen elégedettek voltak vele. Amerre jár hamar elsajátította a tudományt. Mindig eminensként vizsgázott, és tarisznyájában már annyi oklevél lapult, mint égen a csillag, és réten a f?szál.
Már csak az ország néhány oskolájában nem koptatta az iskolapadot, de ezeket sem szerette volna kihagyni.
Egyszer is, amint igyekezett az egyik felé, nagyon elfáradt, és úgy határozott, hogy betér az útjába kerül? els? városba. Még miel?tt a Nap aranyló sugarai alábuktak volna a közeli hegyek mögött, megpillantott egy nagy várost, ahol a király is székelt. Mindjárt arrafelé vette az irányt. Amikor be akart lépni a város kapuján egy morcos katona az útját állta.
— Megállni, fiatalúr! Ide akárki nem teheti be a lábát. Meg kell fizetni a belép?díjat, aminek egy arany az ára — mondta és bárdját a diák mellének szegezte.
A deák nem lett volna okos deák, ha nem tudta volna magát kivágni ebb?l a szorult helyzetb?l. Nem volt neki aranya, de még egy árva petákja sem. Sokszor éhezett, és amerre járt a jószív? emberek tartották el. Cserébe segített nekik a ház körüli munkákban.
Ellenben azt jól tudta, hogy a király megtiltotta belép?díjat szedni a deákoktól. Azokat mindenhová ingyen kellett beengedni. A kaput ?rz? katona egy kis pénzmaghoz akart jutni, ezért kért t?le egy aranyat.
Amint ott téblábolt a mellének szegezett bárddal egy nagyszer? ötlet jutott az eszébe. Gondolta megtréfálja a katonát. Eképpen szólt hozzá:
— Vitéz uram, én egy álruhába bújt herceg vagyok. Vizitelni jöttem a királykisasszonyhoz. Ha megtetszünk egymásnak, akkor tán már holnap meg is kérem kicsinyke kacsóját.
Ezt meghallva az ?rtálló katona kissé megszeppent, de azért kételyei is támadtak. Nem nézte ki a deákból, hogy herceg. Ennek ellenére mégsem merte ezt a szemébe mondani, mert hátha mégis az, és akkor a király lecsapatja a fejét.
Ha beengedi, lehet, hogy a legény kereket old, és majd a másik kapun távozik.
Úgy határozott, hogy reggelig, míg tart a szolgálata, befogadja a házába.
A katona háza a kapu mellett volt, és csak egyet kurjantott a feleségének, aki mindjárt rohanva jött.
— Mi történt, édes uram? — kérdezte.
— Itt van ez a fiatalúr, aki hercegnek mondja magát. Reggelig a vendégünk lesz, és majd akkor elkísérjük ?felségéhez. Adjál neki minden jót, amit csak kíván. Vessél neki puha ágyat a vendégszobában!
Az asszonyka mindent úgy tett, ahogyan a férjeura parancsolta. Úgy megvendégelte a deákot, hogy tán soha életében nem evett annyi jót, mint azon az estén. A legjobb borból hozott az asszony a fogadóból, hogy a gigáján simán csússzon le a sok finom falat, amit elébe rakott. Elégedett is volt a vendég, nem gy?zte dicsérni a házigazda vendégszeretetét.
Vacsora után még egy kicsit diskuráltak a katona feleségével a világ dolgairól, majd hirtelen mindketten elálmosodtak, és lefeküdtek.
A deák úgy tervezte, hogy még napfelkelte el?tt kilopózik a házból és kereket old, de a tüzes bor annyira fejbe kólintotta, hogy már csak akkor ébredt fel, mikor a katona éppen hazaért. Meghallotta, amint kérdi a feleségét?l:
— No, asszony, hogy aludt a hercegünk? — de ezt az utolsó szót olyan gúnyosan ejtette ki a száján, hogy csak a bolond nem értette, nem hisz a deáknak, és rájött a turpisságra.
Gyorsan kiugrott a puha, paplanos ágyból, és duzzogva lépett ki a szobából.
— Még soha nem aludtam ilyen rosszul, mind kendeknél — mondta szemrehányóan. — Az ágy alatt egerek cincogtak, a szoba sarkaiban pókok sz?tték hangosan a hálóikat, de akkor még meg sem említettem, hogy az ágy telis-tele volt bolhával és poloskával, akik agyon csipkedtek. Ezt feltétlen el kell mondanom a királynak, és nagyon remélem, hogy intézkedni fog. Az mégis csak hallatlan, hogy katonái házában ilyen állapot uralkodjék.
Megijedt a katona és a felesége. Mindjárt a deák lába elé vetették magukat, és könyörgésre fogták a dolgot:
— Fenséges herceg, csak azt ne, mert akkor az ?felsége elkerget bennünket. Amikor megkaptam ezt a posztot, egyedüli kikötése volt, hogy tartsuk rendben az ajándékba kapott hajlékot, mert ha rendetlenek leszünk, mehetünk, amerre akarunk. Fel is út, le is út!
A deák mindjárt tudta, bejött a terve. Ezentúl azt tehet a katonával és feleségével, amit csak akar. Tenyeréb?l fognak enni, mint a galambok.
Úgy tett mintha tépel?dne, még a feje búbját is megvakarta, hogy hitelesebbnek látsszon.
— Nem is tudom, mi tév? legyek? Elhallgassam-e a királyi ?felsége el?tt, ami ma éjjel történt velem kendék házában, vagy ne? Hisz’ olyan jóindulatúak voltak hozzám, és úgy megvendégeltek, hogy még soha. Talán most az egyszer elnézzem ezt a rendetlenséget.
A katona és a felesége nem gy?ztek hálálkodni. Megígérték, még ma rendbe rakják a házat.
— Így legyen! — mondta komolyan a deák. — Most pedig megyek, a királyi fenséghez, hogy szemrevételezzem a királykisasszonyt.
A katona ezek után már nem merte mondani, hogy elkíséri a vendégét. Félt, hogy hátha elkottyantja magát az éjszakai állapotokról a házában.
Elbúcsúztak egymástól, és a deák elindult, de természetesen nem a királyi lakosztály felé, hanem iparkodott, hogy minél el?bb elillanjon a másik kapun.
Még csak gondolni sem merte, hogy a katona gyanakvó ember, és amint kilépett a vendégül látója háza ajtaján az titkon utána osont. Felcsillant a szeme, mikor látta, hogy a deák a másik kaput vette célba. Gondolta is mindjárt, hogy törököt fogott. Rohant lélekszakadva fülön fogni éjszakai vendégét. Már–már utolérte, mikor a deákkal szemben jött egy vele egyívású legény, aki eképpen köszöntötte:
— Üdv’ neked hercegem! Hová–hová ily lóhalálában?
— Ó barátom siet?s a dolgom, azt sem tudom, hol áll a fejem.
Ezeket meghallván a katona megtorpant. Lám a legény is hercegnek szólította vendégét. Mi van, ha mégis az? A király szíjat hasít a hátából, ha kitudódik, hogy kételkedett vendége szavaiban. Inkább gyorsan mindenkinek elmesélte, hogy éjjel el?kel? vendége volt.
A városban gyorsan híre futott, hogy megérkezett a herceg. Mindenki kitódult az utcára, hogy lássa.
A király éppen kinézett az ablakon, és egy hatalmas sokaságot látott a téren. Így szólt a hopmesteréhez:
— Mi ez a sokadalom lent a téren?
— Fenséges királyom, állítólag egy herceg érkezett a városba, és mindenki ?t bámulja. Nem láttak még ilyen jóvágású daliát.
— Hívasd azonnal elém! Meg akarom nézni, kiféle, miféle?
Nem telt bele egy fertály óra, és a deák már a király színe el?tt is állt. A katona sem akart lemaradni abban a reményben, hogy éjjelre szállást adott a magas rangú uraságnak, majd megjutalmazzák.
A király azonnal látta, hogy egy vándordiákról van szó. Nem herceg ?, de még csak nem is úri famíliából való. Szerencsére nem volt rosszindulatú ember, értette a tréfát, és ezért úgy tett, mintha elhinné, amit mondtak neki.
— Mi járatban van errefelé hercegem? — kérdezte nyájasan. — Tán csak nem leánykér?be jött hozzám?
Még miel?tt megszólalhatott volna, a katona el?ugrott mögüle és lelkendezve mondta:
— Fenséges királyom, a herceg az éjjel az én hajlékomban szállt meg, és akkor mondta, hogy házt?znéz?be érkezett a városba.
— Nocsak! Nocsak! Fején találtam a szöget — mosolyodott el a király. — Tán csak nem a leánykám kezét akarja megkérni?
Megint a katona szólalt meg el?ször:
— Úgy van, királyi fenség, nekem és drága feleségemnek elárulta, hogy a királykisasszony kezét szeretné megkérni.
Erre a király szeme is kikerekedett.
— Valóban te egy álruhába bújt herceg lennél? — fordult a deákhoz. — Igaz, amit a katonám mondott rólad?
Szegény deák jól belekerült a slamasztikába, és már ? is látta, hogy ennek nem lesz jó vége, ha esze cserbenhagyja. Sürg?sen ki kell találni valamit, míg nem kés?. Még az is el?fordulhat, hogy a király megharagszik és lenyakaztatja a bakóval.
— Fenséges királyom, ha megmondom az igazságot, ha nem, így is, úgyis a vérpadra küld, és akkor nekem annyi. Hiába van tele tarisznyám rengeteg kinccsel, ha nemsokára fejem a porba hull. Még miel?tt a bakó kezébe adná életem, engedje meg, hogy professzoraitól leckét vegyek! A t?lük kapott tudományt hadd tegyem be a tarisznyába, mert a levágott kobakomból úgyis kipottyanna.
A jóindulatú király megértette a deák kívánságát, hogy tanulni szeretne.
A várban voltak az ország legokosabb professzorai, akik tudása mindenkiét felülmúlt. Sehol a világon nem volt hozzájuk hasonló. T?lük a deák könnyedén megtanulhatná, ami még hiányzik a tarsolyából, és akkor ? is olyan okos lehetne, mint a professzorok.
Valójában a deák egy szóval sem mondta neki, hogy herceg. Mindig a katona járatta a száját, ha meg kellett szólalni. Végül egy kis gondolkodás után mondta a jelenlev?knek:
— Akár herceg is lehet ez az ifjú ember. Ki tudja, gúnyája kit takar. Ne feledjétek, tudás is kincs és hatalom! Most még csak herceg, de talán nemsokára, a megszerzett tudás révén, egy királyt köszönthetünk személyében.
Ezekb?l a szavakból szegény katona nem sokat értett. Csak meresztgette nagy bamba szemeit. Kíváncsi volt, mi lesz ennek a vége?
Erre csak hónapok múlva kapott választ, mikor a professzorok ünnepélyes keretek között átadták a deáknak az utolsó megszerzett diplomát, és maguk közé fogadták, mint minden tudományok tudorát.
A király mosolyogva nézte e nem mindennapi ünnepséget, és nagyon örült, amiért segíthetett egy tehetséges ifjúnak, aki tudásban valóban herceg volt, és jó úton haladt, hogy a tudományok királya váljon bel?le.
Ezen az ünnepségen leánykája is jelen volt. Szépsége mindenkit elb?völt, de f?leg a deákból lett professzort. Nem volt semmi kifogása, amikor kiderült, hogy a tanulmányai mellett a deák szívesen incselkedett a szépséges királykisasszonnyal is, és amire megtanult minden tudományt a két fiatal egymásba szeretett.
A királylány édesapja nem ellenezte a frigyet. Boldogan egyezett bele a kézfogóba.
Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy heted hét országba eljutott a híre, és mindenki hivatalos volt rá.
Ott volt a katona és a felesége is. Három éjjel, három nap ropták a táncot, amíg csak a lábbelijük le nem esett a lábukról. Akkor hazamentek, de el?tte még megígérte a katona, hogy ezentúl minden deákot ingyen beenged a városba, nem kér t?lük aranyat.
Talán így volt, talán nem. Aki nem hiszi, járjon utána!
(Kép forrása:internet )
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
