Biztosan más is észrevette, hogy a házak élnek a maguk módján. A legrogyadozóbb kunyhó is derekasan állja a sarat, amíg lakják. Ám a nálánál sokkal jobb, új építésű is hosszabb, rövidebb magára maradás után megrogyik. Látszólag ok nélkül megsüllyed egy stabilnak vélt részük, ketté válik a terasz, megroppan a tető. Még az ilyen elárvult házak is kevés újraerősítés után, ha emberek költöznek be, ismét végzik a dolgukat, otthont nyújtanak.
Számtalan, több generációt kiszolgált, sokszor átépített épület ma is fedelet nyújt, amint az is, amelynek tornácát nem egészen fél évszázada távolították el, s kapott díszéül egy teraszt. Éppen csak fel nem ujjongott örömében és a falába épített szekrénykéi is csak úgy virultak, még ajtajuk is zöldebb lett festés nélkül.
A vert fal olyan mint a beton, nagyon nehéz megcsinálni, de szinte szétverhetetlen. Így, most meghajolt gerendákkal, megroppanva is, egy pici kapcsos felhúzással, tetőcsere nélkül végzi a dolgát, mint akkor, amikor az ikerágy végénél asztalt körbeülve verték a blattot sötétedés után. Le-lenyeltek néhány pohár bort. Az asszonynép a sparhelt mellett kavargatott valamit, mindig volt sütni-főzni való és a leemelt karika minden mai utódjánál hatékonyabb volt.
– Te leány, hozz egy adag kolompért a kötődbe! Magunknak is kell, és a disznók moslékjába is főzünk.
A szoba túlsó oldalán sípolva recsegett rendületlenül, szaggatottan a Novi Sad-i rádió. Az ott tébláboló gyerek nem tudta eldönteni, vajon mi is az a Novi Sad, ahol csak úgy küldik a szívek a szíveket szíveknek. Mennyi szív szerte a világban… És magyar nótán kívül más zene vagy nem létezik, vagy ha igen, nagyon fülszaggató lehet.
Egy vágódeszkán, a munkától göcsörtös kezek nyugodt tempóban dohányt aprítottak, kizárólag saját készítésű cigarettát, majdnem szivar méretűt volt hajlandó elszívni a pirkadattól sötétig robotoló Ferenc bácsi. A lábatlankodó úgy irigyelte oldalán átvetett bőrtarisznyáját, ami régi katonatisztek térképtáskájára hasonlított, és azt a szívet átmelengető oltókést, ami persze minden másra megfelelt. Szalonna szelésre, zsír kenésre, ha szükség volt rá, akár kenyér szelésre is, bár a kemence ajándékaihoz csak ügyes kézben nem volt túl kicsi. Gyümölcsfák, szőlő oltására volt az igazi. Epekedve bámulta és remélte egyszer majd neki is lesz hasonló, ha nem is olyan tenyérbe kopott nyelű, tiszteletet parancsoló.
Zörgések és sípolások közben felzendült egy újabb magyar nóta, amelyik szívesen ment valamely szívtől, valamely másikig. Jobban szerették a Petőfi rádió akkor még dominánsan magyar nótákra épülő zenei műsorainál. Az egyik nő serényen táplálta a falánk tűzhelyet, gyorsan égő kóróval, csutkával és venyigével, a másik még egy karikát leemelt, hogy a főnivaló gyorsabban főjön. Majd Ferenc bácsi felállt az asztaltól, kiballagott a teraszra. Egy elemlámpával megmustrálta a ház végét, és azt amit aznap elvégzett, majd bement.
Hátra kötött kendővel a fején a legkisebb lány ha tehette, egy-egy partira megszökött a munkaözönből és zsíroztak, snapszliztak, amerikai heteseztek, sőt kételkedtek egy-egy jó nevetés közben. A hangulat soha nem volt feszes. Amikor az ember a maga kőkemény, ellopott idejét nem tehernek éli meg, hanem a legnagyobb értelmet adónak, akkor ha nincs munka, az a szenvedés, lehet bármilyen jómódban.
– Na jöjjenek velem, már nem a kis fészerbe félrerakott hordóból hoztam ezt a bort, ma végeztem az utolsó simítást. De hát itt képesek észre sem venni három heti munkám gyümölcsét.
Fogta a kancsót és elindult, az ajtóban állította meg hűséges asszonya, a lányok is kuncogni kezdtek. Az egyik szája elé tartotta a kezét és pufogott a nevetéstől.
– De jó a kedvetek, még ki is nevettek, pedig a pince nem csak bornak kell ám, a krumplit sem össze-vissza fészerekben, vermekben tároljuk ezután és a répának is ott lesz a helye.
– Gyere velem Ferencem!
– Jöjjön apám, mutatunk valamit!
Szóltak a lányok is. Ferenc bácsi nem tudta mire vélni az egészet, és követte őket.
– Apám, honnan is hozta maga a bort?
– Innen lányom, a fészerből, amit holnap el is bontok.
– Na nézzen körül jobban a zseblámpával!
– Ej, de felvágták a nyelvedet, pedig te vagy a legcsitribb! A többiek legalább nem adnak keresetlen tanácsot. Ti meg mit nevettek?
Fordult a nevetéstől jobbra, balra rázkódók felé. Bevilágított és meghökkent.
– Hát mégis észrevettétek? Nem volt értelmetlen, így is úgy is rájöttetek volna. Nem akkora ez a ház, hogy bármit úgy építhessek hozzá, hogy észrevétlen maradhasson szemetek elől. Az utolsó pillanatig olyan, de olyan egykedvűséget éreztem, mintha rajtam kívül senkinek nem lenne fontos. Bezzeg a nyáron hogy kurjongattatok a terasznak, már fel is futtattam rá két oldalt egy-egy rózsalugast és olyanná tettem, mint egy alagút, ahogy ti is szeretitek. A vadrózsához direkt nem nyúltam a kerítésen kívül. Úgy szeretem, ha olyan ahogy nőtt, azért vadrózsa nem? Most hallgattatok, nem hordta a kezem alá senki a téglát, mert bíz ez téglával van kibélelve. Végül látom, hogy nem hiába osztottam, szoroztam, maradék időmet sem feleslegesen dolgoztam át. Látom már a prést, hordókat, kádat is behordtátok. Tyű, a mindenit, ott hátul szépen kialakítottátok a helyet a krumplinak. Csak hát ez a vacak elemlámpa igen csak pislákoló fényű, a nagy sötétben semmit nem láttam, azon az egyen kívül, amit ha jól értem csalafintaságból hagytatok ott.
– Igen Ferencem és tudd meg, a nyári konyha verandáján az a lecsukható asztal is, amin beretválkozni szoktál, nagyon jól jön. Oda szoktam kirakni az ételt hűlni délutánonként, amíg hazaérsz. Most menjünk be, a vendég is vár már.
– Dehogy várok, itt vagyok Ilus néném. Ha nem látom ma este,készen ezt a gyönyörű pincét, itt a ház végén, egy élménnyel kevesebbel megyek haza. Most adjon Isten jó éjszakát maguknak! Egészen ránk esteledett.
– Csak még egy partira maradjon. Látom a kis legény is itt tátja a száját.
Mosolyodott bajsza alatt Ferenc bácsi, és akkor csak kézzel nyomott egy nagy barackot a fejére. Máskor tett róla, hogy ehető is legyen a mindig éhes zsíros kenyér falónak, aki olyan finom zsíros kenyereket, mint második családjánál, soha nem evett.
Ez a ház volt már kisebb is, más formájú is, de vastag falaival, még mindig lenyűgöző gerendáival, bő centenáriuma után is odaidézi a sosem harsogó, de mindig nyüzsgő tengeri hántókat, szakajtó kosarakat, liszt szitálást, esti blattverést és szépérzéket. A lurkó, a maga fél centenáriumán túl, ha akar sem tud nem emlékezni. A görbölőt nem bírja ráfordítani.
görbölő = rigli
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
