Világtalan ujjaim keretében az arcod.
Mint az álmukból fölvert tömbházlakók,
nézlek. Hozzád zavar már az októberi es? is,
félek: kimosdat a nyárból.
Be kellene takarni a világot a hajaddal,
hogy senki se fázzon.
Olyanok a gesztenyefák, mint egy félig megírt költemény,
mint egy befejezhetetlen vallomás.
Én csak szerelmes akarok lenni.
Azt hittem, túl vagyok bevádolt reményeimen,
túl vagyok minden áruláson.
Tör?dsz velem, te, aki olyan eleven, forró vagy,
tekintetedt?l átforrósodik az arcom,
tekintetedt?l áttüzesedik az ?sz is.
Ilyenkor nem tudok szólni se, csak nézlek:
mintha minden másnap újra
felfedezném szemed b?vös égitestjeit,
újra felfedezném nyakad harapdálnivaló hómez?it.
Mintha örökre hozzád indulnék.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.06. @ 21:28 :: Csillag Tamás