„Csorba Győző 1916. november 21-én született Pécsen, és 1995. szeptember 13-án hunyt el ugyanitt. Költő, fordító, szerkesztő és könyvtáros. Kossuth-díjas. A Nyugat harmadik nemzedékének – Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor mellett – kiemelkedő költője, a század magyar irodalmának jelentős alakja. Ez a legrövidebb jellemzés róla.”
Tüskés Tibor: Az utolsó évszak
„Mostanában életem nagy gondja a csönd. Ijesztően fogy. Szigorúbb csendrendelet kéne: a zajongást nyilvánítsák testi sértésnek – könnyűnek vagy súlyosnak – s eszerint büntessék.
A hatvanadik évem küszöbén állok. Termésem? Tizenegy verseskötet (köztük egy válogatott), öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? Igen, tudom: esztétikai területen a mennyiségnek nincs jelentősége. Mégis: ha életem simábban alakul, ha nem kell időmet és energiámat kenyérkereső munkával töltenem: többre lettem volna képes. Mégis: ha nem lett volna szerencsém, ha nem kísért volna annyi megértés: bizonyára kevesebbet produkáltam volna.”
Csorba Győző: „hatvan! – vanhat?”
Csorba Győző:
Threnos
Hosszú, vékony ládába tették,
és rászórták a földet.
Egy év mulva megkérded: „Hol van?”
„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.”
Most kérded: „Hol van?”
„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság
sírva számol körülötte”. –
„Circumdederunt me
gemitus mortis, dolores inferni
circumdederunt me…”
Hallom és egyre többet hallom,
a halott mondja:
„Körülvettek
a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai
körülvettek…”
a halott mondja
a kántor és a pap szájával.
A halott mondja.
– Nem mondja a halott!
A halott gyönyörű testében,
szeme tükrén,
orrában,
nyelvén,
füle labirintjaiban,
végig a bőrén
megállt az áramlás,
a szín, a forma,
az illat,
íz,
hang,
tapintás,
megállt,
ahogyan soha még,
összefonódott,
ahogyan soha még.
Nem a halál sóhajtásai
és nem az alvilág fájdalmai
vették körül,
hanem e háboríthatatlan
egyensúly boldog zümmögése.
A halál sóhajtásai,
az alvilág fájdalmai
minket vesznek körül,
minket, mert egyre többet látjuk,
hogy nemrég mozgó testeket
hosszú, vékony ládába tesznek,
s rájuk-szórják a földet,
és egyre többet halljuk:
„Circumdederunt me
gemitus mortis, dolores inferni…”
Iskoláit Pécsett végezte: 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán. Középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt, ezzel tartotta el magát, sokszor még népes családja anyagi gondjain is segített.
1944 novemberében megnősült, felesége – haláláig társa és támasza – Velényi Margit. Három lánygyermeke – Eszter, Noémi, Zsófia – és hét unokája van.
1939–1941-ig állástalan diplomás, 1941–1943-ig városi tisztviselő a főispáni hivatalban. 1943–1952-ig a Pécsi Városi Könyvtár vezetője, közben hosszabb-rövidebb időre többször visszahívják közigazgatási feladatok végzésére volt munkahelyére. 1952–1956-ig a Baranya Megyei Könyvtár csoportvezetője, 1956–1976-ig igazgatóhelyettese. 1993-ig – szerződéses munkatársként – nyugdíjazása után is dolgozott a könyvtárban. Soha nem volt „szabadúszó”, az állandó munkahely biztonságot nyújtott neki családja ellátásában.
Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult. 1933–1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban. 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete, a Mozdulatlanság, 1940-ben pedig első fordításkötete, Helinant de Froidmont ófranciából fordított műve, A halál versei.
16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. A Hátrahagyott verseket, melynek szerkesztője Bertók László volt, 2000-ben adták ki örökösei.
Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Írt „közéleti” verseket is, de lírájában a politikai kérdésekkel nem foglalkozott. Sajátos hangú, egyéni utat járó költő. Monográfusa, Tüskés Tibor írta róla: „Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzelgősség, hígság, de éppígy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyogásától. Mély és hiteles érzelmi alap és az értelem fel-feltörő kontrollja: ez a kettősség adja költészetének sajátos ízét, egyéni karakterét, nyugtalanító feszültségét.”
Egyik legjobb barátja, pályatársa, Weöres Sándor így összegez 1978-ban: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugság-mentes abszolút lírikust… Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik.”
Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Többször járt külföldi tanulmányúton, először Olaszországban, 1947–1948-ban, ahol 5 hónapig a Római Magyar Akadémia lakója volt. Goethe Faustja 2. részének magyarra ültetése (1959) után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. Janus-fordításait önálló kötetben is megjelentette – Pajzán epigrammák (1986) –, s maga is szerkesztett Janus-kötetet (Janus Pannonius válogatott munkái, 1982). Kettőshangzat (1976) című, válogatott versfordításait tartalmazó kötetében 61 költő műveiből olvashatunk magyarul: Goethe és Janus Pannonius mellett legtöbbet Dante, Petrarca és Rilke verseiből. Három drámafordítását önálló kötetben is kiadta a pécsi Pro Pannonia Kiadó (Drámafordítások, 1998).
Irodalomszervezői munkája rendkívül szerteágazó. A pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. Szervező-szerkesztő tevékenysége 1940-ben indult, amikor felvették a pécsi Janus Pannonius Társaságba. 1941-ben a Sorsunk című folyóirat szerkesztőségi tagja lett. 1945-ben szerkesztésében megjelent Pécsett az Ív című folyóirat egyetlen száma. 1946–1948-ig, a folyóirat megszűnéséig, a Sorsunk társszerkesztője.
1948-tól a Magyar Írók Szövetségének tagja. 1949-ben részt vett az „első” Dunántúl című lap szerkesztésében. 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1952–1956-ig a „második” Dunántúl szerkesztésében is feladatot vállalt. 1959-től a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1965-ben saját elhatározásából távozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába, s amíg munkaképes volt, már nem hagyta el azt.
1985-ben – vidéki költőként először – Kossuth-díjat kapott. 1995-ben felvették a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé.
Bibliográfusa, Bertók László szerint: „Csorba Győző művészetével, írói műhelyével, emberi tartásával fél évszázada fémjelzi a pécsi irodalmat és kultúrát…”
Pintér László
PIM
Digitális Irodalmi Akadémia
Weöres Sándor:
Csorba Győző
(…)
Csorba költészete egyik kitűnő kortársára, Pilinszky Jánosra emlékeztet, bár alig valószínű, hogy egymásra hatottak volna. Mind a kettő igen kevés színnel, gyakran csak fekete-fehérrel dolgozó művész. Mind a kettőt Barcsay Jenő festőnk egyik korszakával rokonítanám, mikor a Barcsay-képeket, erdőket, tájakat, fákat, házakat a vásznon szinte teljesen elborította a sötét-ség. Mindamellett ez a Barcsay-féle sötétség lényegében nem volt komorság és pesszi¬miz¬mus, csak a sötét tónusok uralma. Ugyanez a benyomásom az említett két költőről, gyakran nevezik őket pesszimistának, pedig inkább csak a borús árnyalatok művészei, azonkívül szeretik sötéttel intenzívvé tenni a fényfoltokat, a világosat. Pilinszky lírájában magányos lélek vergődik, Csorba sötét tónusai viszont a mindennapi élet, a család, a munka aláfestői.
Csorba költészetének formai elemeit vizsgálva szembetűnő, hogy az enjambement-nak, vagyis az értelmi tagolódás egyik verssorból másikba átcsapásának aligha van avatottabb magyar mestere, mint ő. Számtalan különös hangsúly-hullámjátékot tud alakítani az enjam¬bement használatával. Korunkban magyarul ő alkalmazta a szavak kettéválasztását egyik vers¬sorból a másikba. Ez a verstani jelenség XVIII. századi költőinknél és szórványosan korunkban Babits Mihálynál is előfordul. Én ezt a verselési módszert Csorbánál láttam először, tőle tanultam, és elég gyakran próbáltam is alkalmazni. Csorba költészete sok olyan strukturális, metrikai, ritmikai, verstani elemet tartalmaz, amit érdemes tőle megtanulnunk és aminek remélhetőleg nagy jövője van.
Persze Csorba nemcsak a forma művésze, hanem a tartalomé is. Az a dallamosság, mely például a XIX. századvég verseit gyakran jellemzi, Csorbánál elég ritka és talán sohasem elsődleges jelentőségű. Tartalma, mondanivalója komolyságra, felelősségre tanít, a kor, a nép, a környezet, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett élet iránt. Beszéljünk személyes emlékekről is. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, nyolc évig éltem Pécsett és ott Csorba Győző volt a barátom, akitől mindig komolyságot, nyugalmat, a higgadt és józan munka csendes örömét tanulhattam. Általában a pécsi körülmények szétszóróak, nyugtalanítóak vol-tak. Néhány idősebb írótársunk, Várkonyi Nándor, Lovász Pál és mások társaságában Csorba volt az, akinek nyugodt lénye állandóan néma figyelmeztetés volt a lelki felemelkedésre és az elmélyülésre. Anekdotikus emlékeket, eseményeket nem is nagyon tudnék felidézni vele kapcsolatban. Úgy él bennem együttlétünk emléke, mint a mozdíthatatlan szikla ereje és nyugalma.
Korai kötetei óta Csorba hatalmas külső és belső fejlődésen ment át. Lírája egyre gazdagszik és terebélyesedik és főként magasodik. Hozzám mégis a korai kötetei állnak a legközelebb, mikor Pécsett együtt éltünk és dolgoztunk, akkor keletkezett A híd panasza c. kötet. A címadó versből idézek:
S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp ízében.
És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kívánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.
Vagy egy másik igazi csorbai hangütés:
Barátaim csodálva nézem
s irigységgel: milyen jó élők!
a sorsuk kérdez, ők felelnek…
Bizonyos, hogy a mostani magyar költészet átláthatatlan betűtengeréből a túlnyomó rész el fog süllyedni. Amit a Csorba által “jó élők” írtak és azon kívül is sok mutatós, csillogó látszat-eredmény az idő folyamán egyre inkább megfakul. De éppen Csorba versei, amelyek megjelenésükkor olykor fakónak, igénytelennek látszanak, az idő sodrában mindinkább érle-lőd¬nek, kiteljesednek. Ez a látszólagos igénytelenség tele van a maradandóság feszítő erejé¬vel. Ahogy korunk lármáját felváltja majd más korszak másfajta lármája, úgy vonulnak el ennek az időszaknak betűhullámai és emelkedik ki belőle mind tisztábban a magányos pécsi költő, Csorba Győző arca.
Irodalmi és Nyelvi Közlemények. 1967. 1. 86-89.
„A kilenc testvér közül én a nyolcadiknak álltam sorba. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen kicsi koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.
Itt volna a helye, hogy a goethei séma szerint elmondjam, melyik szülőmtől mit kaptam. Azt hiszem, ez a valóságban nem is olyan egyszerű, mint a Goethe-versben. Nem is teszem, bizonyára téves és igazságtalan lenne. Apámmal alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább az ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.
Bizonyos talán csak az, hogy csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, technikai érzékem, erősen morális hajlandóságom, könnyen lobbanó temperamentumom apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellő-érintésre is mozduló hangulatom, változékony kedély-világom s a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rámtörő érzések, sőt érzelmességek anyámtól valók.
Hamis volna a kép, ha nem beszélnék még valamiről. Alighanem sok mindenre ad magyarázatot. A pszichológusok tudni fogják. Testi hibásan, jobb alsókarom hiányával születtem. Később megtudtam, hogy úgynevezett amniotikus fonalak okozta befűződés történt még anyám méhében, s ennek következménye lett a jobb alkar atrófiás (sorvadásos) leválása.
Mondhatom: elképzelhetetlenül sok meglepetést, kellemetlenséget, sőt megaláztatást tud okozni az ép testre szabott világ minden fogyatékosnak!”
Csorba Győző: „hatvan! – vanhat?”
Ocsúdó évek
részlet
XXI
Gyermekkor! – A világ két kézre készült,
s én eggyel jöttem élni. Semmiség, de
nem semmiség annak, ki kapta részül.
Árnyéka lépteim végigkisérte,
s tudom, kísér a síromig s azon túl,
s míg csontjaim más csonttal nem vegyülnek,
nem szabadulok e cégéres nyomtul.
Perceim most is gyakran keserülnek,
gyakran borít el érdemetlen szégyen,
s roskad be minden szívem közepében.
Tüskés Tibor
Csorba Győző
részletek
Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.
(Csorba Győző: Őszi kert)
(…)
Csorba Győző 1916. november 21-én született. Önéletrajzi költeménye, az Ocsúdó évek egyik szakaszában írja:
Pécsett, Vilmos utca 23-ban
születtem, kilenc közül nyolcadiknak.
Apám Nagykállóról, a Tiszán onnan
való volt, anyám Vecséről, a „kis lak”
falujából. A zöld Mecsek gerince
szemük elől mindkettőt eltakarta.
(…)
Mivel Csorba a jogi előadásokat látogatja, s tanulmányai is már a harmincas évek második felére esnek, kimarad abból az élénk és mozgalmas szellemi-irodalmi-baráti körből, mely a pécsi bölcsészkaron a harmincas évek közepén virágzott, amely Takáts Gyula A pécsi Flórián kocsmában című, 1937-ben írott versét ihlette, s amelyről Tatay Sándor Lődörgések kora című – általa regénynek mondott – emlékezésében rajzolt plasztikus képet. Így maradt ki például a közös folyóiratalapítási kísérletből; Tatay, Takáts Gyula és Weöres Sándor fölkeresték Várkonyi Nándort, s Öttorony címmel irodalmi lapot akartak indítani. Babits Mihálytól kértek beköszöntőt. Csorba főként az egyetemi könyvtárt látogatja, irodalmi tájékozottságát önműveléssel mélyíti el. A görög filozófia klasszikus alakjaival, Szókratésszel, Platónnal már a középiskolában megismerkedett, figyelme most az újkor gondolkodói felé fordul. A svéd teozófus, Swedenborg mellett kézbe veszi Kant műveit, bár ezeket nem tudta megkedvelni. A szemléletére formálóan ható könyvélmények főként Schopenhauernek a zenéről, a színek elméletéről, a nemek kapcsolatáról, a halálról szóló munkái. Nem hagyja hatástalanul Otto Weininger egykor nagy népszerűségnek örvendő könyve, a Nem és jellem. Szívesen forgatja Nietzsche könyveit,*5 lélektani érdeklődését Freud művei elégítik ki, irodalomszemléletét Taine-nek az angol irodalom történetét tárgyaló munkája formálja, a 20. századi gondolkodók közül Ortega y Gasset maradandó élménye. Általában azok a gondolkodók fogják meg, akiknél a filozófiában is poézist talál. Érdeklődése az ókor és a középkor felé is kitágul: rendszeres olvasmányai a Tao Te king, a Biblia, Szent Ágoston Confessiója, Szent Ferenc Fiorettije.
A tartózkodó fiatalember a versírást, a költészetet magánügyének tekinti, személyes kapcsolatot íróval vagy írófélével nem ápol. Olvasmányairól, irodalomról, filozófiáról csak egy-egy barátjával vált szót. Első kis verseskötetét, a Mozdulatlanságot instruálásból megtakarított pénzén adja ki 1938 őszén, Pécsett. Tatay Sándor és Takáts Gyula ekkor már nem tartózkodnak a városban, Weöres Sándor is eltávozott az egyetemről, s az esztendő végén csak azért utazik Pécsre, mert itt jelenik meg harmadik kötete, A teremtés dicsérete. A két költő ekkor még személyesen nem ismeri egymást. A huszonkét éves Csorba Győző a Mozdulatlanságot Várkonyi Nándor írónak, a fiatal pécsi írók mentorának, a pécsi egyetem könyvtárosának, az akkor negyvenkét éves egyetemi magántanárnak küldi el, akit már 1931-ben beválasztottak a Lovász Pál megalakította pécsi Janus Pannonius Társaság tisztikarába.
Vannak újabb rendszerező és átfogó irodalomtörténeti munkák és részletkérdést tárgyaló kismonográfiák,*6 amelyek Csorba Győzőt ahhoz a költőnemzedékhez sorolják, amelyet Babits Mihály 1934-ben írt cikke óta a Nyugat „harmadik költőnemzedéké”-nek szoktak nevezni. A magyar irodalom története hatodik kötete (Bp., 1966.) például Jékely Zoltán, Pásztor Béla, Képes Géza, Weöres Sándor, Rónay György, Vas István, Hajnal Anna és Kálnoky László után, a „polgári humanista költészet”, illetve a „harmadik nemzedék” tagjai cím alatt tárgyalja Csorba Győző munkásságát; Alföldy Jenő Kálnoky-monográfiája ugyancsak a Nyugat „harmadik nemzedéké”-ről adott fölsorolásban emlékezik meg róla, s a fenti névsort – Képes Géza elhagyásával – Devecseri Gábor, Jankovich Ferenc, Károlyi Amy, Radnóti Miklós, Takáts Gyula, Toldalagi Pál, Zelk Zoltán nevével toldja meg. Ugyanakkor Rónay Lászlónak a nemzedék történetét legrészletesebben elemző irodalomtörténeti munkája*7 meg sem említi Csorba Győző költészetét. Csorba és a Nyugat „harmadik nemzedéké”-nek viszonya mindenképpen olyan kérdés, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemel.
A költő nyilvános bemutatkozása, a Mozdulatlanság nem vert országos visszhangot, tudomásunk szerint mindössze két kritika jelent meg róla, de az egyik éppen a Nyugatban. A kötetet Jankovich Ferenc kapta meg recenzióra néhány más könyvvel együtt. Jankovich, akit a Nyugat „harmadik költőnemzedéke” soraiban emlegettek ekkor, ezt a kritikának alig nevezhető jellemzést írta a Mozdulatlanságról: „Negyven vers – és nem mond semmit. Bárhol próbálgatjuk, csupa zavar árad felénk: nyelvzavarok, értelmi zavarok, képzavarok stb. Kritika, sajnos, nem illetheti ezt a kis füzetet.”*8 A Nyugat tehát nem fogadta be Csorbát. Jankovich néhány sora – mielőtt a költő még közeledhetett volna a folyóirathoz – végérvényesen kiakolbólította a Nyugat lehetséges munkatársai közül. Csorbának soha nem jelent meg verse a Nyugatban.
Kívülállását növelte, hogy korán kialakult önálló és erős egyénisége. Idegenkedett mindenféle irodalmi „vezéregyéniségtől”, epigonizmustól, kölcsönzéstől, átvételtől. Fiatalon rádöbbent, hogy saját sorsa, saját szíve és agya van. Míg a „harmadik nemzedék” induló költői irodalomszemléletüket 14főként Babits Mihályhoz igazították, a fiatal Csorba Adyhoz nyúlt vissza és József Attilát vallotta mesterének. A Mozdulatlanság egyik szép versét (Egy halott költőhöz), alighanem az első búcsúztatót, ami a költőről kötetben megjelent, József Attila emlékének szentelte. Csorba líráját költészettanának néhány eleme ugyan fölismerhetően a Nyugat „harmadik nemzedéké”-hez kötötte, de legalább annyi el is választotta tőle. Példaképét sokkal inkább a közvetlen elődben, a bátyban, József Attilában látta, mint Babitsban, az apák nemzedékében.
Csorba kimaradt a közös vállalkozásokból s abból a kritikai harcból is, mely a „harmadik nemzedék” költőit kísérte. Verseit nem találjuk az 1934-ben megjelent Tizenkét költő című nemzedéki antológiában, s a Mozdulatlanság után sem szerepel a Magyar Irodalmi Almanach az 1941. évre című kötetben, ahol a költőket generációja tagjai közül többen képviselik. Amikor Kassák 1936-ban, Halász Gábor 1937-ben, majd egy évvel később Szerb Antal közreadja kritikai fenntartásait a nemzedékkel szemben,*9 és a támadásokra válaszul Weöres megírja Harmadik nemzedék című versét, Csorba még nem lépett a nyilvánosság elé. A negyvenes években, az Ezüstkor című folyóirat körül ismét föllángol a vita. Halász Gábor, a „harmadik nemzedék” legfölkészültebb kritikusa 1943-ban és 1944-ben – három cikkben*10 – újból megfogalmazza elmarasztaló véleményét, melyre a nemzedék nevében Rónay György válaszol. Ekkorra már megjelent Csorba második kötete, s Halász Gáborról igazán elmondható, hogy szemmel tartotta nemzedéktársait, de mivel Csorba nincs ott az Ezüstkor körül, Halász Gábor egyik írásában sem érinti Csorba költészetét. Amíg a közös föllépések, az antológiák és a hullámként megújuló kritikai támadások az érintettek összetartozási érzésének a kialakulását segítették, Csorba költői 15fejlődéséből mindvégig hiányzott ez az élmény, s nem alakult ki benne nemzedéki tudat.
(…)
Ha e kapcsolat további történetét szemléljük – és emiatt kissé előre kell ugrani az időben –, észrevehetjük, hogy a negyvenes évek első felében Csorba közeledik nemzedéktársaihoz, s a Nyugat „harmadik nemzedéké”-nek tagjai is fölfigyelnek rá, keresik vele a kapcsolatot. A Nyugat utóda, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag 1942-ben és 1943-ban egy-egy versét közli. Ez a szereplés sokat jelentett számára. „Hiszen ez volt az első fővárosi és valóban országos jelentőségű, sőt mint a Nyugat folytatója, irodalomtörténetileg is a legelőkelőbb magyar folyóirat, mely először közölte verseimet” – emlékezik vissza.*11 Amikor 1943-ban és 1947-ben megjelennek Csorba új kötetei, nemzedéktársai közül A híd panaszáról Rónay György, a Szabadulásról Takáts Gyula, Rónay és Weöres írnak elismeréssel. Ugyanebben az időben Csorbának is lehetősége nyílik, hogy a „harmadik nemzedék” költői közül több társának, például Zelk Zoltánnak, Képes Gézának, Weöres Sándornak új könyveit mérlegre tegye. Amikor Sőtér István 1948-ban, a Négy nemzedék című – ugyenezen évben megjelent – antológia portréi közül néhányat a Válaszban előzetesen publikál, a költő-arcképek sorában Devecseri, Jankovich, Jékely, Képes, Rónay, Takáts, Toldalagi, Vas, Weöres és Zelk bemutatásával együtt adja közre Csorba Győző jellemzését. A kölcsönös kapcsolatkeresésre azonban az idő már nem alkalmas. A „harmadik nemzedék” tagjai közül néhányan – Radnóti, Pásztor Béla, Forgács Antal – a háború és a fasizmus áldozatai lettek, többségük pedig saját költői útjára lelt (Jankovich például ekkor már a népi írók törekvéseivel rokonszenvezett). A negyvenes évek vége nem a nemzedék összekovácsolódásának, hanem széthullásának az időszaka. Az irodalompolitika szigorodásával a költők sorra elhallgatnak, az elkövetkező éveket többnyire fordítóként vészelik át. Útjuk most már csak ebben a negatívumban közös. Csorba Győző tehát éppen akkor csatlakozhatott volna nemzedékéhez, amikor az megszűnt „közös irodalmi vállalkozás” lenni.
(…)
1943-ban jelenik meg új kötete, A híd panasza a Janus Pannonius Társaság kiadásában. (…)A kötet tizenhét verse egyetlen ciklust alkot. Hangjához megtalálja a hozzá leginkább illő műfajt, az elégiát. Formavilága tágul, nehéz, bonyolult időmértékes metrumokat vesz birtokba. A legfontosabb, legértékesebb költői hozomány azonban a filozofikus elmélyedésben mutatkozik meg. A „mindenséggel mérd magad” József Attila-i igénye nem marad nála puszta szó, az emberi létezés legáltalánosabb, legalapvetőbb kérdései kerülnek költészete középpontjába
(…)
A kötet versei a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején keletkeztek. Csorba bekapcsolódik – egy vidéken megjelenő folyóirat kínálta keretek között – az országos irodalmi életbe, íróbarátokra talál, egy vidéki város mikrovilágában érzékeli a magyar társadalom és a háborúba sodródott világ problémáit. Ekkor köt barátságot Weöres Sándorral, aki később így emlékezett vissza találkozásuk éveire, és így jellemezte A híd panasza költőjét: „Az ő második verseskötete, A híd panasza akkor alakult, borús-felhősen gomolygott, gyülekezett; hatalmas élményem volt ezt a keletkező anyagot ősködállapotában szemlélni, ahogy szinte napról napra más és más lett, alaktalanságából bontakozott, szilárdult. Az 1940-es évek legelején voltunk; a magyar költészet égboltján a zeniten Babits Mihály, kialakulóban Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Illyés Gyula. József Attila halott volt már, ám alig ismerték. Innen visszatekintve, csodálatos esztendők voltak. De benne élve: vidéki szürkeség, országos munkanélküliség, általános kilátástalanság, közelgő elnyomás és küszöbön fenyegető háború. Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugságmentes, abszolút lírikust.”
(dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=8&docId=8782&secId=860032&qdcId=3&libraryId=-1&filter=T%C3%BCsk%C3%A9s+Tibor&limit=10&pageSet=1)
Csorba Győző:
A híd panasza
Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
fekete ereimben keserűség kerengett,
alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.
Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.
Suta gerendáimra keselyük, varjak telepedtek,
ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
cinkosának fogott a kárörvendő élet,
és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.
S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.
És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.
De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,
esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!
gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.
Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,
jobb volna a puha iszapba halni térni,
hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.
„Róma, Itália…
Kardos Tibor, a nagyszerű tudós, aki a pécsi egyetemet végezte, és itt Kolozsvári Grandpierre Emil baráti társaságához tartozott, s akit rokoni kapcsolatok is fűztek a városhoz, valamikor 1945-ben családjával Pécsre jött. A budapesti romok elől menekült feleségével és két kislányával. Itt teljes lelkesedéssel belevetette magát a szellemi életbe: mindenképpen vissza akarta hozni az 1941-ben elveszített bölcsészkart, előadásokat tartott, tanulmányokat írt az újra feltámadó Sorsunkba, az akkori főispán, dr. Boros István segítségével megindított egy félig legális bölcsészeti fakultást, s ennek egyik tanára lett.
Valamikor 1947 elején kinevezték a Római Magyar Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé.
Azidőben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Elsősorban Kardos Tibor jóvoltából. Nem névsort, csak neveket mondok: Ferenczy Béni és Erzsike, Lukács György, Kerényi Károly, Fülep Lajos, Weöres Sándor és Károlyi Amy, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Solymos Péter, Szegedi Ernő, rövid időre Balázs Béla, Takács Jenő, Takáts Gyula, Klaniczay Tibor, Hanák Péter s még jónéhányan.
S látogatás az Etruszk Múzeumban Kerényivel, szobortárak Ferenczy Bénivel, Balázs Béla előadása az Akadémián Bartókról, Fülep Lajos kiejtési gyakorlatai a híres „Esett a hó…” leckéjével, üldögélések vele esténkint egy-egy kiskocsmában, az Akadémia kollektív kirándulása a 48-as centenárium alkalmából Szicíliába, külön utak Takáts Gyulával és Klaniczay Tiborral… Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg, gyarapodásom ismeretekben felért egy egyetem elvégzésével. Versek és élmények sorát hoztam haza.”
Csorba Győző: „hatvan! – vanhat?”
Takáts Gyula:
Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek
részlet
(…)
Borzöld tenger!… Capri… Solfatara…
Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok
között gőzölgött Campagna
s a sibyllai tájban annyi
szellem, de nekünk mind magyar!
Mint Pécs mellett Mohács
sugallta és éber fényében lengve
láttuk Aeneászt s Pannóniát,
Vergiliust… A kék Bukolikák…
És mutogatták a sírt, ahol
nem egy árva nemzet süllyed el,
de honnan épp a költészet emel,
miként minket a véletlen szárnya
emelt át akkor Itáliába…
Haditerv szerint, mint Zrínyi
a somogyi dombok között,
a hét halmot úgy portyáztuk át.
Este a térkép, ha jött a hold
s a Tiberisen is zörgött
ablakunk alatt, akár a kard,
akkor kötöttük már a szablyát
s korán kicsaptunk, rázúdulva
a Városra kegyetlenül,
amíg Pilinszky s szegény Toldalagi
egy szobában délig aludtak
és Sándor is az ágyból mondta meg,
a Pantheonnál is mi szebb…
De újra, hogy ne szidják a pogányt,
húnmódra fosztogattuk a Vatikánt,
mert csak Attila állhatott
oly kegyesen Róma előtt;
szemével vitte, nem keze
a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt…
Etruszk sírokra esküdött Kerényi.
Zrinyi nyomában itt most Klaniczay
és Jánuszért hevült Kardos Tibor,
míg lovasjáték döngött a Pincion,
pineák, élő ernyők alatt,
mint Dufy képén kék-sejtelmesen,
de bátor zöldben a lovak,
zsokék, a pálya és körbe mi
szálltunk, szép verseny, nyitott kapu
és zászlók és nem a vas, köröttünk
arany kalitkát lengetett a nap
a sok makaróni és a sajt felett
és nem csak a gyümölcs, a Paradicsom
aga sugárzott és benne Fülep
és Lukács egy gyepen az Akadémián
mutogatta, cipője lyukas…
Milyen idők!… De szép s bár hatvan
év fele, de mint a pálma
árnyékot ejt és datolyát
az évek futó-sivatagába…
Aztán a komp Calabriából
kék tajtékon és fent szivárvány.
Szédülve ültél, ám a látvány
nyugtatta idegeidnek iszonyát
és Messinában már futottál
a mólón, hogy kezeddel mielőbb
érintsd a mondák, istenek vizét
s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett
úszott forogva, égre fölragyogva
a Ion-Tirréni hab határán
egy hatalmas matróz ürülék…
Az ember, az istenek helyett,
− gépek hugyába dőlt szobor −
szennybe fürdetve Magna Graeciát,
mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen
sárgítva az “égi és földi szerelmet”,
Madonnát, várat, emlőt, mandulát.
Giorgione képén nézd ezt “a vihart”…
Keserűen nézte Ferenczy Béni.
Szobra állt a görögök között.
És verseink!… Cataniában…
Az Etna-tűz a kék havon…
Narancs és tenger, közte láva
s utunk apró babércserjék között
kanyargott le Siracusába…
És ott, a zsarnok színpadán a Szózat,
− mit el is felejtett már a nép −,
szabad tenger szelében szállt,
csengett a szó s a kagylós félkaréj
mérnöki pontos akusztikája,
ahol a szent tragédiák!…
Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes
és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!…
És újra Róma, ahol fölcsaltalak
a San Pietro kupolába.
Ahogy kinéztél, nem a Sátán,
a tér, a látvány s az idegek szava
gyütt, mint élő Piranesi metszet…
Az oszlopok fölött lehunyt-meredten,
mint a megkísértett álltál.
Lábunknál dőlt és új történelem.
Nem harminc, mint hatvan éved fele;
háromezer, Világgal tele.
(Jelenkor. 1976.11. 969-972.)
Sőtér István:
Ithakába van-e visszaút?
részlet
Csorba Győző költészetének a legnagyobb értéke a valódisága. Soha nem adja meg magát költészeti divatok csábításának, soha nem akar többet mondani, mint amennyire képes, sőt, néha kevesebbet mutat annál, mint amire képes valójában. Hangját viszonylag korán megtalálja, és felelősen őrzi, nem vállalkozik kísérletekre, mutatványokra. Kemény, puritán költészet ez, nem tobzódik a modernségben de nem is él a hagyomány kényelmével. Bontott formája azért hiteles, mert költészete intellektuális jellegének ez felel meg leginkább. Miben áll ez az intellektuális jelleg? A lélek, az értelem válogatós reagálásában, bizonyos szemérmességben, mellyel az érzéki világból csak bizonyos behatásokat fogad el. Még ellágyulásai fölött is őrködik, és igazán valóságosnak csak azt a komolyságot tekinti mely betölti első versei óta. Szuverén költő, – ami magabiztosságot jelent, és bizonyos különállást is. Vagy talán félrehúzódást? Bizonyos, hogy nem akarja minden áron a lelkünkre kötni azt, amiről meg van győződve. Hiányzik belőle a legtöbb lírikusnál meglévő pátosz; nem kesernyés, de nem is lelkesedő. Verseinek önkénytelen és öntudatlan formája a belső monológ. Mindez együtt jár bizonyos hajlammal, félszavakba burkolt utalásokkal, mintha hiúságnak és tetszelgésnek tartaná, hogy látványosan kimondjon mindent. Szavai mögött rejtett szavakat sejtünk, gondolatai mögött szándékosan visszatartott gondolatokat. Költészetében van valami feszültség, és mintha ő maga sem kívánná, hogy feloldódjunk a költészetében. Önnön feloldó-dá¬sairól ritkán ad hírt. Amikor pl. a leányáról ír, mintha végre elégtételt érezne, s ilyen verseinél talán csak a feleségéről szóló szebb, a harmadik korszak egyik legszebb költeménye, s a kötetnek talán a legszebb szerelmes verse, mely annyira elüt a költészet mindennapjainak szerelmes verseitől (Én gyönge lélek):
Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal.
fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással
s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel
Ez a vers magában foglalja a “tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát / melyek koptattak zúztak deformáltak”, – és a vers végére illesztett, önirónikusan kétkedő szavak is csak arra szolgálnak, hogy elfüggönyözzenek valami mély érzést és meghatottságot.
Azért kellett Csorba Győző arcképét ezzel a kései, nem pedig a korábbi verseivel kezdenünk, mert ez a szép költemény a legjobb példa e költészet közvetett voltára. Paradox vállalkozás egy líra közvetett és áttételes voltáról beszélnünk, de Csorba Győzőnek ilyen a lírája, és ha nem lenne ilyen, talán fel sem figyelnénk rá. Meglepő, hogy korai verseiben mennyire csak magára tud figyelni, és milyen kevés az, amire szüksége van az érzéki világból. Római költeményei is többet mondanak Pécsről, mint Rómáról, és ez a város még leginkább a korszak egyik legszebb versében, a Pietában van jelen, ahol pedig szó sem esik róla. Otthonunk mindig az idegenben válik menedékünkké, és idegenbe kerülni annyit is jelent, mint megsemmisíteni addig megteremtett lényünket. Vannak, akik épp ennek a megsemmisítését kívánják, vannak azonban, akik a megőrzését. Manapság, egy agresszív líraiság korszakában, Csorba Győzőből, kezdettől mindmáig ez az agresszivitás hiányzik. Vannak költők, akik az agresszivitásnak még a megjátszott látszatával is félre akarnak vezetni bennünket. Van líra, mely meg akar félemlíteni. Annál nagyobb a jelentősége annak, hogy Csorba költészete mentes mindettől.
Kritikusai jelentőséget látnak abban, hogy vidéken, tehát fertőzetlenebb szellemi környezetben él. Csorba Győző ama kevés költő közé’ tartozik, akik őrzik költészetük méltóságát. Magány és nyugtalanság: az első korszak kettős alap érzése, s az első versek egyike is A magányról szól. Vagy a halálról, mint a Lefelé, (“Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában / folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam”). A nyugtalanság dicsérete épp annyira a magány terméke, mint az Esti ablak mögött. Ehhez a lelki állapothoz szorosan tartoznak a Nyáréjszaka lázas képei, de az egyik versben (Följegyzés) épp ennek a hangoltságnak ellentétére ismerünk, a fiatal asszony képében, aki virágait öntözi a teraszon, “s egyetlen percet sem gondolt magára”.
Érett korszakában is befelé forduló marad ez a költészet (“amit kint hagytam nem találom csak ami bennem azt találom…”). Ennek a korszaknak talán legtöbbet mondó verse a Padlás-Odüsszeia, mely Vilt Tibor Sufni című kisplasztikájára annyira emlékeztet: “Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra… Kint jár a szél, nap szikrázik”. Az élet tükörképei-e ezek a tárgyak? Csupa kemény, hideg anyag, melyek úgy gyűlnek a padlás belsejében, mint az Énbe befelé vetülő külvilági képek, mint az élet szakaszainak maradványai, melyek közül meg kell találni az utat vissza, Ithakába. A kötet címe sokat mond: ez a költészet mindenestől a visszaút keresése. Hol rejlik ez az Ithaka Csorba Győző költészetének tengerén? Könnyű lenne azt felelni, hogy a családban, de amikor az utolsó korszak családverseit olvassuk, ebben sem lehetünk egészen bizonyosak. A padláskép egyébként már korábban is, a Triptichon amorisban is előfordul: “Ruhaszárító padlás a világ”. Tehát mindig belül vagyunk, valami fedél alatt, a bőr, vagy a tudat kérgei alatt, pedig Ithakát csak a szabad térben lehetne megtalálni, és a padlás-vers szomszédságában. Az utolsó egyik sora árul el sokat: “a történetek a bőrön belülre szorulnak”. Fedél alatt, kéreg alatt, bőr alatt megy végbe mindaz, ami ezt a költészetet táplálja.
A padlásból mégis ki kell szabadulni. Ehhez azonban meg kell alkotni a tükörképet, azaz inkább annak látomását, s ezt végzi el a költő Az öreg Miltonban, aki vak, és ezért ugyancsak belülről lát mindent:
Vak vagyok: bírhatlan – sok volt a fény.
De jobb így, új mocskot nem láthatok,
s a régit meg kimossa tán belőlem
a belső tündöklés, hogy csak nevessem
a teremtés e gyönyörű hibáit,
lányaim, kik naponta meggyaláznak,
nevessem, hogy fázós ebként kuporgok,
s a szomszéd fűszeres lett kényuram.
A keserűség itt összesűrűsödik, de valójában úgyszólván valamennyi költeménybe jut belőle valami. Mégse higgyük, hogy feloldás nélkül marad ennyi feszültség, és Ithakát talán az Egynyári virág jelenti. (“Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő”), és ezzel a virággal azonosulni lehet, anélkül, hogy társává válhatnánk: “Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel, szomjúsággal és éhséggel él.” Nem tud, vagy nem akar kiszabadulni önmagából, aki ezeket a, verseket írta. De nem úgy vagyunk-e műveinkkel, mint gyümölcsével a Körtefa, miközben a körte a polcokon “a végleges társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé” – “De a fának erről sejtelme sincs már.” Így kerülünk szembe az élet és a költészet talányaival, és egyezkedünk az ürességgel, melyben a gyümölcséről mit sem tudó körtefa megmarad. Ha igaz az Egry-idézet, hogy ,,nagyon sokat kell elvenni egy képből, hogy ne legyen üres”, – akkor igaz ennek a fordítottja is. Ezért annyira óvatos Csorba, amikor képekhez, metaforák¬hoz folyamodik. Az utolsó korszak költészete bátran szembenéz az ürességgel sőt témaként vállalja. “Az ürességet kellene megírnom / De milyen az üresség a papíron?” Csorba Győzőnél a tárgyak átlátszóak, mint Egry témái, a víz és a levegő.
Különös folyamat megy végbe Csorba utolsó verseiben: társává válik az öregség, semmiképp sem nyűgként, s nem is csupán lírai témaként, hanem mint az ürességet betöltő felfedezés, hiszen a leromló test tulajdonképp újból születik, másfélévé, mint az eddig megszokott, és úgy barátkozhatunk vele, mint egy újonnan érkezettel. Néha úgy érezzük, a költő várt is erre az életkorra, nyitottan, kíváncsian, és most frissen tekint körül azon a terepen, melyet az öregedés söpört ki előtte. Hiszen ez egy új táj! – kimondatlanul él e versekben a csodálkozás. A testről eddig tudomást sem vettünk, most “inkább biztatónak” érezzük a fájdalmat: “ily éles kín képes teremni még / erősen él az és kíván is élni ha nem tudja is”. A test alkalmatlanságai, elégtelensége: nem költői témák-e ezek is?
Csorba Győző költészete “Én-központú” líra, talán még inkább ilyen, mint akárkié, az elmúlt évtizedek magyar költészetében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ehhez az Énhez, Csorba költészetéhez egykönnyen hozzáférhetünk. Költészetének főszereplőjét a költő többé-kevésbé átlátszó függönyök mögé rejti. Csorba nem akarja megkönnyíteni az őhozzá vezető utat, akadályokat állít rajta, néha tévutakra csal, s ebben különbözik az ő közvetett lírája legtöbb nemzedéktársának sokkal közvetlenebb költészetétől. Ez a különbözés nem hiba, de nem is erény, – egyébként a harmadik nemzedék költői egymástól éppannyira különböznek, mint amennyi¬re valamennyiüktől Csorba Győző. Nem csak emberileg magányos, de irodalom-történetileg is. A magány egyeseket vonz, másokat távolít. Csorba hangneme társnélküli hangnem korunkban, és ha követésre késztet, úgy nem a formájával, hanem a világhoz való viszonyával. Az ilyen viszony ugyanis egyre kényszerűbben öröklődik társakra, utódokra, és Csorba költői magatartása a jelen és a jövő tipikus magatartásának kezd bizonyulni. Igazuk van azoknak a méltatóinak, akik sztoikusnak látják ezt a magatartást, és minél inkább átéljük korunkat, egyféle sztoicizmust egyre időszerűbbnek érezhetünk. Téved, aki ezt a filozófiát passzívnak véli, – az ilyen világfelfogás harcot jelent, összeszorított foggal, önmagunk ellen, de a világ ellen is. Megállni önmagunkban, és a világ előtt le nem tenni a fegyvert: ez ennek a bölcseletnek a tanítása, és ez a legfontosabb mondanivalója Csorba Győző költészetének is.
Jelenkor. 1987. 4. 291-294.
Csorba Győző:
Padlás-Odüsszeia
Rétegekben hánytorog elő az idő, felfűzve egy-egy fényzsinórra.
Óvodás-gyerek szólal, vállán bőrszíjakból font, csöpp uzsonnatáska, valami kilátszik belőle.
Lyukas, korom-zománcos tepsik, palacsintasütők, lábosok, fazekak. Nagyanyák sütnek-főznek, még talán dédanyák is. Kigombolt nadrágok, körül-zsíros szájak, mély-vastag böfögések.
Ezt a díványt már aligha rakná össze valaki is. A karcsúsított barna rugók egy-kupacban, máshol az afrik, máshol két barokkláb. Majd a díványok utolsó ítéletén, ha a díványok istenének angyala megfújja harsonáit… (Lásd: lejárt temetőparcellák, robbanások halottai!)
A szekrénytelen fiókban ifjú diók. Keserű a diólevélszag, csúcs-magányos fa társtalan szaga. Idillek a lombjai alá kenve: poharazgatások, kártyacsaták, nyárest-csöndbe olvadó szókanyargások. Ennek a fának pedig semmi érzéke az idillhez, semmi köze hozzá.
Keserű fa, csúcsmagányos, a zivatar jobban kedvére van. De az erő mindig fészket szül, a zord erő pacsuli-puhaságot.
Egy rézüstből meg – az üstháznak nyoma veszett – sorra kimászik a tegnap és a tegnapelőtt technikája. Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra, törött csiga, horpadt kávédaráló ésatöbbi ésatöbbi (folytatható a saját tapasztalatok és tetszés szerint, nem lesz lényeges eltérés).
Kint jár a szél, nap szikrázik. A szél vékony suhogására, a nap egy-egy fényzsinórjára felfűződik a réteges idő.
Tíz hosszú év Trója alatt, tíz hosszú év hazafelé. Csak tíz volt-e Trója alatt, csak tíz-e ez a pár-perces bolyongás?
Pénelopé hűséges és türelmes. Az időt fonja nappal s fejti éjjel. A hosszú-hosszú kelme így marad néhány arasznyi csak. Pedig…
S leszáll az ember, vissza Ithakába, s csodálkozik, hogy annyi-annyi év múlt el, holott kutyája még ugyanazt a csontot rágja, amit előbb dobott neki.
„A város oldalában” – emlékműsor, Csorba Győző portréja 1995.12.02.
Forrás:
PIM Digitális Irodalmi Akadémia
Bertók László: Csorba Győző, Bibliográfia Pécs, 1993.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
