A változó rendszer megszenvedői
Takács Dezső battonyai indíttatású regénye, mely „bárhol játszódik”
Oláh Szilvia beszélgetett Takács Dezsővel új könyvéről
– Milyen indíttatásból született meg az új könyve?
– Még egy éve sincs, hogy előző könyvem bemutatóján Fejes István felvetette, hogy meg kellene írnom Battonya szociográfiáját – mondja Takács Dezső. – Bár ismerem a települést, az itt élő embereket – hiszen 23 évet dolgoztam az itteni közigazgatásban –, de teljes körű szociográfiához szélesebb előtanulmányokat kellett volna folytatnom, így erre a feladatra nem vállalkozhattam. Írtam inkább helyette egy igazi szépirodalmi művet, amiről az olvasó eldöntheti majd, hogy szociográfia-e vagy sem. Nem biztos, hogy az, bár arról szól, hogy a könyv szereplői hogyan élték meg, hogyan éltük meg a rendszerváltást, a rendszer változását és az azt követő első húsz évet. Mi lett belőlünk, hogyan változtunk meg, hogyan igyekeztünk felszínen maradni, hogyan próbáltunk megélni, és mindezekre milyen variációk, milyen kiutak születtek az emberek próbálkozásai révén.
– Kiről, miről szól a regény ?
– Rólunk szól, rólunk, akik az előző rendszerben, a szocializmusban születtünk és szocializálódtunk. Arról, hogy az a társadalom magának nevelt bennünket, a létezés, a boldogulás, az előrehaladás érdekében alkalmazkodnunk kellett hozzá, meg kellett felelnünk az elvárásainak. Azután egyszer csak a rendszerváltozáskor mindez kicsúszott a lábunk alól. Megváltozott a társadalmi rend, megváltozott a gazdaság, minden megváltozott, és emiatt sokunkról kiderült, hogy fölöslegesek vagyunk, hogy az a tudás, aminek birtokosai vagyunk, nem kell. A munkanélküliség, ami korábban teljesen idegen volt számunkra, amit csak a könyvekből és a filmekből ismertünk, 1991-ben megjelent nálunk is. Nagyon sok ember vesztette el az egzisztenciáját. Az emberek egy része először nem hitte el, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy nincs biztosítva a megélhetése. Ezt fel kellett dolgozniuk valamilyen módon, érzelmileg. Ugyanakkor megváltozott az egész értékrend, megváltoztak a társadalmi normák, újak keletkeztek, amelyeknek most meg kell felelni, és ez nem mindenkinek sikerült. Ezen túlmenően, ugye, mindannyiunknak volt saját, kialakult világnézetünk. Ki-ki a maga egyéni sajátosságaiból és világnézetéből kiindulva, bár különböző mértékben, de egyaránt szembesült azzal, hogy világnézetéről kiderült: itt-ott hibás és változtatni kell rajta. Így egyfajta szemléletváltást is el kellett szenvedniük az embereknek, ami talán még nehezebb volt, mint az egzisztenciális problémákat megoldani. Összességében ezeket a kérdéseket feszegeti ez a regény.
– Miért éppen Nefelejcs klub lett a címe?
– A történet főleg a Nefelejcs klubban játszódik, amely – működését illetően – kicsit hasonlít a terápiás csoportfoglalkozásokhoz. A cselekmény fő szála két magányos emberről szól, akik a rendszerváltozás kapcsán nehéz helyzetbe kerültek, a felszínen maradásért küzdenek, és közben egymásra találnak. Miután mindketten ebben a Nefelejcs klubban is megfordulnak, a regényben más emberek is megszólalnak a klubból, a foglalkozások alkalmával odamennek a „pályázaton nyert plexi szószékhez”, és beszélnek magukról, vagy a mesélő teszi ezt, esetleg az író ír róluk. Ugyanabban a rendszerben, nagyon különböző, egymástól nagyon eltérő sorsokkal lehet találkozni.
– A szereplők valós, vagy kitalált személyek?
– A figurák, karakterek nem tisztán jelennek meg a könyvben, nem lehet senkire ráismerni, valódi nevek nem szerepelnek benne. Amiről írok, az a dél-alföldi régióra jellemző, úgy ahogy én látom. Nincsenek benne valódi helynevek sem, az olvasó ráismerhet akár Battonyára, akár Mezőhegyesre, Csanádpalotára, Mórahalomra, Bácsalmásra, vagy akár a saját lakóhelyére is, éppen azért, mert ez a jelenség általános. A felszínen maradás módozatairól szól, akár arról is, hogy valaki az életben maradása érdekében a szürke vagy a fekete gazdaságba kényszerült. Ezeket is le kellett írnom, mert ez a valósághoz tartozott, ahogy az is, hogy mennyire leleményes maga „a dél-alföldi ember”, s mely csak akkor derül ki, ha ezt „egy az egyben” leírom.
– Vagyis azért mégis a valóságból merített, valódi életekről, sorsokról írt. Honnan az anyag, honnan az ihlet?
– Nagyon sok emberrel találkoztam, beszélgettem, hiszen a munkám olyan volt, hogy az évek során sokan bejöttek hozzám mesélni, beszélgetni, ismertem őket, tudtam róluk. Amikor elhatároztam, hogy könyvet írok e témában, kerestem azokat az embereket, akikről tudtam, hogy átélték ezeket a dolgokat, és valamilyen módon megküzdöttek vele. Mert akik nem birkóztak meg vele, nem tudták feldolgozni azt, azokkal már nem lehetett beszélni, mert belehaltak. Szó szerint belehaltak, hiszen vagy agyonitták magukat, vagy a hatalmas pszichés nyomás hatására valamilyen betegség támadta meg őket és az végzett velük. Nagyjából húsz embert kerestem meg, velük beszélgettem. Ezekből a célzott beszélgetésekből, összegyűjtött tapasztalatokból született ez a könyv. Persze a figurákat igyekeztem megváltoztatni. A férfi főhős karakterében legalább 4 ember személyiségjegyei ötvöződnek. A pár másik tagja, a hölgy pedig teljesen kitalált figura. A szereplők nem csak az életüket mesélik el, hanem miután megnyílnak, elmondják a véleményüket erről az egészről, arról, hogy ők hogyan látják a rendszerváltozást és az azt követő évek történéseit, napjainkig. Amikor mindenki kibeszélte magát, a regénybeli klubvezető vált, és olyan embereket hív meg a foglalkozásokra, akik valamilyen módon kilábaltak ebből a helyzetből, és pozitív példaként állíthatók a többiek elé. A cselekmény hol a valóságban, hol az álmok mezején játszódik, olykor lírai, sejtelmes, időnként – egy-egy helyzetre – azt sugallja, hogy nincs is megoldás a valóságból való kilábalásra, csak a hit és a csodák segíthetnek.
– Első hallásra nagyon érdekesnek tűnik… Hány példányban jelenik meg a könyv?
– A négyszáz példányban megjelenő, kétszázhúsz oldalas könyv: regény. Illusztrációként négy grafika található a benne, melyeket a borítóval együtt fiam, Takács Gergely készített. A kötet tördelőszerkesztője és korrektora Pápay Aranka volt, aki amellett, hogy maga is író, a Héttorony prózai szerkesztője. Ő írta a könyv végére az ajánlót is.
(…)
netnews-battonya.blogspot.hu
A sorsfordító idők vesztesei mindig a csapásokat átélt, újra és újra talpra állni képes kisemberek. Az ő vallomásaik mögül finom lírai hangon küldi üzenetét e szokatlan hangulatú naplóregényével Takács Dezső: A rögös út is vezethet sikerhez, az álmok valóra válhatnak, ha hinni tudunk a hétköznapi csodákban, és nem álmodunk túl nagyot.
Burkoltan figyelmeztet: a kudarcokat felejteni nem szabad, mert mindegyik tanulsággal gazdagította, túlélővé, találékonnyá, erősebbé, tette ezt az élni akaró nemzedéket.
A könyörtelen valóságból a természet csodáin, és a jelképes átjárón át vezeti olvasóit, a lelkeket gyógyító értékekig, a reményt adó hit, a szépséges zene és költészet világába.
Pápay Aranka
Takács Dezső: Nefelejcs klub
részlet
A könyvben szereplő személyek a képzelet szülöttei. Ilyen hely Magyarországon nincs, és ilyen dolgok velünk nem történnek. Ha valaki mégis ismer?st vél felfedezni a sorok között, sürg?sen jelentkezzen csoport-terápiára. Higgyék el, segít.
—oOo—
Miután az utcára kerültem, éveken át, szinte alig aludtam valamit. Este bekapcsoltam a tévét, s egészen addig bámultam, amíg meg nem virradt. Az ablakom Keletre néz, s szemben, az út másik oldalán már nincsenek házak. A látómezőt, távol egy vékonyka erdősáv zárja. Fölötte derengenek az első sugarak.
Tudod milyen szépek nálunk a hajnalok? Nos, én tudom. Az ég először olyan, mint mikor a kisfröccsbe bodza-szörpöt cseppentek. Aztán lassan vált. Elpirul. Egészen halványan, mintha egy kevés málna is került volna valahogyan a pohár tetejére. Csak az ég, egy leheletnyivel sűrűbbnek tűnik. Kocsonyásodik, azt hiszem. Ilyenkor váltottam át a rádióra. Egyszer, épp mikor bemondta a nő, hogy „Híreket mondunk” elszunnyadhattam, mert mindjárt ez következett: „Kedves hallgatóink, híreinket hallották”. Akkor én mennyit aludhattam? Hány percet?
Egy idő után kíváncsi lettem, vajon meddig bírja ki az ember rendes alvás nélkül. Hát elmentem a könyvtárba. Képzeld! Léteznek ébrenléti versenyek. A rekord négyszáznegyvenkilenc óra. Tizennyolc napon és még tizenhét órán át nem aludt a fickó. Meg is jegyeztem a nevét. Maureen Westonnak hívják. Jó nagy idióta lehet. Az alvás jótékony. Gyógyít. Elválasztja a kétségbeesés sötét vermét a bizakodás napfényes mezejétől, és a léleknek nagyobb szüksége van rá, mint a testnek. Mikor a test mélyen alszik, a lélek kóborol. Visszamegy abba a világba, ahonnan jött, ahonnan életed tervét hozta magával. Olyankor feleleveníti az egészet, s álom formájában próbálja ide átcsempészni. Ha szerencséd van és ébredő tested durva rezgései nem rombolják szét, emlékszel is a fátyolos képekre. Már csak meg kell fejtened, és kezedben az elejtett fonál. Így szembenézhetsz nyomasztó gondjaiddal. Ha vannak. Nekem akkor voltak. Súlyosak.
(…)
A főiskola után a baromfifeldolgozóban helyezkedtem el. Mellette, még öt ipari üzem és számos szövetkezet m?ködött itt. Ezernyolcszázan éltek az iparból, s ugyanennyien a mezőgazdaságból. A gazdálkodási környezet kedvezőtlen változásai miatt a szövetkezetek az alkalmazottak számának csökkentésére kényszerültek, így a korábban teljesen ismeretlen fogalom nálunk, nagyon korán, már 1991 elején bevette magát az emberek fejébe. Az év közepére lett vagy kétszázötven munkanélküli, s ez a szám – szerintem – év végére simán megduplázódott. Ezt követően sorban bezártak a helyi üzemek. Mondhatnám, hogy a magamfajták számára balul ütött ki a privatizáció, de nem lenne teljesen igazam. Mert nem lehet a véletlenre kenni az egészet, ha mondjuk, a céget éppen a francia konkurensnek adják el. Nyilván másnap becsukja a kapukat és átveszi a piacot.
Egy termelőszövetkezetet felszámoltak, kettő – részvénytársasággá alakulva, egyre kevesebb földön gazdálkodván – szűkülő bérmunka lehetőségek között egyre kevesebb embernek biztosított megélhetést. Mindennaposakká váltak az elbocsájtások. Lelki szemeink előtt kúszott felfelé a munkanélküliségi rátát szimbolizáló, a kisfröccs lágy tónusánál lényegesen markánsabb, inkább a kevertre emlékeztető színő görbe, mely 1993 végére azután felért a csúcsra.
Akkor már több mint ezren szédelegtünk az utcán, sokan egyik kocsmától a másikig. Nem kellet sokat gyalogolni, több mint negyven volt belőlük. A kárpótlási jegyek zöme is ott cserélt gazdát, mondanom sem kell, hogy bagóért. Mire sor került a földárverésekre, a munkanélküliek zömének már üres lett a marka. Az itt privatizált 9000 hektár, jó minőségű szántó azoké lett, akiknek volt munkájuk és egyébként is jól álltak anyagilag. Közülük azok, akik tíz-tizenöt hektár, vagy annál is kevesebb föld birtokosai lettek, nem tudták gépekkel ellátni kis magángazdaságukat, így a termelőszövetkezetekből alakult részvénytársaságokkal, vagy az új nagybirtokosokkal műveltették a földjeiket. A bérmunka, az esetenkénti kedvezőtlen időjárás, a manipulált árak, az előnytelen szerződések elvitték a hasznot.
És persze a sok szerencsétlen – ha lehetőség adódott – egymással is kibabrált. A traktorosok este röhögve mesélték a kocsmában, kinek a földjére permeteztek aznap tiszta vizet, és mennyiért adtak túl a kispórolt hatóanyagon. Később a bátrabbak továbbfejlesztették a módszert, egyszerűen csak bejárták a táblát, hogy ott maradjanak a keréknyomok. Persze a gázolaj egy részét is ellopták a traktorokból, aratáskor meg, a saját házukat útba ejtve vitték a tarlóról a telephelyre a terményt.
Így ezek a gazdálkodók hamar padlót fogtak, a termőföld zöme az árveréseket követő évek során néhány ember kezében koncentrálódott, akik – a tisztelet persze mindig megilleti a kivételt – kerülik a kézimunka-igényes kultúrákat. Ha mégis kell a napszámos, akkor az olcsóbb, román munkaerővel dolgoztatnak, a mi napszámosaink meg eljárnak ötven-nyolcvan kilométerre is napszám után.
A baromfifeldolgozóban nem volt szakaszos leépítés. Mikor elszállt a szovjet piac, megállt a vágósor, s mi mehettünk az utcára.
Mind a kettőszáz-harmincan.
Bár anyagilag semmit sem javított helyzetemen, hogy nem egyedül, a többiek bizonytalan tekintetével a hátamban kellett kikullognom a gyárból, lelkileg így mégis könnyebben viseltem. Egy darabig kitartott a végkielégítés. Otthon tartottunk némi jószágot, a szüleim után örökölt nagy házban elfértünk a három gyerekkel. A legnagyobb, a lány akkor tíz éves volt. Próbáltuk beosztani az asszony tanári fizetését. Erre jött kezdetben a segély.
Később változtak a jogszabályok, az egy főre jutó jövedelmet vették alapul, így én már azt sem kaphattam. Állás híján elvállaltam mindent, ami jött. Öregek házai előtt kaszáltam a gazt, hasogattam a tüzifát, rendszeresen eljártam egy henteshez segíteni a vágásnál, időnként kihordtam az almot a szomszédban lakó nagygazda bikái alól.
Ezt most könnyű így felsorolni, de akkor nagyon kínos volt munkáért házalnom. Olvasni lehetett a zavart tekintetekből: „Lám csak, hová jutott a mérnök!” Nem szégyellem a munkát, de a lelkem mélyén mind nagyobb és nagyobb sebet rágott ez a méltánytalan helyzet.
A nyári melegek idején napközben – mivel a kaszálásban, favágásban megszomjaztam, és mert akkor kínzó gátlásaim is jobban oldódtak –, be-bementem a „Vámszedőbe” egy-egy kisfröccsre. Később ez már akkor is megesett, ha nem szomjaztam meg. Esténként azután rendszerint jól elmaradtam. Otthon egyre többet veszekedtünk, és egyre csúnyább lett a hangnem.
A kilátástalanság kétségbeesést szült, mely lassan haraggá öregedett, s mert más nem adódott, egymást gyilkoltuk. Gyerekeinket nagyon megviselte ez az áldatlan állapot. Jobbnak láttuk, ha szétválnak útjaink. ?k szolgálati lakást kaptak, én maradtam és maradt a kocsma is. Egyedül bolyongtam a nagy házban. Pár év múlva – hogy legalább legyen kihez szólnom – magamhoz vettem egy kóbor kölyök labradort.
Mikor elváltunk, visszakaptam a segélyt, viszont egy idő után már nem hívtak alkalmi munkára.
Aztán egy hajnalon fuldokolva próbáltam feltápászkodni saját mocskomból. Látni véltem Brian Jonest, a Rolling halott gitárosát, s a kép szélén elmosódott foszlányokban ott derengett nagy bálványom, Jimi Hendrix alakja is.
Az ég is megváltozott. A halvány-aranysárga mezőt vörös bevérzések szabdalták darabokra, mintha az egész egy hatalmas lény szemét borító hártya volna, melyben hirtelen megpattantak a hajszálerek, s én bentről kifelé nézve látnám az egészet.
Megértettem az üzenetet.
Már nem iszom. Gyakran találkozom a gyerekeimmel. Miattuk érdemes tisztán kezdeni, s ugyanúgy bevégezni a sorban járó napokat. Tavasztól őszig általában közmunkán vagyok, a kaszás brigádot vezetem. Télen meg a segélyből tengődöm, s gondolkodom: Mit tettünk rosszul, hol hibáztunk, milyen okok vezettek oda, hogy ezerszám élnek ma ezen a vidéken hozzám hasonló számkivetettek.
Egyik régi kolléganőm, a Klárika sokkal előbb és lényegesen jobban reagált a változásokra, mint én. Már az elején látta, hogy eredeti szakmájában nem tud itt elhelyezkedni. A feldolgozóban ő volt a higiénikus, olyan „baktérium-pásztor” -féle. Átképezte magát mentálhigiénésnek, s így el tudott helyezkedni. A gondozási központban kapott munkát. Most nem a csirkemúmiák csíraszámát vizslatja, hanem a lelkek tisztaságára ügyel.
Létrehozott egy klubot azok számára, akik munka nélkül tengődnek, vagy úgy, mint én, korábban hosszabb ideig voltak munka nélkül. Ha véletlenül összefutottunk, mindig megkérdezte, mikor keresek már valami, végzettségemnek megfelelő, tisztességes munkát. Azután mikor megkapta a „jó nekem, ami van” kezdetű egyen-választ, rendszerint arra kért, legalább a klubba menjek el néha. Igaz ott nem mérnek cseppentett kisfröccsöt, de tea azért akad, és a törzstagok között találhatok néhány régi kollégát, ismerőst. Végül is, ha jól belegondolok kívüle addig még senki meg nem kérdezte, mi van velem, s az egészségemért sem aggódtak. Így azután rászántam magam.
Az ősz elején megint visszakerültem munkanélkülire, lett szabadidőm bőven, ha kedvem úgy tartja, egy-egy délutánra csatlakozom én is a régi tagokhoz. El-eljárogatok a Nefelejcsbe. Ez a neve: „Nefelejcs klub”. A korábban ott működő kocsma hagyta rá örökül. Már az elején mondtam Klárikának, hogy rosszul sikerült a keresztelő. Jobb lenne elfelejteni azokat az éveket. Sokan mondják, hogy ami az öregedést illeti, egy munkanélküli segélyen átvészelt év felér három aktívval.
Ha ez igaz, akkor lehetne a klub neve „Három az egyben”, mint a kávé. Egyébként változatos a program. Kézműves-, könyv-, egészségügyi-, film- és kártyanapok váltogatják egymást, lehet könyveket, napi-, hetilapokat olvasgatni, kártyázni, sakkozni, mikor mihez van éppen kedved, de a terem közepén mindig ott áll a szószék. Olyan plexiből készült szerkezet, mint ami mögül a szóvivők szoktak beszélni. Pályázaton nyerték rá a pénzt. Bármikor felállhatsz, odamehetsz a pulpitushoz és előadhatod a többieknek azt, ami éppen a lelked nyomja. Kibeszélheted magadból összes fájdalmad… és ugyan honnan ered a feleslegesnek minősítettek fájdalma. Időnként a gondozók, kellő elővigyázatosságtól indíttatva, megmérik a jelenlévők vérnyomását. Szóval a „Nefelejcs” lényegében egy közönséges klub, de kicsit hasonlít az amerikai filmekből ismert csoportterápiás foglalkozásokhoz.
Én még nem szónokoltam. Valószínű, hogy már nem is fogok. Figyelek, jegyzetelgetek, aztán otthon emlékezetből kiegészítem a leírtakat. Úgy érzem, a memóriám még a régi. Aki szerepelt, mind sajátos színt képvisel egy nagy palettán.
Odaadom neked a feljegyzéseimet. Ha van elég bátorságod és egy jó ecseted, megfestheted belőlük, szép új világunk portréját. Finoman, emberséggel érintsd meg a témát. Várd meg, még az ajtók kitárulnak benned. Akkor szabadon és tisztán röpködhetsz az ismerős világok között, és igaz lesz majd a kép.
—oOo—
Lassan lépdeltünk, andalogva. Néha megálltunk, összeölelkeztünk. Némelyik őz egészen közel jött, hozzánk dörgölte nedves orrát. Akkor sem futottak el, mikor továbbléptünk.
Poroszkálva legelészték a hótakaró alól kibújó friss búzahajtásokat. Vastag, szürkés szín? téli bundájukon meg-megcsillant a holdfény.
Az erdősáv el?terében haladtunk. Klárika olykor kibújt az ölelésemből, előreszökkent, aztán pördült néhányat, míg utolértem.
– Mindig téged szerettelek – mondtam. – Minden életemben. Csak téged.
Mosolygott, lábujjhegyre emelkedett, aztán megcsókolt. Épp a nyiladékhoz értünk. Az őzek átsétáltak rajta, s amelyik már átért, eltűnt a szemünk elől. Mintha köddé vált volna.
Keleten már derengett, feltűntek a Nap ezüsttől még alig különböző első sugarai. Olyan volt a csillogásuk, mint annak a sárgaréz kilincsnek, melybe öntéskor a kelleténél kevesebb rezet tesznek.
– Menjünk át mi is, onnan jobban látjuk a hajnalt – csilingelte Klárika, és már neki is lendült azzal az iskolás szökdécseléssel, amit én a sétányon, az első csókunk előtt láttam tőle először.
Ígéretes volt a kép, megbabonázva mentem utána. A nyiladék felén túljutva – csakúgy, mint az imént az őzek, eltűnt ő is, de mikor aztán átléptem a láthatatlan bűvös vonalat, már ismét ott szökdécselt előttem.
Aranyszőke hajcsigáit zászlóként lobogtatta a langyos szél.
„Sose fogom megszokni” – gondoltam, mikor felém fordította halvány szeplőkkel tarkított arcocskáját.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen hajkoronához egészen világos, szinte világítóan kék szemek társulnak.
Helyettük, mikor Elinor rád pillant, egy sötétbarna, épphogy nem éjfekete fényű feneketlen kútba zuhansz, tehetetlenül merülsz el benne, s közben, mint ősszel az útszéli fák, úgy suhannak el melletted múltad árnyai.
– Miért hívunk téged Eszkimónak? – kérdezte, s közben, mint a madarak, arcát oldalt felfelé emelve nézett vissza rám. Teljesen elbűvölt.
Úgy tűnt, órák múltak el, mire megszólaltam.
– Azt hiszem, hosszú, vastag szálú, fekete hajammal, erős szemöldökömmel és barna bőrömmel elegendő okot szolgáltattam a keresztelőre, de ha keveslled, vedd hozzá, hogy gyakran mozgatom úgy a gitárom, mintha zúgó folyón hajtanám vele bőrcsónakom.
Az aranyló szűrő szarvasok közben vad vágtába kezdtek. A virágzó hangamezőt átszelve, Délről kerülték meg az alkonyfényben fürdő dombra települt Hermécia fehér kövekből épült, piros tetős, szélső házait.
– Gyere, mennünk kell! – bújt vissza karjaim közé Elinor. – Hamarosan kezdődik a koncert.
Mikor elértük a város szélét, már éreztem a testemen végül majd teljesen eluralkodó adrenalin hatását.
„Játszani! Tépni a húrokat! Játszani, édes kínok között!”
Az útszéli Jézus szobornál elidőztünk még egy picit. Talán erőt akartunk nyerni a látványból, talán csak a teljes nyugalmat kerestük. Töltést az esti áldozathoz. Egy kis morzsát abból a szeretetből, mellyel Jézus az előtte térdelő római katona vállára teszi a kezét. Az sír, korbácsa a porban hever.
Így, egyenként emelte magához egykoron Jézus, a gyűlölet, a pusztítás, a kirekesztés mocskában fetrengő embert. Ebből fakad az egész világot összefogó „Érintés egyházának” alapigéje, mely a szoborcsoportnak hátteret adó ív peremén is olvasható:
„Érints meg, s én magamhoz emellek kínodból!”
Ujjaink hegyét összeérintve, meghajoltunk, aztán elsiettünk a Körszínház felé. A templomok tornyait koronázó, összetett bronzkezeken még ott csillogtak a Nap utolsó sugarai. A Körszínház lépcsőin annyi ember szorongott, hogy egy tűt nem ejthettünk volna le.
Mikor a felvonó kiemelt a középen lévő kör alakú, nyitott színpadra, a tömeg felmorajlott.
„Mint, mikor az óceán a parti sziklákhoz csapja hullámait” – futott át agyamon miközben magam elé emeltem összerakott kezem, s meghajoltam.
Több ezer ugyanilyen mozdulat volt a válasz.
Csend lett, azután Iván is kiemelkedett, s az egymást követő kétnyolcad utáni hatnyolcad szünet megadta a ritmust. A hathúros basszus az első pillanattól uralta a teret, még a nézők gyomrába is behatolt.
Erre építettem egy zengetett bontással a harmóniát, s mikor a szereléssel együtt emelkedő Erik beütött, már senki sem bírt tovább ülve maradni.
Elinor mennyei szopránja egy lágyan hullámzó embertóra hullott:
Idejekorán
Egy fagyot űző
Szombat délután
Szökött a fény
Ott álltam én
Ott voltál te
Nem voltunk harminc
Még együtt se
Arcodba hullt
Parázs hajam
Minden mi volt
Kívül maradt
Csak káprázat
A múló Nap
A falra írja
Arcodat.
Szinte rárobbantam a pedálra. Gyűrűs ujjam félhangot húzott oktávban a „H” húron, majd lassan visszaengedte. A hangszer feljajdult, s ezt a jajszót körbevitték a Körszínház legmagasabban lévő kerületére telepített hangfalak. Velem szemből indult az óra járásával egyező irányba, s mire visszatért, én már elnyertem minden jelenlévő kegyét. Extázisban kergettem végig a szólót.
Elinor hangja húzott vissza a valóságba:
Már nem vagy az a srác
Kit befogad a hátsó lépcs?ház
A félhomály
Karjába zár
Megőrizte a titkaink
Kockás papírra írt álmaink
Nem járok arra
Nem jársz te sem
Hideg vasat fog
Nyirkos kezem.
Mikor felébredtem, Klárika már az ablaknál állt.
– Visszajöttek az őzek – mondta.
Hajnalodott.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
